A Pókember: Nincs hazaút aláfestése volt eddig az utolsó olyan Michael Giacchino-mű, ahol minden percet értéknek tartottam. Soron következő projektje a köpenyes igazságosztóhoz, Batmanhez kapcsolódott, ám ennek dallamai nem fogtak meg, s az általam – zenei értelemben – nagyon várt Jurassic World: Világuralom esetében is elmaradt a katarzis. A Thor: Szerelem és mennydörgés score-ja ugyan már nem áll messze tőlem, az újabb lebilincselő zenei élmény viszont pont onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártam: a Lightyeartől. E kíséret megismerését folyamatosan halogattam (valamiért mindig nehezen veselkedek neki az animációs alkotások aláfestéseinek), s nemrég is amiatt – hogy úgy mondjam – botlottam bele, mert a Thort követően ezzel folytatódott a Spotify automatikus lejátszási listája. Ám miután végighallgattam, ismét megfogadtam, hogy igyekszem megszabadulni az ilyen jellegű produkciók muzsikáival kapcsolatos előítéleteimtől.


A Pixar egykoron animációs filmekre specializálódott stúdióként szállt versenybe a nézők kegyeiért, hamarosan azonban többet kezdett jelenteni egy filmes vállalatnál: alkotásainak népszerűsége révén márkanévvé, a szórakoztatás ikonjává emelkedett. Természetesen a méltán közkedvelt vállalkozások sokasága mellett az ő házuk tájáról is kerültek ki kevésbé sikeres koncepciók, ami nemcsak az eddigi repertoárt tekintve mutatkozik meg, hanem a kiugrásukat biztosító Toy Story – Játékháborúból kinőtt franchise-on is. Woody és Buzz első kalandja éppúgy fontos állomása a filmtörténelemnek, mint a később kikanyarintott tetralógia, Buzz önálló színrelépésével, a Lightyearrel azonban mellélőttek: a hozzá fűzött remények már a hétvégi adatokat látva porba hullottak, s a kezdeti mérsékelt érdeklődés később sem alakult fényesebben.

A Lightyear a Toy Storyhoz kapcsolódik ugyan, de nem Buzzról, a játékfiguráról, hanem az őt ihlető űrjárőrről szól (eredetiben Chris Evans szinkronhangjával), akinek kalandjait már az ezredfordulón műsorra tűzött Buzz Lightyear of Star Command rajzfilmsorozat epizódjaiban is nyomon kísérhettük, mozis debütálása azonban 2022-ig váratott magára. E film tehát nem tipikus eredettörténet, így bár Angus MacLane (Szenilla nyomában) rendezése számos utalást tesz a Toy Storykra, farvízről indulása ellenére önállóságra törekszik, igaz, sikertelenül: a moziszéria rajongói zömének nem tetszett, s minthogy a negatív visszhang futótűzként terjedt, a későbbiekben is meglehetősen kevesen voltak kíváncsiak rá. Holott egy jó forgatókönyvvel könnyedén zsebre vághatták volna a közönséget, hiszen a Toy Storyt egykor éltető fiatalok egy részének mára saját családja lett, és szívesen vonják be gyerekeiket azokba a mesevilágokba, melyek anno őket is megigézték.


„Nincs Toy Story-film Randy Newman dalai nélkül” – vallotta a Toy Story 4. kapcsán az azt rendező Josh Colley. A Lightyear esetében azonban a Pixar szakított ezzel a gondolattal, pontosabban hagyománnyal, s így ez lett a franchise első olyan egész estés alkotása, ahol nem Newman szolgáltatta a muzsikát. Helyét Michael Giacchino foglalta el, aki elődjéhez hasonlóan oszlopos tagja a stúdiónak, ráadásul olyan, a sorozathoz kapcsolódó kisfilmeknél is közreműködött már, mint a Toy Story: Terror! és a Toy Story: Múlt idő – hovatovább számos alkalommal dolgozott olyan Pixar-sztorin, melynél MacLane animátorként volt jelen.

