Tévésorozatok tekintetében alapvetően a bűnügyi folyamokat részesítem előnyben, többségének pedig úgy kezdek neki, hogy tévékapcsolgatás közben egy-egy epizódba belenézek, s ha az tetszik, akkor jöhet az egész évad. 2020-ban ezen random megoldást követően estem neki a Gyilkos elméknek és a S.W.A.T.: Különleges egységnek, a Rejtjeleknek azonban egy ismerős ajánlását követően ültem neki, aki – mellőzve minden háttérinfót – csupán annyit mondott, hogy szerinte tetszeni fog nekem. És igaza lett: a Times Square-es nyitójelenettel rögtön beszippantott, a folytatás pedig sikeresen fenntartotta az érdeklődésemet. Az egyebek mellett a Csillagkapu – Atlantiszt is jegyző producer, Martin Gero által életre hívott széria annyiban mutat párhuzamot a hasonló zsánerűekkel, hogy az FBI csapata epizódról epizódra old meg eseteket, s azzal tűnik ki társai közül, hogy ezek egy mindent átívelő, összeesküvés-elmélettel, elvakult hazaszeretettel és titokzatossággal egyaránt átitatott vezérfonalra lettek felfűzve.


Kurt Weller ügynök (Sullivan Stapleton) társaival (Audrey Esparza, Ashley Johnson, Rob Brown) egyetemben az emlékeitől mesterségesen megszabadított Jane Doe (Jaimie Alexander) testét borító tetoválásokban elrejtett morzsákból kiindulva igyekszik felderíteni bűnügyeket, melyek természetüket tekintve igencsak változatosak: a korrupt zsaruktól a kábítószer-kereskedőkön át a hatalmukkal és befolyásukkal visszaélő politikusokat, adócsalókat, fiatalkorúak megrontóit és leánykereskedelemmel foglalkozókat egyaránt bilincsbe verik. Ezalatt pedig folyamatosan kapjuk a morzsákat arról, kicsoda Jane és hogyan került bele abba a sporttáskába, amelyből a Times Square-en kikászálódva indítja el az ármánnyal szegélyezett nyomozássorozatot.

Bár a sorozat lebilincselt, zenéje nem gyakorolt rám túl mély benyomást: annak ellenére, hogy időnként felkaptam a fejemet a hallottakra, csak az első évad vége felé kezdtem késztetést érezni arra, hogy önállóan is megpróbálkozzak vele. A score-t a manapság a DC Arrowersének első számú komponistájaként emlegetett Blake Neely jegyzi, aki nemcsak a szuperhősök terén bizonyított már, hanem a krimik világában is, hiszen olyan, hazánkban is képernyőre került szériákhoz fűződik a neve, mint A mentalista, a Szemfényvesztők, a Mintazsaru vagy a Kaley Cuoco főszereplésével forgatott A légikísérő. A komponista amellett, hogy hihetetlen tempóban és mennyiségben képes szállítani a legkülönfélébb zenéket, előszeretettel folyik bele a műveihez kapcsolódó albumok összeállításába is. Utóbbi szokásáról a Rejtjelek esetében sem mondott le, eredményeként pedig az első évadból összeállított, több mint egyórányi zenét tartalmazó kiadvány jobb összbenyomást keltett bennem ahhoz képest, amit a részek nézése közben tapasztaltam.


A szerző döntően elektronikus megoldásokra alapozta művét, és csak a vonós-, illetve az ütősszekció megszólalásait bízta muzsikusokra (igaz, esetükben sem vetette el túlzottan a sulykot, tizenöt-húsz zenésznél többet ugyanis sosem hívott össze az Eastwood Scoring Stage-en), s ennek összhatása stílus szempontjából igen távol áll tőlem. Az első néhány epizódnak egyedül állt neki, az atmoszféra alapjainak megteremtését követően azonban a Cow on the Wallra keresztelt stúdiójának tucatnál is több munkatársát vonta be a feladatba az öt évad során, akik közül Sherri Chung vált a projekt legaktívabb csapattagjává azáltal, hogy a harmadik szezonnál társszerzővé lépett elő, továbbá a karmesteri pódiummal kapcsolatos teendőkkel is ő lett megbízva.

