Amikor napvilágot látott, hogy Michael Keatont, Christian Bale-t és Ben Afflecket követően (George Clooney-t és Val Kilmert ide vonatkozó filmjeik minőségének okán most tegyük zárójelbe) Robert Pattinson fogja alakítani Batman legújabb mozis inkarnációját, a hírt legalább akkora felzúdulás fogadta, mint amekkorában a frissen kinevezett James Bond, Daniel Craig is részesült annak idején. Hiába igaz a friss vicc, miszerint Pattinson a legelfuseráltabb vámpír, hiszen neki 14 év kellett ahhoz, hogy denevérré változzon, azonban igazán tájékozatlannak vagy szemellenzősnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy még ma is az Alkonyat-széria szenvedős-szenvelgős Edwardjával azonosítsa őt. David Cronenberg Cosmopolis, David Michôd Országúti bosszú, a Safdie fivérek Jólét, Claire Denis Csillagok határán és Robert Eggers A világítótorony című rendezése a bizonyíték arra, hogy a színész végérvényesen szakított múltjának kétes értékű szakaszával. A Matt Reeves által levezényelt Batmannel valahol újabb rizikót vállalt, elvégre Christopher Nolan Tenetjén túl jó ideje nem bukkant fel szélesebb közönséget vonzó filmben, ráadásul meg kellett küzdenie a vele ellentétben nem a tinilányok körében népszerűvé vált, fent említett elődei árnyékával is, kiemelve azt a tényt, hogy még él emlékezetünkben Nolan hatalmas sikert arató Sötét Lovag-trilógiája, benne a szereppel eggyé váló Bale-lel. Ám ahogy azt sokan előre sejtették, Pattinson tökéletesen helytállt, s ez igaz Zoë Kravitzre (Selina/Macskanő), a speciális arcberendezése miatt a pszichopata szerepeket csuklóból hozó Paul Danóra (Rébusz), ráadásul a mellékszereplőket sem érheti panasz, legyen szó Jeffrey Wrightról (Gordon felügyelő), John Turturróról (Carmine Falcone) vagy a tonnányi maszk alatt felismerhetetlen Colin Farrellről (Pingvin).


Mivel a DC erőszakos univerzumépítgetése – vagy szebben fogalmazva: útkeresgélése – egyre feltűnőbb romokat hagyott maga után, a lehető legjobb választás volt Reevestől (ahogy Todd Phillipstől is a Joker esetében), hogy nem akart semmilyen korábban elejtett fonalat felvenni, ezért nem a legutóbb a viharos sorsú Az Igazság Ligájában látott Ben Affleckkel a főszerepben folytatta az éjszakai égboltra világított szimbólum láttán csatába induló karakter történetét. Ehelyett inkább saját ötletét filmesítette meg, amelyben a denevérember még ugyan fiatal, ám annál megkeseredettebb egyéni tragédiája és a Gotham városának bűnözői ellen folytatott vég nélküli harc miatt. A direktor sikerrel járt, a Hetediket és A hollót megidéző komor atmoszféra már a legelején beszippantja a nézőt. Ehhez azonban szükség volt Michael Giacchino zenéjére is, akinek közreműködése formabontó módon került bejelentésre 2019 októberében. A művész David Arnolddal adott közös koncertet a londoni Royal Albert Hallban, amikor is megjelent a színpadon Reeves, aki – mintha csak egy leánykérésről lenne szó – fél térdre ereszkedve kérte meg Giacchinót arra, hogy legyen a következő filmje komponistája, ő pedig igent mondott.

