Michael Crichton 1969-ben megjelent tudományos-fantasztikus regénye, Az Androméda törzs formabontó szerkezetével és túlontúl is reális felvetéseivel a bestsellerlisták élére repítette a szerzőt, és elindította a maga nemében szinte páratlan hollywoodi karrierjét. A dokumentarista stílusú regény szerkezetét okosan megtartotta az 1971-ben belőle forgatott film is, ami nagyban volt köszönhető rendezőjének, a legendás Robert Wise-nak, akihez olyan alkotások köthetők, mint a West Side Story, A ház hideg szíve, A nap, amikor megállt a Föld, A muzsika hangjai vagy a Star Trek – A film. Az Androméda törzs a hetvenes évek elején szárnyra kapó technothriller műfajának egyik úttörőjeként van számon tartva. Olyan különleges atmoszférával rendelkezik, amit manapság már hiába keresnénk egy sci-fiben, mivel az elmúlt negyven év alatt teljesen átalakult a műfaj. Egy mai tudományos-fantasztikus filmben elképzelhetetlen lenne, hogy a feszültség csupán teóriák, felvetések és tudományos eredmények szóbeli ütköztetésén alapuljon, vagy az, hogy csak néhány kísérleten izguljon a néző. Azonban a műfaj egyik fénykorában ez korántsem volt szokatlan, és ráadásul működik is, mert Az Androméda törzs izgalmakban nem szenved hiányt.


A történet szerint egy műhold zuhan le valahol egy új-mexikói kisváros közelében. Az érte küldött kétszemélyes felderítő csapat azonban nem várt meglepetéssel szembesül. A település lakói ugyanis rejtélyes oknál fogva meghaltak, és ugyanez a sors vár a két katonára is. A hadsereg egy földönkívüli fertőzésre gyanakodva azonnal lezárja a körzetet, és életbe lépteti a Futótűz-hadműveletet. Ez egy tudományos csoportot jelent, ami egy ilyen incidens felmerülésének kivizsgálására, és a probléma megoldására jött létre. A csoport két tagja speciális védőruhába öltözve a fertőzött városkába megy, ahol a műholdon kívül megtalál továbbá két túlélőt is, egy csecsemőt és egy öreg férfit, akiket a titkos és speciálisan az ilyen esetek megoldására tervezett, öt emelet mélyen lévő bázisra szállítanak. A kutatók hozzálátnak a probléma felderítéséhez, vizsgálatok és elemzések sorát végzik el a műholdon és a túlélőkön. Végül megtalálják a baj forrását, egy titokzatos kristály formájában, ami olyan, mintha élne, és porrá változtatja az ember vérét. Mivel a felfedezett valami hamarosan kitör a szuperbiztos elkülönített részből, így a tudósoknak a megoldást is mielőbb meg kell találniuk, hiszen ha a titokzatos mikroorganizmus kijut a létesítményből, akkor várhatóan az egész emberiség ki fog pusztulni. A film izgalmasságát a precízen megtervezett kísérletek, tudományos hipotézisek levezetése, valamint az abszolút hihetősége adja, és bár a végén azért egy kicsit mozgalmasabb jelenetek is akadnak, de Az Androméda törzs nem ezek miatt emlékezetes alkotás.

A zeneszerző posztjára a filmzenék világában majdnem teljesen kezdő Gil Mellé lett kiválasztva. Ugyanakkor a művész nem volt egy ismeretlen figura, mivel a modern jazz egyik nagy, újító hatású alkotójaként volt már akkoriban is számon tartva. Később pedig műfajt és stílust teremtve, először ötvözte az elektronikus hangszereket a szimfonikus zenekarral, páratlanul új hangzást teremtve ezáltal. Elektronikus zenéit eleinte a maga építette hangszerekre komponálta, majd pedig később már vonósokkal, fúvósokkal és egyéb akusztikus hangszerek hangjaival vegyítette. Olyan szerkezetek úttörője volt, mint a szintetizátor vagy a dobgép. Zenéiben gyakran alkalmazta hétköznapi tárgyak elektronikusan eltorzított hangjait, sőt még fűrészek, szél, vonat vagy telefoncsengés is szerepelt a repertoárjában. A hatvanas években került a televízió közelébe, főként sorozatzenéket készített. Szintén ő volt az első olyan zeneszerző, aki tisztán elektronikus zenét alkalmazott egy televíziós sorozat (Night Gallery) főcímzenéjében. A komponistát a hetvenes években még többször hívták nagyobb mozifilmekhez, és ismert sorozatokhoz is írt még aláfestést (Columbo), sőt dolgozott a pályája elején járó Steven Spielberggel is. Majd a nyolcvanas években még elvállalt pár televíziós munkát, ám utána visszavonult.