Newman 1995-ben állt elő Buzz dallamaival, amelyeket aztán minden későbbi fejezetnél felhasznált, így játékos, ugyanakkor kellően hősies megközelítése minden Toy Story-moziban elhangzik. Ebből eredően a kizárólag rá fókuszáló filmtől okkal várhattuk, hogy e jól bevált motívum valamilyen formában visszatér, ám nem így történt, s ezt számos, az alkotással kapcsolatos kritika hozta fel a negatívumok között. A stáb azonban szándékosan szakított a múlttal: ez a történet nem a Földön, hanem az űrben játszódik, és más szerepben látható benne Buzz, mint a Toy Storykban. Giacchino így nyilatkozott az új alapokról: „Gyerekkorom minden emlékét igyekeztem felölelni, a Star Trek, a Csillagközi romboló, a Star Wars, és A bolygó neve: Halál filmeket egyaránt szerettem, szerencsés vagyok, hogy ezeken nőhettem fel. Mindet bele tudtam önteni ebbe a filmbe. Mivel elszakadtunk az eddigi Toy Story-univerzumtól, semmivel sem kellett foglalkoznunk. Azt tehettük, amit akartunk, olyan irányba indulhattunk el, amelyet a legmegfelelőbbnek találtunk”.


A szerző új témájáról a premiert megelőzően, kedvcsinálóként napvilágot látott „Mission Perpetual” által hullott le a lepel, ám mivel én ezen akkor átléptem, az albumnyitó „Mission Log”-ban találkoztam vele először. A csodálatosan építkező, négy hangjegyes dallamsor rögtön lebilincselt, s legyen szó akár az itt hallható változatról (amely részlegesen a „Home on the Space Range”-ben tér még vissza), vagy az olyan fanfáros átiratairól, mint amilyen a „Lightyear”-ben, a „Mission Perpetual”-ban, valamint az „Infinite MOEtion”-ban is hallható, egyaránt lebilincsel. Ám Giacchino nemcsak ezzel vértezte fel a címszereplőt, hanem a törékeny lelki világát, érzéseit szimbolizáló „A Hyper Failure”-rel, a „Lightyear’s Behind”-dal, a „The Lone Space Ranger”-rel, a „To Infinity and Be Gone”-nal, valamint a stáblistát kísérő „One Suite Buzz”-zal is, melyek szintén varázslatosak.

Már az imént említettek is jelzik: Giacchino nemcsak beszélt a régi iskola előtti tisztelgésről, hanem alkalmazta is őket. Ez a pörgős tételeknél érződik leginkább, melyek az „Initial Greetings”-szel veszik kezdetüket, s miközben megannyi csúcspontról gondoskodnak („The Best Laid Plans of Space and Men”, „Blown on Course”, „A Good Day to Not Die”, „Space Afraiders”, „Back to Buzzness”), a szintén erre épülő „Oh, Hover”-rel a kiadvány legkiemelkedőbb darabjainak egyikét hozzák el – a további abszolút csúcspontoknak a „Mission Log”-ot és a „One Suite Buzz”-t tartom. Ezeknél Giacchino korábbi akciózenéinek megoldásai éppúgy tetten érhetőek, ahogyan a tisztelgések John Williams, Jerry Goldsmith és James Horner űreposzzenéi előtt. Minden egyes tételen érződik, hogy a komponista lubickolt a Lightyear biztosította lehetőségek tárházában, és nagyon ügyesen lavírozott a műfaji határok között: épp annyira komoly sci-fi akciózene ez, mint amennyire hű a produktum animációs jellegéhez, hiszen nemcsak nagy ívű fanfárokkal és pompás dinamikával tarkított, hanem telis-tele van játékossággal, fesztelenséggel.


Az elmúlt két év eseményei Hollywood működésére is nagy hatással voltak, s azt gondoltam, hogy a kényszerszünetet, karanténidőszakot követően a filmzeneszerzők megrázzák magukat, és újult erővel térnek vissza, elképesztőbbnél elképesztőbb muzsikákkal állnak majd elő. Az elmúlt két év folyamán ki voltam éhezve a jó zenékre, ám kedvenceim egy részénél mai napig nem, vagy csak részben figyelhettem meg a főnixként történő visszatérést, ezért is örülök az olyan csillogó megszólalású, gondosan hangszerelt muzsikáknak, mint amilyen a Lightyearé.