Ez persze senkit nem lepett meg, mert a Batmanhez teljesen kézenfekvő választás volt napjaink egyik legsikeresebb zeneszerzője, hiszen nem történt más, mint hogy ötödjére is azzal a rendezővel dolgozott együtt, akivel már – a stáblistazene erejéig – a Cloverfield, továbbá az Engedj be! és két A majmok bolygója-film esetében is. A Batman emellett az ötödik olyan alkotás is, ahol Giacchinónak egy köpenyes igazságosztó viszontagságait kellett szerzeményeivel kísérnie (ha a kétrészes A hihetetlen család című animációt is ide soroljuk, akkor viszont a hetedik, ráadásul nyolcadikként nyáron érkezik a Thor: Szerelem és mennydörgés), ám a szerző egyáltalán nem mutatja a kifáradás jeleit. Sőt kijelenthető, hogy ez tűnik a műfajon belül eddigi legnagyobb sikerének, mert szinte nem is találni olyan kritikát a filmről, amely ne emelné ki muzsikája hatását. Giacchino előtt nehéz feladat tornyosult: nemcsak a denevérember akcióit, illetve civil énje, Bruce Wayne gyötrődéseit kellett a zene nyelvére lefordítania, de olyan elődök nyomába is kellett lépnie, mint Danny Elfman, Elliot Goldenthal (aki Joel Schumacher karneváli Batman-filmjeinek egyetlen értékelhető pontjáért felelt két alkalommal is), illetve Hans Zimmer és a Sötét Lovag-trilógiánál két rész erejéig mellé társuló James Newton Howard.


Arról, hogy mennyire volt nehéz megfelelnie az elvárásoknak a korábbi denevérzenék ismeretében, a szerző egy tavaly őszi interjúban így fogalmazott: „Ebben a kérdésben két táborral találkozhatunk. Egy részük szerint ’ez egy Batman-film, úgyhogy jobb lenne, ha Danny Elfman vagy Hans Zimmer témáját használnád’ – vagy ki tudja, milyen témát. Bármi lehetséges lenne, ők mégis képtelenek elengedni a múltat. Én azt szeretem a képregényekben, amelyeken felnőttem, hogy Batman összes verziójával találkozhatunk bennük. Lehet ilyen, de akár a szöges ellentéte is, egy szinte teljesen különböző személyiség. Minden alkotó variációját megismerheted Batmanre, ahogy ez Shakespeare esetében is történik. Annak, hogy fogunk egy már létező karaktert, és valamiképp újragondoljuk, az a hatalmas ajándéka, hogy a legkülönfélébb változatait ismerhetjük meg. Én azt tartom leginkább szem előtt, hogy mi illik a mi Batmanünkhöz. Elvégre ez most a mi Batmanünk! Nem érdekel semmi, ami előtte volt. Egyáltalán nem gondolok erre. Mindet imádtam. Az biztos, hogy mindig ott ültem a mozikban annak idején, hiszen gyerekkorom óta imádom Batmant, de izgatottan várom, hogy elkészítsem a saját változatunkat, azt, amilyennek szerintünk lennie kell. Így viszonyulok ehhez a kérdéshez minden alkalommal, amikor olyan munkával szembesülök, amely valamiképp a múlthoz kapcsolódik. Az izgalomról szól, hogy ’Rendben, ez a mi verziónk, és itt az esély arra, hogy azt tegyük, amit szerintünk jó lenne csinálni ezzel a karakterrel’. Mindig így állok a feladathoz.

Hogy milyen jellegű műre számíthatunk, abban először nem a film, hanem maga Giacchino adott támpontot, amikor 2021. szeptember 19-én, a „Batman-napon”, azaz a karakter nyolcvanegyedik születésnapján kitett egy félperces videót arról, ahogy a nagyzenekar feljátssza a Batman-témát, majd 2022 januárjának végén kaptunk egy bővebb ízelítőt a soundtracket később megjelentető WaterTower Music Youtube-csatornáján. Rendkívül imponáló, emellett teljesen érthető is az a magabiztosság, aminek köszönhetően a „The Batman” című szerzeményt a premier előtt kihozták annak ellenére, hogy ez az eljárás még azért nem számít mindennapos dolognak – itt is gyaníthatóan az nyomott sokat a latban, hogy a score már régóta kész volt. Két héttel később meghallgathattuk a Rébuszhoz kötődő motívumot, majd újabb két hétre rá, de még mindig hetekkel a Batman debütálása előtt bukkant fel Macskanő témája is, melyek valószínűleg egyaránt elismerést válthattak ki a nézők-hallgatók jelentős részénél. E trió publikálásából egyértelmű, hogy a zeneszerző, a rendező és a stúdió egyaránt büszkék voltak a végeredményre, úgy érezték, valami rendkívüli született, ami már jó előre, a jelenetek ismerete nélkül is komoly reklámértéket hordoz magában. Igazuk lett.


