háborúja forgatókönyvírójaként is ismert Cline kötete elsősorban annak köszönheti a sikert, hogy szerzője ügyesen helyezte el a hetvenes-nyolcvanas évek legjellemzőbb geekmomentumait (legyen szó játékról, zenéről, filmről, képregényről és egyéb hasonló dolgokról) a lepukkant jövőben játszódó sztoriba. Dan Farah producer (
) pedig – mintha csak előre érezte volna a siker szagát – időben meglebegtette a lehetőséget a Warner Bros.-nál, majd a társaság egy ügyes licit eredményeként a mű napvilágra kerülése előtt zsebében tudhatta a filmjogokat. Cline Zak Penn-nel az oldalán dolgozta ki a forgatókönyvet, 2016 júliusában pedig Tye Sheridannel (
), T.J. Millerrel (
) kezdetüket vették a forgatási munkálatok, két év múltán pedig következett a premier.
A veterán direktor alkotásait a mozirajongók mellett a filmzenebarátok is kitüntetett figyelemmel, felfokozott várakozással szokták nyomon követni, ami nem csoda, hiszen munkássága egybeforrt Hollywood legnagyobb filmzeneszerzőjével, John Williams személyével. Williams az 1974-ben bemutatott Sugarlandi hajtóvadászat óta mindössze három Spielberg-produkciót hagyott ki (
esetében is úgy tűnt, kollaborációjuk újabb állomásaként ejthetünk majd róla szót, a Meryl Streep és Tom Hanks főszereplésével készült
annyira lekötötték a komponistát, hogy kénytelen volt kihátrálni a kézenfekvőnek tűnő lehetőségből. Ennek következtében hárult a feladat Alan Silvestrire, akivel Spielberg producerként olyan klasszikusokat hozott tető alá, mint a
.
– kommentálta a szerző. E cserének és a párhuzamosan zajló munkálatoknak köszönhetően ráadásul az a helyzet is előállt, hogy Spielberg egyszerre két szerzővel dolgozott: míg Williamsszel
nyers vágású verziójával kötötte le, s az alapján próbáltak egyeztetni a születendő score-ról.
A történet szerint 2044-ben járunk, s minthogy a valóság cseppet sem kecsegtető, sokan az OASIS-re keresztelt mesterséges, határtalan világba menekülnek, ahol avatárjaik révén szabadabban élhetnek. A virtuális hely atyja, James Halliday (Mark Rylance) halálát követően kiderül, hogy a program három húsvéti tojást rejt, s aki mindegyiket megtalálja, az örökli az OASIS-t. A tét tehát nem kicsi (megannyi játékos mellett még az OASIS társtulajdonosa is beszáll a versenybe), ugyanakkor a mozi ereje nem a cselekményben rejlik, hanem a látványban és a tömérdek utalásban. A régi idők gegként éppúgy visszaköszönnek, mint teljes valójukban: a DeLorean, King Kong, egy X-szárnyú, a Szupercsapat kocsija, a tévésorozatbeli Batmobil, Mel Gibson Mad Max-járgánya, Lara Croft, Freddy Krueger, Chucky, Küklopsz, Szuper haver vagy a Ragyogásból ismert Szépkilátás Hotel csak néhány kiragadott példa abból a rengeteg utalásból, melyek a filmek mellett a videojátékokat is érintik.
De nemcsak a látnivalók tartogatnak számunkra klasszikusokat, hanem a hallgatnivalók is. A nyitányként alkalmazott "Jump" a Van Halentől éppúgy remek választás volt az alkotók részéről, mint például Prince "I Wanna Be Your Lover"-je, George Michael "Faith"-je, Bruce Springsteen "Stand on It"-je, a "Stayin' Alive" a Bee Geestől vagy az "I Heard It Through the Grapevine" Marvin Gaye-től. És bár az alkotás önálló score-ral rendelkezik, utalásoknak az sincs híján: a "Why Can't We Go Backwards?"-ra keresztelt trackben Max Steiner 1933-as,
King Kong-beli dallamai csendülnek fel, a "Looking for a Truck" közepe Akira Ifukube Godzilla-témájára építkezik, a "Real World Consequences"-ben pedig a szerző saját maga előtt hajt fejet a
Vissza a jövőbére történő kikacsintással. Említhetnénk továbbá az albumnyitó "The Oasis"-t is mint Carl Jenkins "Adiemus"-ának lenyomatát, vagy éppen az "An Orb Meeting"-et, melyben John Williams
Meztelenek és bolondok ihlette hangjegyei köszönnek vissza.
