"Hogyan fogjuk mindezt véghezvinni?" – szegezte a kérdést Blake Neely producer barátjának, Greg Berlantinak, amikor az előállt legújabb ötletével, a Supergirllel. A duó Andrew Kreisberggel, valamint Ali Adlerrel az oldalán már így is dúskált a munkákban, hiszen ekkorra párhuzamosan dolgoztak A zöld íjász harmadik és a Flash – A Villám első évadján, ráadásul e projektek végül nemcsak a hősnő szériájával gyarapodtak, hanem a szintén a DC-univerzumba tartozó A holnap legendái-folyammal is. Neely ezáltal rendkívül elfoglalt komponistává vált, amit 2015 novemberi interjújában ily módon foglalt össze: "Összességében az új témákat, az új hangzásvilág kialakítását, a jelenetváltozásokhoz történő igazításokat, az új tételeket, illetőleg a korábbi szezonok dallamainak adaptálását egyaránt figyelembe véve, idén több mint ötvenórányi zenét kell készítenem". Ez a játékidő azonban kizárólag a szóban forgó képregény-adaptációkra vonatkozott, azaz tovább növekedett a Rejtjelekre és a Vixenre keresztelt sorozatok anyagaival, ami igencsak figyelemre méltó volumen. S bár a mennyiség gyakorta meglátszik a minőségen, szerzőnk esetében jelenleg még nem beszélhetünk ilyenről, amire a Flash – A Villám második és A zöld íjász harmadik szezonjának soundtrackje mellett ékes bizonyíték a Supergirl első évadjához szállított muzsikákból összeállított La-La Land Records-féle kiadvány is.


A Warner 1984-ben tett első ízben kísérletet arra, hogy a harcias amazon kalandjait élő szereplős alkotásban is megkedveltesse a közönséggel, törekvése azonban csúfos kudarcba fulladt, ezért a cég harminc évre jegelte Supergirlt. Az Acélember unokatestvére emiatt az eltelt évtizedek során jobbára a képregények hasábjain szállhatott szembe ellenfeleivel, s e közeget mindössze néhány alkalommal nyílt módja elhagyni egy-egy rajzfilmepizód, illetve a Smallville néhány részének erejéig. Azonban már jó ideje a képregény-feldolgozások aranykorát éljük, ami a mozis és a tévés produkciók vonatkozásában egyaránt komoly méreteket öltött, így a Warner elérkezettnek látta az időt arra, hogy újfent próbára tegye a karaktert: 2014 szeptemberétől határozott lépéseket kezdtek tenni afelé, hogy Supergirl a korábbi csorbát kiköszörülve, tévésorozat keretén belül hódítsa meg a nézőket. Ehhez A zöld íjász és a Flash – A Villám életre keltőihez, a Berlanti-Kreisberg-Adler trióhoz fordultak segítségért, a következő év januárjára pedig már az is eldőlt, hogy a címszereplőt a többek között a Hosszú utazásban és a Whiplashben feltűnt Melissa Benoist alakíthatja majd. A producerek a stáb színészeken túli tagjait úgy igyekeztek megválasztani, hogy amennyire csak lehet, biztosra menjenek, ezért került a csapatba például a már említett folyamok jelmezfelelőse, Colleen Atwood, a szintén ezekhez köthető operatőr/direktor, Glen Winter vagy éppen Harry Jierjian és Andi Armaganian vágók, illetőleg a dallamfelelős Neely.

A szerzőnek – bevallása szerint – teljesen más szemszögből kellett megközelítenie ezt a megbízást, mint a többit: "Sokkal tematikusabbnak kellett lennem, ráadásul ez a széria úgy lett kialakítva, hogy több tradicionális, nagyzenekari megközelítést igényeljen, hovatovább egyfajta tisztelgés is szükségeltetett John Williams Superman-zenéje iránt, miközben egy modernebb, Az acélemberhez született megközelítés felé hajló, hibrid score-t követelt magának" – foglalta össze. A pilot epizód zenei felvételeire 2015 áprilisában került sor, a szériával kapcsolatos tömérdek munkálatban pedig egy összeszokott team volt segítségére: "Van egy öt főből álló, remek csapatom, akik egyszerre társírók, zenészek, hangszerelők, illetve asszisztensek, továbbá az új stúdióm is gördülékenyebbé teszi azt, hogy minden összeálljon. Gond csupán akkor van, ha kifogyok az ötletekből, vagy éppen elfogy a kávé" – mesélte Neely, akinek alkotógárdáját Nathaniel Blume, René G. Boscio, Daniel Chan, Sherri Chung és Thor Fienberg alkotják.