Az elsődleges reklámértéket azonban az augusztusban érkező előzetes képviselte, melyben a Nirvana legnépszerűbb lemezéről leemelt „Something in the Way” hallható. Ez nem csupán trailermuzsikaként szolgált, hiszen a filmben kétszer is felcsendül – ezzel újra ráirányítva a reflektorfényt az eleve kultikus Nevermindra. Hogy miként került a dal a filmbe, arról Reeves így mesélt: „Forgatókönyvírás közben zenét szoktam hallgatni, és miközben az első jelenetet írtam, elindítottam ezt a dalt. Ekkor ugrott be, hogy ahelyett, hogy Bruce Wayne-t a szokásos módon, playboyként ábrázolom, inkább egy másik formáját mutatom be: azt, aki egy nagy tragédián esett át, emiatt visszahúzódóvá vált.” A rendezőnek beugrott Gus Van Sant Az utolsó napok című filmje is, mely Kurt Cobain életének alkonyát mutatta be fiktív módon (még a karakter neve sem egyezett), és onnantól úgy gondolt Wayne-re, mint a Nirvana énekesének egyfajta alteregójára, aki a társadalomból kivonulva él magányosan. A „Something in the Way”-ről aztán kiderült, hogy minden szempontból tökéletesen illeszkedik Giacchino munkájához, holott ő a score komponálásakor még nem is tudott a betétdal alkalmazásáról.

A direktor száz százalékig megbízott barátjában, és szabad kezet adott neki. Az albumot hallgatva feltűnő, hogy mennyire nem a dinamikus tételek dominálnak: a hangsúly elsősorban a Rébusz utáni nyomozáson és a feszültségkeltésen van. A hangulat rendkívül komor és vészjósló, gótikus jellemzőknek sincs híján, és csak kevésszer csendülnek fel lágyabb szerzemények. A címszereplő négy ismétlődő hangra épülő témáját a zeneszerző először zongorán adta elő a direktornak, némileg bizonytalanul abban, hogy esetleg nem túl egyszerű-e. Ám ahogy John Williams legendás cápa-motívuma esetében, itt is a repetitív minimalizmus garantál lehengerlő hatást. Ráadásul mindig úgy variálja a szerző, hogy ne unjunk rá: hol csőharangokkal, hol vonósokkal, hol a teljes nagyzenekar bevetésével. Olyan trackekben bukkan fel hosszabb-rövidebb időre, mint a „The Batman”, a „Can’t Fight City Halloween”, az „It’s Raining Vengeance”, a „Penguin of Guilt”, az „Are You a Kenzie or a Can’t-zie?”, Batman nekiiramodásakor pedig teljes erőből kirobban, s ekkor kő kövön nem marad („Highway to the Anger Zone”, „Escaped Crusader”, „A Bat in the Rafters, Pt. 2”). Míg a denevérembert elsősorban a négy hang érzékelteti, Wayne-t egy rendkívül szép téma jellemzi, mely feltűnik a „Funeral and Far Between”-ben, a „The Bat’s True Calling”-ban, a „For All Your Pennyworth”-ben vagy az „All’s Well That Ends Farewell”-ben. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Giacchino lemezein a trackek elnevezése egy külön nyelvi kirándulás szinte minden albumánál, talán Christopher Young tesz még rajta kívül ezekbe ennyi nyelvi humort vagy popkulturális utalást.


