2001 egyik nagy nemzetközi sikerévé vált az Amélie csodálatos élete, melyet hazánkban is rengetegen kedvelnek optimista, életigenlő hangvétele, sárgás és zöldes tónusú, megragadó mesebeli látványvilága és persze Audrey Tautou játéka miatt. A rendező, Jean-Pierre Jeunet az akkoriban még nem túl ismert, Audrey Hepburnt idéző színésznő mellett döntött (miután Emily Watson és Vanessa Paradis kikerült a képből), akit az 1999-es Vénusz szépségszalon című alkotásban látott, és akivel olyannyira megtalálta a közös hangot, hogy később a Hosszú jegyesség című háborús drámájának női főszerepére is őt kérte fel. Noha Tautou olyan ismert alkotásokban is szerepelt, mint a Lakótársat keresünk vagy A Da Vinci-kód, a legtöbb néző számára ő már valószínűleg mindörökre Amélie marad. Ez azért is egyre valószínűbb, mert 2019 óta egyetlen filmben sem szerepelt, ideiglenes (?) búcsúja ráadásul a Coen testvérek kultikus A nagy Lebowskijának spin-offja, a mozgóképes szégyenfoltok közé kerülő The Jesus Rolls volt.


Az élénk fantáziájú pultoslány, Amélie a párizsi Montmartre-on éli békés, egyhangú életét, a leghétköznapibb dolgokban is örömét lelve. Egy napon rábukkan lakásában egy kis dobozra, benne az előző lakó gyerekkori emléktárgyaival. Úgy dönt, hogy eljuttatja a dobozt eredeti tulajdonosához, ennek hatására pedig rájön, hogy jócselekedetekkel képes boldogabbá tenni környezetét. A naiv, de jóindulatú lánynak már csak saját életét kell rendbe tennie, amire lehetősége is nyílik, amikor összefut egy hozzá hasonlóan magányos férfival (akit Mathieu Kassowitz, A gyűlölet és a Bíbor folyók rendezője alakít).

Jeunet – kezdetben még Marc Caróval közös – rendezéseinek muzsikái közt találunk olyat, ahol a komponistáknak szürreális jelenetekhez kellett alkalmazkodniuk (Delicatessen – Carlos D’Alessio, Elveszett gyerekek városa – Angelo Badalamenti), grandiózus melankolikus darabot (Hosszú jegyesség – szintén Badalamenti),  korrekt sci-fi horror aláfestést (Alien 4. – Feltámad a Halál – John Frizzell), az Amelie-hangulatot nyomokban megidéző, azt rajzfilmes effektekkel még játékosabbá tévő score-t (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás – Raphaël Beau), akusztikus gitárra épülő, fület simogató kíséretet (T.S. Spivet különös utazása – Denis Sanacore), és egyfajta táncdalfesztiválos miliőt nyomasztó-fenyegető nagyzenekari pillanatokkal kombináló aláfestést (BigBug – Raphaël Beau). E különleges muzsikák más és más közegben csendülnek fel, mégis a maga módján mindegyik működőképes, s kijelenthető, hogy Jeunet azon rendezők közé tartozik, akiknek határozott elképzelésük van arról, mit szeretnének hallani zeneszerzőjüktől.


Az Amélie csodálatos életének egyenesen megkerülhetetlen pontja a zene, melyhez a direktor eredetileg Mychael Nymant (Zongoralecke, Gattaca) szerette volna felkérni, ám nem járt sikerrel. Kapóra jött viszont számára, hogy figyelmébe ajánlották honfitársa, a számos hangszeren játszó Yann Tiersen egyik albumát. Jeunet-nek annyira tetszett, amit hallott, hogy a művész összes CD-jét megvásárolta, végül filmjének aláfestéséhez is az ezeken szereplő darabokból válogatott, emellett pedig megkereste Tiersent, aki új szerzeményeket is készített. Az elsőként megjelent filmzenealbumra húsz felvétel került, ezeknek körülbelül a fele új kompozíció volt, míg a többi Tiersen négy korábbi albumáról származik – hogy pontosan mi honnan, és melyek a kifejezetten Amelie kalandjaihoz írtak, az megtalálható a lenti tracklistában.

