A 007-es védjegyének számító pisztolycsöves bevezető immáron huszonötödik alkalommal tűnhetett fel a vásznon a Nincs idő meghalninak köszönhetően, de ezen jubileumon felül egy másik fontos apropóval, mérföldkővel is bírt az alkotás: utoljára bújt bele Daniel Craig a brit titkos ügynök bőrébe, s ezzel a vele készült, öt epizódot felölelő történetnek pont került a végére. A Casino Royale-lal magára vállalt szerep éppoly hálás volt számára, mint amennyire nehéz, lévén Sean Connery óta ő az egyetlen olyan színész, aki nemcsak megörökölte, hanem alapjaitól építhette fel a karaktert úgy, hogy a végeredmény a Nincs idő meghalnival csúcsosodott ki. Az általa megformált Bond teljesen más, mint amilyet Connerytől, Roger Moore-tól vagy Pierce Brosnantől kaptunk, ami sokaknál váltott ki fanyalgást, többen vélték úgy, hogy a franchise elveszítette a rá jellemző báját, ugyanakkor egy majd hatvan éve színen lévő, közkedvelt alakról beszélünk, akinek érthető módon – pusztán feladatköréből adódóan is – reflektálnia kell az adott korszakra, no meg a nézői igényekre. Mindezeket figyelembe véve Craig nagyon is jól teljesített, ám bevallom, hogy ennek ellenére színészfronton továbbra is Brosnan jelenti számomra a 007-est – zenei téren pedig David Arnold.


A Nincs idő meghalnit Cary Joji Fukunaga rendezhette (miután Danny Boyle távozott a posztról), a cselekmény folytonossága okán pedig olyanok tértek vissza Craig oldalán, mint Léa Seydoux, Christoph Waltz, Naomie Harris, Ralph Fiennes, Ben Whishaw és Jeffrey Wright. A gonosztevőt Rami Malek alakítja, aki ha játékával nem is gazdagítja a Bond-történelem legkegyetlenebb ellenfeleinek sorát, azt eléri, hogy kialakuljon bennünk egyfajta távolságtartás, ellenszenv vele kapcsolatban. De ez jelen esetben – hozzáteszem: bizonyos szinten – kvázi mindegy is, hisz itt nem az volt az elsődleges, hogy Malek vagy a többiek miként alakítanak, hanem az, mi módon zárul le ezen átfogó, összetett sztori, ami eddig nem volt jellemző a szériára. A magam részéről elégedett vagyok: bár a Craig-érából továbbra is a Casino Royale a kedvencem, amennyire lehetett, az alkotók igyekeztek hozni a kötelező elemeket és kézben tartani a cselekményszálakat, ami méltó lezárásba torkollott. Természetesen ennek megítélése egyénfüggő, és nem is kívánok ebbe mélyebben belemenni, mert számos platformon olvasható vélemény pro és kontra. Filmesként biztos nehéz helytállni, és életben tartani egy ilyen, régóta prosperáló gépezetet úgy, hogy a klasszikus vonal rajongóit s az ifjabb generáció tagjait egyaránt szeretnék megszólítani, kiszolgálni – úgy gondolom, a Bond mellett a Star Wars-franchise is hasonló példa lehet erre, mert utóbbi felvonásai a tisztes bevételi adatok ellenére szintén igen megosztóak.

A Bond-küldetések esetében nemcsak a történet és a szereposztás szokott reflektorfénybe kerülni, hanem a zene is (itt újfent párhuzamot vonhatnánk George Lucas űreposzával), amely két részből tevődik össze: az instrumentális kíséretből és a főcímzenéből. Utóbbit az amerikai énekes-dalszerző, Billie Eilish adhatta elő, aki már szerződtetésekor beírta magát a széria történelemkönyvébe azzal, hogy ő lett az eddigi legfiatalabb előadó, akit ilyen feladatra kértek fel. A „No Time to Die”-t testvérével, Finneas O'Connell-lel közösen írta meg, s amíg a dalnak sikerült a tervezett időpontban debütálnia, a film premierjét a világjárvány okán kénytelenek voltak időről időre eltolni, aminek az lett a hozadéka, hogy e szám már rég meghódította a toplistákat és a Grammy-díjat is bezsebelte, mire eredeti környezetében, a film főcímében visszaköszönhetett. A dal nemcsak digitálisan és kislemezen jelent meg, hanem a score albumon is helyet kapott, ami régen megszokott dolog volt, manapság azonban A Quantum csendje óta nem akadt példa erre.