Rébusz témája tulajdonképpen az „Ave Maria” egy kissé megcsavart, hathangosra redukált, fiúkórussal előadott részlete, mellyel Giacchino sikeresen érzékelteti a karakter őrületét. Egy jelenetben ráadásul Dano is elkezdi énekelni, ezzel kapcsolva még erősebben Schubert klasszikusát a karakterhez. Ebbe olyan kompozíciókban futhatunk bele, mint a „The Riddler”, a „Mayoral Ducting”, a „Gannika Girl”, a „Moving in for the Gil” és a „World’s Worst Translator”, ráadásul akad, amikor a Batman- és a Rébusz-téma ötletesen még össze is fonódik („Hoarding School”, „A Flood of Terrors”). Mivel ez az első eset, ahol a rendező figyelembe veszi, hogy Batman nemcsak a rendteremtésben jó, de elindult azon az úton, melynek végén kiemelkedő képességű nyomozóvá válik, Giacchino igyekezett a hetvenes évek olyan detektívfilmjeinek neo noiros jellemzőit is score-jába foglalni, mint a Kínai negyed (zene: Jerry Goldsmith) vagy a Donald Sutherland főszereplésével készült Klute (Michael Small). Ez a szándék főleg a Macskanő motívumát is tartalmazó szerzeményekben ölt testet: „Don’t Be Voyeur with Me”, „Meow and You and Everyone We Know”, „An Im-purr-fect Murder”, illetve a „Catwoman”, amely egy melankolikus, jazzbe hajló szerzemény, a lemez éke. Az egyik legizgalmasabb tétel a lezárás lett: a Gloria Cheng által előadott „Sonata in Darkness” tizenkét percben foglalja össze a teljes művet. Érdekessége, hogy kizárólag zongorán, így a tónusa miatt olyan érzésünk lehet, mintha csak Giacchino elkészítette volna Gotham temetési gyászindulóját, Chopin nyomdokain járva.

Végül térjünk ki arra, mi az a két tény, ami egy pont levonást indokolt: ez pedig a nagyon hosszú játékidő, továbbá a denevér-téma túlhasználása. Az album kétórás, ennyi idő alatt pedig igencsak feltűnővé válik, milyen sokszor indul el felénk Batman, vagy épp hányszor sikolt fel az alternatív „Ave Maria”. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy ez a gond csak a soundtracken jelentkezik, a filmben egyáltalán nem feltűnő. Azonban az utóbbi időben a digitális, időkorlát nélküli megjelenéseknek köszönhetően minden egyes hangjegy elérhetővé válik, ami egy két óra feletti játékhosszal rendelkező film esetében számtalanszor lehet csupán egy-egy jelentéktelen kísérőhang vagy zenei effekt, netán a főtéma újabb és újabb ismétlése. Ezek látvány nélkül zömében semmi plusz élményt nem adó, hamar fárasztóvá váló trackek, melyeknek a csend kiváltásán túl további funkciójuk nincs. A Batman zenéjénél nem egészen ez a helyzet, mert nem tudnék gyenge vagy akár csak közepes trackre példát írni erre, ugyanakkor nagy eséllyel lehetetlen olyan aláfestést írni, amely két órán át teljesen azonos szinten teljesít. Ez esetben is egy szigorúbb zenei rendező vagy szerkesztő kezei között átrostált, nagyjából hatvan-hetven percnyi válogatás tökéletes albumot eredményezne. Igaz, ekkor meg azzal lehetne bajunk, hogy miért épp ez vagy az a szerzemény maradt ki, így hát maradjunk abban, hogy a kiadók megadják nekünk a teljes zenei élmény lehetőségét, és ránk, hallgatókra bízzák, hogy a saját hatvan-hetven kedvenc percünket összeállítsuk.


Michael Giacchino megjárta a ranglétra minden fokát, mire egykori videojáték-zeneszerzőből filmsikerek sokaságát jegyző művésszé vált. Pályája során nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, és miközben sci-fihez, drámához, kalandfilmhez éppúgy írt muzsikát, mint a Lost című tévésorozathoz, emellett olyan moziszériák dallamfelelősévé is vált, mint A majmok bolygója, a Jurassic World, a Mission: Impossible, a Star Trek vagy a Star Wars. Valószínűleg a Reeves-féle Batman is folytatódni fog, tehát biztosak lehetünk abban, hogy a zeneszerző egy újabb sikeres zenei sorozat megalkotása előtt áll.