Bár a világhírnevet Tiersen kétségtelenül az itt felcsendülő melódiáknak köszönheti, ráadásul lehetősége nyílt új darabokkal is kiegészíteni ezeket, ma már másképp látja a múltat, amiről így beszélt egy interjúban: „Én a posztpunk és az ipari zenei közegből érkeztem. Olyan csapatok muzsikáin nőttem fel, mint az Einstürzende Neubauten vagy a Throbbing Gristle, ezek hatására akartam saját szerzeményeket készíteni. Akkoriban a stílusomat viszont az egyszerű, visszafogott dallamok jellemezték. Mindig azt vallottam: az, hogy kiragadjanak valamit a kontextusából, ami nem erre való, majd beletegyék valamiféle párizsi francia klisébe, nem fér össze ezzel. Semmi bajom az Amélie csodálatos életével – bár nem igazán az én filmem  –, de ha újra elkészítenék, már nemet mondanék a zenéim felhasználására. Ez egyfajta zenei prostitúció volt” – mondta a szerző nevetve, majd hozzátette: „Amikor egyszerű dallamokat alkotok, akkor valami nagyon sötét húzódik meg mögöttük, esetleg egy csipetnyi humor. Erre hirtelen, a film sikere következtében, már mindenki úgy hallgatta őket, mintha romantikus vagy randizenék lennének, holott mind valami más volt, valami sötétebb. Tiersen elárulta, mennyire bizarrnak tartja például, amikor egy boldogságot árasztó jelenetben hallotta viszont azt a szerzeményét, amelyet ő eredetileg egy olyan helyszínre gondolva komponált, ahol sok ember meghalt – köztük egy kislánnyal. Ugyan az alkotó láthatóan nem lelkesedik az iránt, ha valamely szerzeményét kiemelik eredeti közegéből, érdekesség, hogy az Amélie csodálatos életéhez komponált egyik motívumát felhasználták a Good Bye Lenin! című német vígjátékhoz, melynek egyébként ő komponálta az aláfestését.


A művész által említett klisékre kitérve: be kell valljam, én kifejezetten szeretem őket. Jó érzéssel tölt el például a harmonika hangja egy régimódian romantikus francia történetben, és ha épp a szamurájok korában járunk, a hajnali ködbe burkolódzó bambuszerdő látványát a sakuhacsi hangjával kombinálva tökéletes elegynek tartom. Indiát mi sem szemlélteti jobban, mint a tabla vagy a szitár, a régi korok Kínáját pedig az erhu, s egy dráma főhősének tépelődését is jól kifejezi a magányos zongoraszó. Legyen e hangszerek bevetése bármekkora klisé is olykor, amennyiben ízlésesen vannak  alkalmazva, a nézők és/vagy a filmzenerajongók zöme bizonyára az összképet fogja nézni és hallgatni. Az említettek közül a harmonika a legmarkánsabb hangú instrumentumok közé tartozik, így nem lehet átsiklani afelett, hogy megszólalása esetleg éppúgy paródiává silányíthat egy Párizsban játszódó romkomot, mint az, hogyha a filmbeli ablak pontosan az Eiffel-toronyra nyílik. Az Amélie csodálatos élete kíséretében azonban az a különleges, hogy amikor először láttam a filmet a hazai premierkor, még véletlenül sem az jutott eszembe róla, hogy a „Párizs egyenlő a harmonikával” elcsépelt formula lenne, hanem az, hogy másnap meg fogom venni a CD-t.

Egyebek mellett vibrafon, xilofon, csembaló, mandolin, basszusgitár, bendzsó, vonósok, zongora és akusztikus gitár hallható a score-ban (s ezek szinte mindegyikét Tiersen szólaltatja meg), de feltűnik még olyan, filmzenékben szokatlan zajforrás is, mint egy biciklikerék hangja. A fő hangszer viszont a mindenre rácsodálkozó hősnő ártatlanságának megszemélyesítője, a harmonika lett, az Amélie csodálatos élete egyik védjegyévé válva. Már a nyitó „J'y Suis Jamais Allé”-ban hallhatjuk, és végigkísér bennünket olyan trackeken át, mint a „La Valse d'Amélie”, a „La Noyée”, a „L'Autre Valse d'Amélie”. A leggyorsabban az „A quai”-ban, míg a legmelankolikusabban a „Le Moulin” kezdetén tűnik fel. A „La Valse Des Vieux” egy polka köntösbe bújtatott keringő, a „La Valse D'Amélie (Orchestra Version)”-ben pedig meghallgathatjuk, milyen az, amikor a vezérhangszert nagyzenekar váltja fel. A harmonika sokszínűségét, a benne rejlő lehetőségeket a „La Valse des Monstres” mutatja meg leginkább: hallatán nem nehéz magunkat a régi idők mutatványosai és gyorsan forgó körhinták közé képzelni.


