A CBS égisze alatt útjára bocsájtott A mentalistát évekig kóstolgattam, kihagyásokkal, tetszőleges jelleggel néztem meg egy-egy epizódját, így nem igazán tudtam elmélyedni azon mozgatórugóiban, melyek révén végül magába szippantott: a karakterekben, valamint a fő cselekményszál alakulásában. Vérbeli koca sorozatnézőként számtalan olyan esetet tudnék még felsorolni, ahol csak nagy vonalakban ismerem a produkciót, 2017 folyamán azonban A mentalista néhány része olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy nekiültem az első évadnak, mely úgy megfogott, hogy rövidesen mind a hetet magam mögött tudtam. A címszereplőt alakító Simon Baker figurájának magatartása, valamint Robin Tunney kisugárzása éppúgy megfogott, mint a Red John-vonal epizódonként hullámzó hangsúllyal történő görgetése, de a CBI többi ügynöke, Cho (Tim Kang), Rigsby (Owain Yeoman), illetve Van Pelt (Amanda Righetti) is belopták magukat a szívembe. Így amikor a végéhez érkeztem, a Doktor House-hoz, az X-aktákhoz vagy a tiszavirág életű, Jeff Goldblum főszereplésével készült Áldott jó nyomozóhoz hasonlóan lett hiányérzetem a további fejlemények elmaradása miatt. 


A széria atyja Bruno Heller, akinek emellett az HBO saját gyártású Rómáját, valamint a Warner és a DC közös gyermekét, a Gothamet is köszönhetjük. Tény, hogy A mentalista százötvenegy epizódja közt bújnak meg laposabbak, és a bűncselekmények sem mindig vannak olyan alaposan kidolgozva, ahogyan azt napjaink bűnügyi folyamainak többségétől megszokhattuk, a karakterek szerethetősége és a produkció hangulata azonban éppoly könnyedén átvezetett ezeken, mint Blake Neely produceri nyomástól mentesen készült munkája. "A mentalista alkotógárdája mindvégig szabad kezet biztosított, és nagyon élveztem, hogy kiélhettem a kreativitásomat" – nyilatkozta a szerző, akihez olyan tévés projektek köthetőek, mint például a Flash – A Villám, a Supergirl, A zöld íjász, A holnap legendái, a Rejtjelek, az Eastwick vagy az Everwood, de Hans Zimmerrel és Geoff Zanellivel karöltve részt vehetett a The Pacific – A hős alakulat zenéjének elkészítésében is. 

"Meggyőződésem, hogy egy jól eltalált témának éppúgy kell működnie, mint egy fontos karakternek. Szükség van arra, hogy mindig feltűnjön, A mentalista esetében pedig a témák a főbb karakterekhez és Patrick Jane mellényéhez hasonlóan váltak védjeggyé" – mesélte Neely, aki az albumnyitó "Believe (Jane's Theme)"-ben foglalta össze a széria mozgatórugóját, illetve fontosabb zenei momentumait. A szerző bevallása szerint a valaha írt darabjainak egyik legkedvesebbike ez, melynek hangulata tökéletesen idomul Jane fájdalmához, a CBI tanácsadói posztjának elfogadása mögött megbúvó motivációjához. Míg a női vokállal, illetve zongorával felvértezett vonósok felesége és lánya iránti érzelmeit tükrözik, addig az elektronikus elemek az őket meggyilkoló Red Johnhoz kötik – s bár a sorozatgyilkos emellett önálló, mély vonósszólamra épülő motívumban is részesült, a legmeghatározóbbá az itt hallható, visszhangszerű megoldás vált, amely minden, vele kapcsolatba hozható helyszínelés, valamint emlékkép során elhangzik. Jane és Red John témáinak összefonódása az első két évad score-jából összeállított albumon a "Sorry Hurts" második felében, a "Reading Between the Lies" némely pillanatában, a "Your Worst Nightmare"-ben, a "Cat and Mouse"-ban, az "Off the Case"-ben, a "Face to Face"-ben és a "Redemption"-ben figyelhető meg.


A folyam lazább oldala olyan tételekben köszön vissza, mint a jellegzetes főcímzene hosszabb verzióját rejtő "Main Title Theme (Extended Version)", a "Raise Your Hand If You're Guilty", a "Careless Clues", a "Restless and Annoyed", a "Closed-Case Donuts", a "Coins and Cards", a "Shapes", a "Cunning and Coy", illetőleg a "Tea Time". Az ezekben felcsendülő, döntően marimbára, dobokra, faütősökre, elektronikus effektekre, klarinétra, zongorafutamokra, hang drumra, vonósokra és elektromos gitárra támaszkodó megoldások hasonlóan jól kiegészítik az egyébként csavaros eszű, az embereket ügyesen manipulálni tudó Jane pimasz, fölényes és tolakodó módszereit, mint öltözéke, mimikája vagy éppen jellegzetes kocsija, a Citroen DS. "Vannak olyan instrumentumok, melyeket folyamatosan kerültem, úgy éreztem, nem tudnának ennek a hangulatnak a részesévé válni. Nem hallani például rezeseket, a fafúvósok közül is csak a "Believe (Jane's Theme)" esetében használtam fuvolát, néhány különleges eset kivételével pedig az akusztikus gitárt is mellőztem. De nem azért, mert nem szeretem ezeket, hanem azért, mert úgy vélem, akkor lehet bevonni egy adott hangszert, ha azt a történet vagy a karakter megengedi" – mesélte Neely, aki az effektek mellett időnként egy mosogatógép hangját is beleszőtte művébe.

Az érzelmesebb pillanatokról a melankolikusan induló "Sorry Hurts", az "I Don't Need Saving", a Lisbon zongoratémáját bemutató "Lisbon Secrets", a játékosság és a vágyódás kombinációját rejtő "Graceful", az iméntivel szöges ellentétben, feszültséggel ötvözött "Your Worst Nightmare", a "Cat and Mouse" és az "Off the Case" gondoskodik. Ezek, valamint a könnyedebb dallamok az alkotás jellegéből adódóan sokkal meghatározóbb szerephez jutnak, mint az akció, így azon dinamikusabb momentumok, mint amilyen a "Bait and Switch" és a "Cat and Mouse" felvezetése, némiképp környezetidegennek hatnak. 


Blake Neely tömérdek órányi muzsikát szállított A mentalistához, mely anyag bár nem lett kimagaslóan ütős, atmoszférája révén mégis arra ösztönöz, hogy időről időre újból meghallgassam – majd elővegyem Jeff Beal Jesse Stone – The Ultimate Collectionjét, mely stílusát tekintve ugyan kifinomultabb, mégis mindig erre asszociálok Neely zenéjéről. A WaterTower Music korongja a szerző teljes munkájából csupán ízelítőt ad, mégis kellően tartalmas, ám csakis az első két évadra szorítkozik, aminél a szerző teljesítménye többet érdemelne. Véleményem szerint A mentalista a Jesse Stone-kalandokhoz hasonlóan részesülhetne egy olyan duplalemezes soundtrackben, melynek tartalma a sorozat egészére kiterjedne – s a jelenlegivel ellentétben hivatalos, gyári kiadás lenne, nem pedig az Amazon.com által rendelésre készített korong.