Az Androméda törzs zenéje hivatalosan az első olyan, mozifilmhez írt score, mely kizárólag elektronikus zenének nevezhető (a Barron házaspár által jegyzett Tiltott bolygó aláfestése ugyanis inkább elektronikus szerkezetekkel előállított hangatmoszféra volt). A főcím alatt már felsejlik Mellé újító, elektronikus zenei kollázsszerű látomása. Egy jól felépített tételt hallunk, melyet a dallamok éppúgy jellemeznek, mint a harmónia, igaz, mindez nem a klasszikus értelemben értendő. A nyitózene különféle megtervezett zajokkal, zörejekkel és sistergésekkel tarkítottsága végig jellemzője marad a score-nak, azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy ezeket pusztán csak egymás mellé vagy után dobálta volna a zeneszerző, ugyanis jól érezni egy vezérelvet, mely mentén az egész mű született. A high-tech laboratórium sivár, steril világához tökéletesen passzolnak a csipogó, pulzáló, krepegő géphangok, ezek is sokat erősítenek a film hangulatán – már amikor szól a zene, ugyanis Mellé kompozíciója eléggé megvágva került a film alá, pontosabban a kiadott lemezen lévőnél egyszerűbb kompozíciókat tartalmaz. A fertőző kristály kapott egy mértéktartó témát, mely egy feszültséggel teli pulzálás, ami a leggyakrabban visszatérő eleme a film alatt hallható muzsikának, a kiadott lemezen viszont csak elvétve hallható. Elmondható, hogy a teljes zenei anyag lényegesen színesebb, mint ami a moziba került, mivel többször megjelennek benne jazzelemek is, különböző dob- és ütőshangokat utánzó elektronikus szerkezeteknek köszönhetően. Egy ilyet speciálisan ehhez a filmhez kreált a zeneszerző. Az album is egy igazi különlegesség, hiszen egy furcsán széthajtogatható, csillogó tokba került, amely maga is hatszögletű volt. Bár a magas gyártási költségek miatt csak igen korlátozott darabszámban jelent meg bakelitként, a nagy érdeklődésre való tekintettel egy szerényebb kiadvány is beszerezhetővé vált a nyolcvanas években, míg CD-n az Intrada jelentette meg 2010-ben.


A fenti magas pontszám a nagyfokú zenei újításnak, progresszivitásnak szól, hiszen ez a fajta hangzás manapság már értéktelennek is nevezhető, mivel ilyet napjainkban akár egy kisebb zenei érzékkel megáldott ember is könnyen létre tud hozni egy szoftverrel. De annak idején egy-egy hang előállítása, kitalálása sokkal komolyabb tudást igényelt. Ami ma természetes az elektronikus zenében, az akkoriban egyedi és új volt. Mindennek fényében pedig Az Androméda törzs score-ja hiába nehezen befogadható, szokatlan alkotás, mégis zseniális. Az elmúlt évtizedekben született elektronikus filmzenék ezen alapokra épülnek, ezeket fejlesztik tovább, bár sajnálatos módon még mindig akad olyan zenész, akinek művei ezt a negyven évvel ezelőtti kísérletezgetést idézik. Azonban ami az akkori mércével mérve magas szintű alkotás, az napjainkban majdhogynem rossz zene kellene, hogy legyen. Mivel sajnálatos módon kissé furcsa a jelen kor értékrendje, így akár ma is lehet elismert, újító hatású zenész valaki, még ha semmi mást sem csinál, csak másolja az olyan pionírokat, mint amilyen Gil Mellé is volt.