A lemez nem a főtéma ("Theme from Supergirl") bemutatásával vezeti be a hallgatót Kara Zor-El világába, hanem az első rész legelső zeneművével, a hős gyermekkorának eseményeit röviden összegző jelenetet kísérő "You Will Do Extraordinary Things"-szel indít, ahol egy remek felvezetést követően Supergirl hétköznapi énjének, Kara Danversnek a motívumát is megismerhetjük. Ez az indítás, vagyis a széria vezérdallamának hátrasorolása koncepció szempontjából lépést tart a folyammal, az ugyanis kizárólag stáblistával rendelkezik - az epizódok elején az adott cselekmény közepette bevillanó "Supergirl" feliraton, illetve "S" logón kívül nincs különösebb főcím. A karakter emberi oldala olyan további trackekben van jelen hosszabb-rövidebb ideig, mint a "Meeting Jimmy", a "Telling Winn", az "Assistant Problems", valamint az "Inspirational Boss", melyeknél elsősorban a pizzicatók, a tuba-, a klarinét- és az oboaszólamok gondoskodnak arról, hogy Kara újságíró-asszisztensi, kissé esetlen, némiképp kislányos mivoltát szimbolizálják. E dallam a hőstémával csupán egyetlen alkalommal találkozik össze az albumon, a "Telling Winn"-re keresztelt szösszenet azonban pont ennek köszönhetően válik zseniálissá, lényegre törővé.

A kiadvány játékidejének döntő részét az akciódarabok, illetve az érzelmes, pátoszos percek teszik ki. Előbbi a címszereplő első hőstette által ihletett "A Hero Emerges"-szel indul, s Neely elektronikus elemekkel, nem utolsósorban pedig kellő mérvű dinamikával kombinált zenekari elképzelései olyan darabokban folytatódnak, mint a "Fighting Vartox", a "Fight or Flight", az "I Came Here to Save the World", a "Strange Visitors from Other Planets" vagy az "Under Attack". Itt az ellenfelek eltökéltségére, erejére, valamint National City leigázásának elképzelésére utaló dallamok ügyesen feszülnek neki a Supergirl-motívum különféle változatainak, és a szerzemény többi eleméhez hasonlóan, nagy mértékben járulnak hozzá a képsorok élvezeti szintjéhez. Hozzáteszem: a folyam lényegesen összeszedettebb és ügyesebben felépített szerkezettel bír, mint az 1984-es elődje, vagyis itt azért nincs akkora mérvű mentő szerepe a muzsikának. Az évad elején azonban nemcsak a nagyobb volumenű összecsapásoknak lehetünk szemtanúi, hanem kisebb jócselekedeteknek is (például egy rablás megakadályozása, vagy egy mentőautó mihamarabbi kórházba jutásának elősegítése), amelyekhez az alkotógárda nem score-t használt, hanem különféle dalokat, ahogyan néhány egyéb, könnyedebb hangvételű cselekménysor esetében is.


Kara számtalan segítővel van körülvéve a Superman által küldött James Olsentől (Mehcad Brooks) kezdve a munkatársán, Winn Schotton (Jeremy Jordan) át mostohatestvéréig, a DEO, vagyis a Department of Extranormal Operations kötelékébe tartozó Alexen (Chyler Leigh) át az utóbbi különítményt vezető Hank Henshawig (David Harewood) bezárólag. A különféle veszélyekkel járó akciók mérlegelése, Supergirl múltja, valamint az imént említett karakterek közötti kapcsolat rendkívül színesen és érzelemgazdag módon jelenik meg az aláfestésben – ezeknél meglátszik, hogy Neely egy időszakot James Newton Howard oldalán töltött. "Greg Berlanti egyéb alkotásaihoz hasonlóan a szívnek ezúttal is fontos szerepe van" – mesélte a szerző, aki ezekkel a bensőségesebb darabokkal érte el nálam azt, hogy beruházzak az albumra, s hogy én akarjam elkészíteni annak ismertetőjét. A "Gift from Clark / Stronger Together", a "Chatting with Clark", a zongorajáték köré épülő "How Does She Do It?", a "Heroes Find a Way", a "Dying Is Easier", az elképesztően gyönyörűen felépülő "Alex Brings Kara Back" - "Afraid of Losing You" páros, valamint a "Hope Speech / Lifting Fort Roz" című kompozíciókat igen értékesnek és szívhez szólónak tartom. Neely ezáltal jó pár szuperhősös mozifilm kíséretét kenterbe veri...


Deadpool, Batman Superman ellen – Az igazság hajnala, Amerika Kapitány: Polgárháború, X-Men – Apokalipszis, Suicide Squad – Öngyilkos osztag. Eddig ezen mozifilmek score-jai fedték le a 2016-os szuperhősfilmek kínálatát, melyek közül John Ottman tudott legjobban lenyűgözni aktuális X-Men zenéje révén. A dobogó legfelső fokán azonban a magam részéről innentől kezdve a Supergirl kíséretével kénytelen osztozni, helyezésükre pedig egyedül a novemberben érkező Doktor Strange – Michael Giacchino által jegyzett – muzsikája jelenthet veszélyt. Blake Neely nagy rutinnal bír a tekintetben, hogy miként lehet igényes muzsikával előrukkolni tévés kereteken belül, és milyen hangzásvilágot kell teremteni ahhoz, hogy a büdzsé korlátai a lehető legkisebb mértékben érződjenek a végeredményen. Nagyon remélem, hogy kreativitása, lendülete és ötlettára a második évadnál (ahol Superman az eddigiekkel ellentétben nemcsak utalások révén jelenik meg, hanem Tyler Hoechlin alakításában hús-vér formájában is) sem hagyja cserben, s egy hasonlóan élvezetes album áll majd össze belőle, mint a Supergirl első szezonjához készült.