Ha Bond-zene, akkor elsősorban az alapokat megteremtő John Barry jut az eszünkbe, illetve David Arnold, aki a karakter kilencvenes években vett új lendületéhez olyan megközelítéssel, reformmal járult hozzá, ami szintén etalonnak tekinthető. Rajtuk kívül egy-egy kaland erejéig kóstolhatott bele e világba Monty Norman (Dr. No), Marvin Hamlisch (A kém, aki szeretett engem), George Martin (Élni és élni hagyni), Bill Conti (Szigorúan bizalmas), Michael Kamen (A magányos ügynök) és Eric Serra (James Bond: Aranyszem), illetőleg duplázhatott Thomas Newman (007 Skyfall, 007 Spectre – A Fantom visszatér). Ezen impozáns listához csatlakozott 2019 júliusában A messzi dél vadjai révén ismertté vált Dan Romer is, akit megbízható alkotótársként ajánlott Barbara Broccoliék figyelmébe a direktor – együttesen hozták tető alá a Hontalan fenevadakat, a Freak Show-t és A mániákust. Romer személye nagy meglepetést okozott, hiszen Newman nemrég szállított le két remek zenét a folyamhoz, ráadásul Arnold visszatérésével is – hozzám hasonlóan – sokan számoltak, pontosabban számolnak a mai napig. S az, hogy egy ilyen horderejű alkotás terén tapasztalatlannak számító komponistát dobtak mély vízbe, már huszadrangú kérdés volt, hiszen a Dr. No idején Barry, az Aranyszem esetében pedig Eric Serra járt hasonló cipőben, s hogy máshonnan is hozzak példát: a Harry Potter-folyam sem sínylette meg Nicholas Hooper bevonását.

Kívülről úgy tűnt, minden rendben zajlik, néhány hónap elteltével azonban olyan történt, amire a franchise fennállása óta nem volt példa: kreatív nézeteltérésre hivatkozva szerződést bontottak Romerrel – igaz, a Dr. Nóba Barryt egyes Norman-részek kiváltására vonták be, és az Aranyszemnél is megesett, hogy Serra elképzelését máséval pótolták, de ilyen határozat eddig még nem született. Azt ugyan Arnold és Newman is elismerte korábban, hogy éltek meg nehéz pillanatokat a széria felett bábáskodó Broccolival és Michael G. Wilsonnal, ám valahogy mindig túllendültek az adott problémán, Romer azonban nem volt ilyen szerencsés. A producerek az utómunkálatok közepette, három hónappal az először kitűzött premier előtt döntöttek így, ami azt sugallja, hogy meglehetősen eltérő, immáron korrigálhatatlannak vélt koncepcióban gondolkodtak a felek. Az utód két hónappal később, 2020 januárjában lett meg Hans Zimmer személyében.


Nagy rajongója vagyok, ezt sosem tagadtam, ugyanakkor az elmúlt évek produktumaiból alig tudok magaménak érezni valamit tőle – ezzel párhuzamosan természetesen elismerem filmzenéinek hangzása és funkcionalitása terén véghez vitt újításait. Amikor a Wonder Woman 1984-ben visszatért ahhoz a vonalhoz, amit szeretek, megörültem, a Dűnét követően azonban azt éreztem, hogy a hősnő ihlette mű nem visszatérés, hanem kikacsintás volt, köszönhetően annak, hogy a film melyik évben játszódik, és Zimmer folytatja úttörő tevékenységét. Éppen ezért, amikor kiderült, hogy őt szerződtették Romer helyére, nagy kérdés volt számomra, hogy idomul-e majd a szériához, vagy – ahogyan színészként Craig is tette – megreformálja azt hasonlóan, mint anno a Mission: Impossible 2-t. A premier előtt, kedvcsinálóként közzé tett „Matera” és „Shouldn't We Get to Know Each Other First” című trackek hallatán megnyugodtam, örömmel töltött el, hogy előbbi út mellett döntött. „Hans és csapata egy kivételes, érzelemgazdag score-ral járult hozzá a Nincs idő meghalnihoz. Megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen legendás zeneszerzővel dolgozhattam az egyik legjobb Bond-zenén” – vallotta Broccoli. Nyilatkozatának utolsó szavaival akkor értek egyet, ha az „egyik legjobb” alatt egy tágabb, legalább hatos listát értünk, mert bár mindent figyelembe véve remek muzsika készült el, vannak benne hibák. Tetten érhetőek benne a tipikus Zimmer-jegyek, ám többnyire ízlésesen ötvöződnek a tradicionális Bond-témákkal, az pedig, hogy a Casino Royale óta megváltozott ezen score-ok színezete, hangulata, hangszerelése, érezhetően kapóra jött a szerzőnek.

