Hulk maradt az egyetlen a Bosszúállók-mozitetralógia hősei közül, aki nem részesült még önálló kalandban – igaz, korábban két film épült rá, ám azok nem Mark Ruffalo közreműködésével születtek, s bár a hamarosan érkező She-Hulk-folyamban már ő testesíti meg a zöld igazságosztót, nem ő áll majd annak középpontjában. 2021-ig Sólyomszem és Fekete Özvegy jártak hozzá hasonló cipőben, hosszas tervezgetést követően azonban előbbi egy tévésorozatban, utóbbi pedig egész estés alkotásban mutathatta meg, miként érvényesül társai hiányában. A Fekete Özvegy megvalósulása azonban olyan sokáig húzódott, hogy mire célegyenesbe fordult, a hősnő sorsa megpecsételődött a Bosszúállók: Végjátékban, így ezen kalandja egyfajta előzményfilm lett.


Fekete Özvegy fedőnév alatt három szereplője is van a Marvel-univerzumnak: Claire Voyant, Jelena Belova és Natalia Alianovna Romanova. Amikor Kevin Fiege csapatával belevágott a Bosszúállók-saga felépítésébe, utóbbi bevonása mellett döntött, s osztotta a szerepet Scarlett Johanssonra, aki az elmúlt évek során életet tudott vinni az alkotók által a Vasember 2-ben még jobbára szexis megjelenését előtérbe toló hősbe. A filmekben Natasha Romanoffként emlegetett egykori orosz kém 1964 áprilisa óta szereplője a képregényeknek, a képernyőről pedig 1975-ben köszönhetett volna vissza először Daredevil oldalán, ám végül jegelték a projektet, így csak rajzfilmben láthattuk addig, míg a már említett Vasember 2-vel el nem érkezett a mozis debütálás. Johansson ezt követően a Bosszúállók, az Amerika Kapitány: A tél katonája, a Bosszúállók: Ultron kora, az Amerika Kapitány: Polgárháború, a Bosszúállók: Végtelen háború, a Marvel Kapitány, valamint a Bosszúállók: Végjáték kedvéért bújt bele az egykori orosz titkos ügynökből a S.H.I.E.L.D. szabadúszó tagjává váló karakter bőrébe, s kicsivel több mint tíz esztendőt kellett várnia a kiválásra, vagyis a nemes egyszerűséggel Fekete Özvegyre keresztelt produkcióra, melynek cselekménye az Amerika Kapitány: Polgárháború és a Bosszúállók: Végtelen háború eseményei közé ékelődött be.

Mozis színrelépésének lehetősége 2004-ben merült fel először, ám miután a Lionsgate megszerezte az ehhez szükséges jogokat, szüneteltette elképzelését, évek múltán pedig az adaptációra vonatkozó felhatalmazás visszakerült a Marvelhez, ahol kapva kaptak az alkalmon, s beolvasztották az MCU-ba, azaz a Marvel Cinematic Universe-be. A KGB által kiképzett Fekete Özvegy szerepét eredetileg Emily Bluntnak szánták, a színésznő naptára azonban zsúfolásig volt, így a producerek addig keresgéltek tovább, míg rá nem leltek Johanssonra, aki remek választásnak bizonyult. A 2021 nyarán bemutatott Fekete Özvegyet Cate Shortland (Lore, Cigánykerék, Titkos életünk) rendezte, a stúdió pedig a világban kialakult, mérhetetlenül kiszámíthatatlan helyzetből adódóan folyamatosan tologatott premier végső dátumának meghatározásakor azt a húsbavágó döntést is meghozta, hogy a mozikkal párhuzamosan streamingcsatornán is elérhetővé teszi a filmet (ezzel a karakter is a DC hősnőjéhez, Wonder Womanhez hasonló sorsra jutott). Ez azonban nemcsak a filmszínházak üzemeltetőinek ellenszenvét váltotta ki, hanem Johanssonét is, aki e lépést követően pert indított a cég ellen, véleménye szerint ugyanis ezzel a – számára nagyon is fontos – mozisikert áldozták fel a Disney+ népszerűsítése érdekében. A felek végül tisztázták egymással a dolgokat, a későbbiekben napvilágot látott tények azonban a színésznőt igazolták, hiszen a mozilátogatók a hirtelen vett lendület után elmaradtak, a Disney+-nak köszönhetően pedig – egyes információk szerint – a világjárvány időszakának egyik legtöbbször letöltött filmje lett… a kalózplatformokon, lévén a hivatalos streamelés miatt nem kellett heteket, hónapokat várni a jó minőségű anyag felbukkanására.


2020 januárjában került bejelentésre, hogy a score-t Alexandre Desplat jegyzi majd, májusban azonban már arról cikkeztek, hogy a produkció elhúzódó utómunkálatai miatt a komponista nem tud eleget tenni a felkérésnek, így helyére Lorne Balfe-ot szerződtették – úgy tűnik, Desplat-t időnként elhagyja a szerencséje a blockbusterek terén, hisz hasonló ok miatt csúszott le a Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történetről is. E váltásról a stúdió illetékesei éppúgy nem adtak több információt, ahogyan Desplat sem, és Balfe is csak az alábbi mondatokkal érintette a témát, utalva arra, hogy a döntés jóval a beharangozás előtt megszületett: „Úgy vélem, az internetposztok időnként szemtelenek, s így van, hogy az utolsó pillanatban derül fény valamire. Igazából mi voltunk az utolsók, akik az Abbey Roadon vehettek fel zenét, közvetlenül a lezárás előtt. Körülbelül másfél hétig tartottak a felvételek, és alig pár nappal később mindent bezártak.” A britek 2020 márciusának vége felé álltak le teljesen, a cserét pedig másfél hónappal később jelentették be, tehát már a beharangozás előtt dobozban volt Balfe Fekete Özvegyhez írt score-ja...