A Rejtjelek zenéje bár nem tökéletes, az vitathatatlan, hogy a folyam hangulatát, stílusát ügyesen húzza alá. A témák közül három emelkedik ki igazán, s vezeti a nézőt évadról évadra. Az első a széria főtémája (a „Who Is Jane Doe? / Main Title Theme” zárásában ismerhetjük meg), a második a női vokálra épülő Jane-téma (ez hallható a „Birth” második felében), a harmadik pedig a titokzatosságot sugalló, ugyanakkor gördülékeny tetoválás-motívum („Ink”), mely egyúttal a stáblistazene szerepét is betölti. Nelly nagyon ügyesen szokta kihasználni a témák biztosította variációkat, s ezúttal is remekül tudta csűrni-csavarni őket. Ez azonban az első évad zenei esszenciáját magában foglaló La-La Land Records-album hallgatása közben sokkal kevésbé tűnik fel, mint a sorozat alatt, a korongon ugyanis mindössze a „Secret Hiding Place”, a „Departed Host”, a „Learn to Trust”, a „See You on the Other Side” és az „I Let You In” részletei árulkodnak erről.


E trió mellett számtalan egyéb dallamsor készült még, ám ezek döntően egy-két epizód erejéig vannak jelen azért, hogy az épp aktuális szerelmi szálat, a rokoni köteléket, a karakterek lelki állapotát vagy épp gondolatait szimbolizálják. Ezek közül olyanok kaptak helyet a lemezen, mint a „The Truth Can Save You”, a „Lion and Bull”, az „Under Cover”, az „And Now He’s Gone”, a „Learn to Trust”, az „Exploding Art”, a „No Love in an Elevator”, valamint a „See You on the Other Side”.

Az album befogadhatóságán sokat dobott az, hogy szinte az összes olyan tétel felkerült rá, amelyre a sorozat közben magam is felfigyeltem. A „Birth” éppúgy ilyen, mint a „Who Is Jane Doe? / Main Title Theme”, az „Ink”, a „Secret Hiding Place”, a „The Truth Can Save You”, az „And Now He’s Gone”, a „Departed Host”, a „Learn to Trust”, a „Trying to Protect You”, a „See You on the Other Side” vagy az „I Let You In”, melyek visszafogott, sejtelmes, mégis bensőséges hangulattal bírnak. Ám ez mind csupán a jéghegy csúcsa, Neely munkájának jelentős hányadát ugyanis a nyers, fémes hangzással vagy épp elnyújtott effektekkel tarkított  trackek képezik, amire a „Reckoning” éppoly jó példa, mint a „Field Trip”, a „Worth It”, a „Lion and Bull”, a „Mole”, az „Exploding Art” és a „No Love in an Elevator”. Annak ellenére, hogy én az ilyen kíséreteket nem kedvelem, azt elismerem, hogy funkcionálisan nincs velük probléma, hovatovább a túlnyomórészt az elektronikus zene, a rock és a metál képviselőitől származó dalokkal is kiegészítik egymást. Igaz, a Kaleo („Way Down We Go”), a Killswitch Engage („Life to Lifeless”), Mark Ronson („Daffodils”), a Wild Nothing („TV Queen”) és társaik számai mellett az alkotók a könnyűzenei vonalon mozgó Mindy Jonestól éppúgy használtak fel számot (a Pixies-klasszikus „Where Is My Mind” feldolgozását), mint a jazzvilágban mozgó Larry Stephenstől („Little Town Shuffle”) vagy az ötvenes évek népszerű irányzatait megidéző The Jordanaires („Imagine That”) és a The Sensational Saints („I Know the Lord”) formációktól.


Filmzenéket hallgatni, azokkal foglalkozni azért jó, mert a szerzők hihetetlenül széles palettán képesek mozogni, amire Blake Neely munkásságát is nyugodt szívvel hozhatnám fel példaként, hiszen különféle műfajban és hangszereléssel szállítja a nemegyszer évi hat-hét sorozatzenéjét. Munkáinak egy részét magam is kedvelem, előszeretettel hallgatom (A Villám, Supergirl, A mentalista), stílusa miatt azonban a Rejtjelek első évadjának egyedüliként megjelent muzsikája sosem fog ezek közé tartozni – bár az „Ink” és a „See You on the Other Side” nagyon betalált, így ezeket biztos előveszem majd a jövőben.