"Többször volt olyan, amikor Steven azt mondta, hogy 'Nem a Vissza a jövőbe
zenéjéhez hasonlót szeretnék, hanem pontosan azt a score-t szeretném és azt a részletet. Úgy, ahogyan a filmben is szerepelt'. Steven sok ilyen dolgot kért a zenébe" – mesélte ezzel kapcsolatban Silvestri, s jellegzetes stílusjegyeinek köszönhetően olyan korábbi muzsikái is eszébe juthatnak a hallgatónak, mint a
Dredd bíró,
A mélység titka, a
Ragadozó, a
Forrest Gump, a
Van Helsing vagy a
Kapcsolat. A
Ready Player One zenéje tehát éppúgy hemzseg a húsvéti tojásoktól, mint maga a film.
Nem véletlenül kezdtem a score bemutatását a múlt előtti tisztelgéssel: az albummal történő ismerkedésem elején sokkal jobban figyeltem az elrejtett jelekre, mintsem a muzsika egészére, s Silvestri műve engem nem a témákon, hanem az ügyesen felvonultatott utalásokon keresztül fogott meg. Wade-hez (Sheridan) és avatárjához, Parzivalhoz köthető a
Ready Player One legfontosabb témája, amely szereplőnk hősies mivoltát éppúgy többször kidomborítja (többek közt a "Main Title"-ben), mint érzelmesebb oldalát (a Bach "D-moll toccata és fúgá"-jával induló "Hello, I'm James Halliday" és a "Welcome to the Rebellion"). A másik gerincet Halliday motívuma adja, amely a "Why Can't We Go Backwards?" felvezetéseként bukkan fel először (de például a "What Are You?"-ban is visszatér), hangszerelése, valamint tempója révén pedig a komponista drámaközpontú kíséreteit idézi. Fontos szerep hárul még az OASIS-ben High Five csapatként ismert formációnak, amelynek motívuma először a "High 5 Assembles"-ben csendül fel, majd variációk sorával többször visszatér. A hataloméhes Sorrento (Mendelsohn) és a fejvadász i-R0k (Miller) a történet kulcsfontosságú negatív karaktereiként egyaránt részesültek zenében: hozzájuk köthető az "An Orb Meeting", illetve a "Sorrento Makes an Offer" – "Sorrento Punked" – " Get Me Out of This" trió, utóbbi három esetében ráadásul ábrázolásuk olyan szintetizátoros hangok kíséretében történik, melyek a nyolcvanas évek film-, illetve játékzenéit idézik.
A muzsika a "High 5 Assembles"-t követően lendül be igazán, a cselekménnyel karöltve a zenészek is felpörögnek. A jellegzetes, Silvestri-féle akciómegoldások sorát vonultatja fel a "Sorrento Punked", a "Wade's Broadcast", az "Arty on the Inside", a "Looking for a Truck", a heroikussággal tűzdelt "She Never Left", a "Last Chance", a "Hold on to Something", valamint a "This Is Wrong" egyaránt. A
Ready Player One olyan tételekkel tudott megfogni, mint a "The Oasis", a "Why Can't We Go Backwards?", a "Real World Consequences", a
Tron: Örökség Daft Punk-féle aláfestésének hatásával bíró "Sorrento Makes an Offer", az "Orb of Osuvox", a "Wade's Broadcast", a "Looking for a Truck", a "She Never Left" és persze a "Main Title". A score korántsem tökéletes, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a 2018-as esztendő első igazi varázsainak egyike, felhőtlen szórakozást biztosít, s emiatt hálás hallgatnivaló – ellentétben a
Bosszúállók: Végtelen háború szintén a komponista által jegyzett kíséretével, amely hihetetlen csalódást okozott.
Alan Silvestri
Ready Player One-filmzenéje esetében inkább az ügyes megoldások dicsérete kerülhet előtérbe, mintsem az egyediségé – hiába vannak remek önálló témái és zárul az album figyelemre méltó összegzéssel ("End Credits"). Abban sokan egyetértenek, hogy könnyed kikapcsolódást nyújt, abban azonban már némiképp megoszlanak a vélemények, hogy mennyire is sikerült jóra a muzsika, s milyen mértékben tudott élni Silvestri a John Williams távozását követően neki felkínált lehetőséggel. Ennek eldöntésére a WaterTower Records kellő időt biztosított, a score ugyanis a napjainkban egyre jellemzőbb tendenciának megfelelően, kétlemezes változatban került kiadásra, akik pedig a felhasznált dalokon keresztül is nosztalgiáznának, azoknak az egy jobbféle
Bravo Hitsként is definiálható
Ready Player One – Songs from the Motion Picture-t ajánlom a figyelmébe.