A Walt Disney Records gondozásában kizárólag online formában megjelentetett albumot hallgatva nem is tűnik fel, milyen sok munka volt ezzel a rögzítés helyszínéül szolgáló Eastwood Scoring Stage és a Newman Scoring Stage biztonsági okokból módosított szabályrendszerének következtében. A felvételekre 2021 vége felé került sor, s az ilyen esetekben betervezett négy-öt napos időtartam a háromszorosára nyúlt amiatt, hogy a zenészek nem egyszerre játszottak, ugyanis olyan távolságra kellett elhelyezkedniük egymástól, hogy a zenekar tagjai nem fértek el a stúdiókban – holott már alapból úgy osztották fel őket, hogy Marshall Bowen az Eastwoodon vezényelte a zenészeket, Vangie Gunn pedig a Newmanen felelt a kórusért. Emellett a kívánt hangzás elérése érdekében új technikát kellett kidolgozni a helyiség bemikrofonozására, mivel a fafúvósokat például plexifallal, a rezeseket pedig zuhanyfüggönyökkel kellett elhatárolni egymástól, így a szekciók tagjai se nem látták, se nem hallották egymást. Az ilyen kaliberű felvételek a pandémia hatására macerássá, drágává váltak, és lényegében erre vezethető vissza az, hogy az elmúlt időszakban többnyire akkor hallhattunk ehhez hasonló színvonalú új muzsikát, ha azt még a járvány kitörése előtt rögzítették – bár az elmúlt időszakban megszaporodtak a nagyobb lélegzetvételű zenei felvételek, s ez hamarosan nálunk, a közönségnél is lecsapódik majd.


A közel kilencvenfős zenekar, illetőleg a negyvenfős kórus természetesen nemcsak Buzz tetteit húzza alá hatásosan, hanem a gonosz Zurg császárét is, akit szintén ismerhetünk a Buzz Lightyear of Star Commandból. A csillagharcos ősi ellenségének dallama a „Zurg Awakens”-től követel teret magának, s olyanokban válik fontossá, mint például a „Zurg’s Displeasure”, a „Space Afraiders”, a „Zurg-onomics”, a „Buzz, Meet Zurg” és a „Hiding from Yourself”. Ez a vészjósló megközelítés kellően félelmetes, ám mégsem hat a zsigerekig, ami arra vezethető vissza, hogy gyerekeknek készülő mese ihlette – ezen a téren Alan Silvestritől hallottam utoljára hasonlóan rátermett megvalósítást a Boszorkányok kapcsán.

Szerzőnk viszont nemcsak a dallamokkal szeret mókázni, hanem a közönséggel is. Egyik kedvenc játéka a trackcímek „world’s worst” szópárral történő ellátása, amit a Lost – Eltűntek óta alkalmaz, s a Lightyeart megelőzően („World’s Worst Self-Destruct Sequence”) a Batman esetében („World’s Worst Translator”) rukkolt elő ilyennel. Zenei utalások terén pedig amellett, hogy Jerry Goldsmith, James Horner, valamint John Williams stílusát egyaránt érintette, a „Mission Log”-gal a Star Trek-széria előtt hajtott fejet, saját művei közül pedig a Lostra és a Medal of Honorra tett kikacsintásokat – utóbbi atmoszféráját egy korábbi Pixar-mozinál, A hihetetlen család 2-nél szintén megidézte. „Van, amikor pusztán a móka kedvéért csinálok ilyeneket. Ám legtöbbször az efféle kapcsolódásoknak megvan az oka. Ha ilyet teszel, mindig kell, hogy legyen mögöttes indok. Csak úgy nem szabad ehhez folyamodni, mindig alá kell támasztani valamivel” – ecsetelte ezzel kapcsolatos véleményét a szerző.


Többnyire nem fogadom kitörő lelkesedéssel, ha egy karakternek pusztán amiatt változik a témája, mert az adott folyamhoz/univerzumhoz újoncként csatlakozó zeneszerző új megközelítést alkalmaz, s ha elkötelezett rajongója lennék Randy Newman Toy Story-score-jainak, akkor bizonyára itt sem lenne felhőtlen az örömöm. Ám mivel azokat csupán egy-két alkalommal hallottam, nem ivódott be emlékeimbe Buzz Newman-féle motívuma, így nem tartom zavarónak, hogy Michael Giacchino hátat fordított az eddigieknek. Ahogyan arra korábban már kitértem, vannak, akik nem örülnek a változtatásnak, ám ezúttal megbocsátható e tény, mivel a címszereplő nem játékként, hanem valós személyként van jelen, ráadásul a Lightyearrel Giacchino az elmúlt időszak egyik legzseniálisabb score-ját hozta össze.