Azon alkotásokhoz, ahol Fekete Özvegy felbukkant, John Debney éppúgy készíthetett zenét, mint Alan Silvestri, Brian Tyler, Danny Elfman vagy Henry Jackman, s minthogy mindegyikőjük másként közelítette meg, Balfe nemcsak azért volt szerencsés helyzetben, mert a hős első saját kalandjával bízták meg, hanem azért is, mert az nem rendelkezett olyan jellegzetes, minden megmozdulásán átívelő motívummal, mint Wonder Woman. Natasha előélete miatt Balfe az orosz zenék atmoszférájával kombinálta zenei stílusát, ám ezt nem egyszerűen balalajkapengetéssel oldotta meg, hanem egy hatvanfős vegyeskórus bevonásával, melynek tagjai a szerző Prokofjev, Stravinsky és Szkrjabin műveinek, illetve a Vörös Hadsereghez köthető szerzemények tanulmányozását követően megszületett szövegét énekelték fel. „Lenyűgözőnek tartom az orosz zenéket: olyan érzések, tonalitások vannak bennük, melyek nem feltétlenül a hangszerek érdemei” – mesélte a komponista, aki sokat egyeztetett a rendezővel, de elmondása szerint ilyenkor nem szuperhősfilmként beszélgettek az alkotásról, hanem a karakterek hátterére, a felszínre kerülő családi kapcsolatokra igyekeztek koncentrálni.


„Már tudjuk, miként zárul Natasha utazása. Ez a film arról szól, hogyan kezdődött” – foglalta össze röviden a lényeget Balfe, aki a munkafolyamatot az oroszos hangzás megteremtésével kezdte, s minden egyebet e köré csoportosított. Score-jának ez kölcsönöz egyediséget, az erőteljes, jellegzetes kórusjelenlét (mely negyven férfiból és feleannyi nőből tevődött össze, ráadásul utóbbiak közül tízen gospelesek voltak) emeli ki a Marvel-zenék sorából. S hogy mindezt milyen széles skálán mozgatta, arról az albumnyitó „Natasha’s Lullaby”-jal rögvest megbizonyosodhatunk: a gitár-, illetve zongoraalapra épülő kedves altató markáns előadásba torkollik. Hasonló szellemben íródott a „Dreykov” (amelynek erényét számomra tompítja a lassítva adaptált, Hans Zimmer-féle Batman-téma), a „Yelena Belova”, az „A Sister Says Goodbye”, az „I Can’t Save Us”, a „Last Love”, illetőleg az „A Calling”. Az itt megismert dallamok Natasha és Jelena zenei tükörképei, melyek egyúttal bizonyos mértékben kettejük stafétaátadásának is tekinthetők, hiszen innentől kezdve Jelena lett a Marvel új Fekete Özvegye, aki a Sólyomszem című szériában is feltűnik. Témáik legszebb momentumai a hőssé emelkedést szimbolizáló „Natasha Soars”, a mély érzelmekkel átitatott „Faces to the Sun” és „Hand in Hand”, továbbá a törékenységet tükröző „Fireflies” – „Last Glimmer” páros, melyek elképesztően csodálatosra sikerültek.

Amikor először találkoztam az albummal, az imént említett részek ellenére is úgy gondoltam, hogy nem szeretném többször hallani, e tételeket ugyanis beárnyékolta a komponistára jellemző, határozott ütős- és vonósszólamokkal tűzdelt és némi utómunkálattal „balfe-osított” akciódömping, amely számos műve ismeretében a mai napig sem tudott magával ragadni. Később újabb esélyt adtam neki úgy, hogy kevésbé figyeltem az olyan nonstop pörgésekre, mint a „Latrodectus”, a „The First Bite Is the Deepest”, a „From the Shadows”, a „Whirlwind”, az „Arise”, a „Red Rising”, a „The Betrayed”, valamint a „The Descent”, melyek a hangzás szempontjából tökéletesen érvényesülnek az akciókat kísérő effektek sokasága közepette, ugyanakkor úgy érzem, jobb, ha csak a film alatt találkozom velük. Míg a visszafogottabb tételeknél egy kisebb zenekar gondoskodott a bensőséges atmoszféra megteremtéséről, a dinamikusabb trackek hallgatása közben érződik, hogy sokan dolgoztak a végeredmény eléréséért. Ezzel kapcsolatban új rekord is született: száztizennyolcan zenéltek egyszerre, amivel megdőlt az Abbey Road addigi rekordja, egyszerre ugyanis soha nem voltak még ennyien a stúdióban.


Korábban a Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk kíséretéről szóló ismertetőmben tértem ki arra, hogy jót tenne Lorne Balfe-nak, ha kicsit eltávolodna Hans Zimmer cége, a Remote Control hangzásvilágától, mert van benne potenciál, ám amíg akciózenéi Zimmer korai stílusának modern köntösbe bújtatásából táplálkoznak, tehetsége, rátermettsége háttérbe szorul. Erre lett újabb példa szememben a Fekete Özvegy score-ja, amelyre a „Natasha’s Lullaby”, a „Fireflies”, a „Last Glimmer”, a „Hand in Hand”, a „Natasha Soars” és a „Faces to the Sun” miatt fogok évek múltán is emlékezni.