Ugyan a harmonikajátékkal könnyen telítődhet a hallgató (ez a fő oka annak is, hogy nem tíz pont látható felül), Tiersen azonban elegánsan színesíti is műveit, így unalmassá nem válnak. Jó példa erre a „Pas Si Simple”, ahol írógépet idéző kattogás és csembaló csatlakozik a fő hangszer mellé, a „Soir de Fête”-ben bendzsó, a „La Redécouverte”-ben pedig egy kedves hangú játékzongora. A lemezre került korábbi Tiersen-szerzemények közül a „Les jours tristes” különlegessége, hogy a szerző L’absente című albumán énekkel is megtalálható, és hangsúlyosan felhívnám még a figyelmet a fent említett Good Bye Leninbe is bekerülő, rendkívül fülbemászó, szólózongorás „Comptine d'Un Autre Eté: L'Après Midi”-re is. Ez a trackek közül a legszebb, jó értelemben vett egyszerűsége pedig erős érv amellett, hogy akár egy kezdő zongorista is felvegye a repertoárjába, hiszen a siker garantált vele. A fekete és fehér billentyűké a terep még a „La disputé”-ben, az őszies „Sur le fil”-ben, továbbá a „Les deux pianos”-ban is, utóbbinak a kedves megközelítése fogott meg.

Tiersen művein kívül közel két tucat egyéb dal szerepel hosszabb-rövidebb formában a filmben Samuel Barber „Adaggio”-jától kezdve Georges Deleure Jules és Jimhez írt score-ján át Alex Gopher – elektronikus darabként a közegből meglehetősen kilógó „The Child”-jáig. Ezek közül viszont csak két, az 1930-as évekből érkezett sanzon kapott helyet a soundtracken: a brit Al Bowlly „Guilty”-je, míg a franciákat egy Fréhel nevű énekesnő képviseli a „Si tu n'étais pas là”-val, jellemzőjük pedig, hogy tökéletesen illeszkednek Tiersen művei közé.


A filmet 2001 novemberében az Egyesült Államokban is nagy sikerrel mutatták be. Mivel szeptember 11-e után a közönség ki volt éhezve az életigenlő mozikra, nem csoda, hogy akkoriban ez lett az országban a harmadik legsikeresebb idegen nyelvű produkció a Tigris és sárkány, illetve Az élet szép után. Amélie címmel született egy Broadway-musical is, Daniel Messé (zene, dalszövegek) és Nathan Tysen (dalszövegek) műve albumként is megjelent. Amerikai szemszögből nézve ugyan hellyel-közzel érthető a változtatás, de Európából nézve megbocsáthatatlan, hogy az eredeti zene teljes mellőzése miatt a film hangulatából minimálisat sem sikerült a színpadi verzióba csempészni. Ugyan elkezdtem hallgatni a kiadványt, de annyira tucatmusicalnek tűnt, hogy hamar feladtam. A darabot 2015-ben mutatták be, de a Broadwayn még nem aratott jelentős sikert, viszont 2019-ben a londoni West Endre már egy átdolgozott formában jutott el, e verziót pedig már különböző díjakra is jelöltek. Jeunet-t azonban ez nem hatotta meg, és elhatárolódott tőle.

Az Amélie csodálatos élete soundtrackje több formában is megjelent. Létezik belőle húsztrackes, illetve egy huszonnégy trackes, bő hét perccel hosszabb díszdobozos CD-változat is. A Spotify-ra két formában került fel: a tizenöt trackesre nyesett francia változat meghallgatását teljesen feleslegesnek tartom, ha egyszer létezik belőle a lent meghallgatható huszonnégy trackes is, mely ráadásul kiegészült egy koncertfelvétellel. Akiknek viszont még ennyi is kevés az Amélie-hangulatból, azoknak a Rue de cascadest ajánlom folytatásként (ez a Spotify-on Cascade Street címmel található meg), az én kedvenc szólóalbumom a művésztől viszont a L’absente, rajta a „Le Méridien” című lenyűgöző, Twin Peaks-hangulatú dallal.


Szólópályája mellett Yann Tiersen több rövid-, illetve egész estés film zenéjét is jegyzi, de legnagyobb sikere mindmáig Amélie-hez fűzödik – aminek ő bizonyára nem örül. Művéért viszont nemcsak a közönség rajong, hiszen elnyerte érte a francia Oscart, azaz a César-díjat is, e népszerűség és közkedveltség pedig abszolút érthető. Bár felerészt már korábban is létező kompozíciók kerültek az Amélie csodálatos életébe, a rendező által kiszemeltek, illetve a melléjük írt újak mégis olyannyira jól működnek együtt, hogy az album nagy eséllyel sokaknál kaphat helyet minden idők legjobb filmzenéi között.