„A felkérés meglepő volt, azt is elmondom, miért. Barbara Broccolit régóta ismerem, barátok vagyunk. De soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fogunk közösen készíteni, meglepett, hogy engem hívott fel” – mesélte Zimmer, aki hozzátette, hogy bár örült a lehetőségnek, mert régóta kacérkodott a gondolattal, hogy ilyet vállaljon, ugyanakkor az idő hiánya elkeserítette, mivel nem szeret az utolsó pillanatban belecsöppenni a folyamatokba. A gyorsabb haladás érdekében megkérte Broccolit, hadd vegye maga mellé kiegészítő komponistaként Steve Mazzarót, aki évek óta segíti ki őt ezen szerepkörben, társszerzőként pedig a Bébi úr, a Bébi úr: Családi ügy, A tolvajok hadserege, valamint a SpongyaBob: Spongya szökésben score-ját jegyzi vele.


Zimmer fontosnak tartotta az elődök előtti tisztelgést, amit nem csupán a klasszikus Bond-téma használatával merített ki, hanem túl is nyúlt rajta. Amellett, hogy újrajátszatta a Norman/Barry-motívumot a „Gun Barrel” és a „Back to MI6” kedvéért, a „Materá”-ba beleszőtte az Őfelsége titkosszolgálatában – Louis Armstrong által énekelt – főcímzenéjének dallamát, majd úgy biztosított vele keretet a Nincs idő meghalninak, hogy a film elején és a végén egyaránt alkalmazta. Hasonló főhajtást vitt véghez a „Good to Have You Back”-ben is, ahol ugyanezen Bond-kaland Barry-féle témájának ügyesen újragondolt, elnyújtott változatával találjuk szembe magunkat, hovatovább hibátlanul működik Bond és M (Fiennes) Temze partján zajló beszélgetése alatt. Ezek mindegyike megtalálható a Decca Records kiadványán, ellentétben Arnold Vesper-témájával, mely így csak a film alatt figyelhető meg – ráadásul elképesztően hatásossá teszi azon másodperceket, amikor Bond visszatér egykori szerelmének sírjához.

Arnold és Newman munkáihoz hasonlóan, itt is sokszor bukkan fel a 007-es a score-ban úgy, hogy témájának egy kisebb részlete vagy egy track adott szakaszának, úgymond, bondos hangszerelése utal rá. Ezek döntően a dinamikusabb tételekben köszönnek vissza, melyek a játékidő harmadát teszik ki. A sort a „Message from an Old Friend” kezdi, majd a „Square Escape”, a kubai hangulattal zseniálisan elegyített „Cuba Chase” (mely a legközelebb áll Barryhez és Arnoldhoz), a „Norway Chase”, a „The Factory”, az „I'll Be Right Back” és az „Opening the Doors” tárja elénk, milyen a zimmeres Bond-akció. Többségükkel nincs bajom, remekül követik az eseményeket, ám a „The Factory” és az „I'll Be Right Back” esetében kissé zavar a művésztől a már a Fekete eső óta időnként visszatérő, Christopher Nolan Batman-trilógiájánál pedig tökélyre fejlesztett, ismétlődő, lassan fokozódó vonósmegoldás. Amit az első néhány dinamikusabb tételben elkezdett felépíteni, azokat ezzel nálam kicsit lerombolta, annak ellenére, hogy alapvetően kedvelem a dallamsort –  de csak a sötét lovag kalandjai alatt (mi több, Zimmer komponistatársai szintén hozzájárultak ahhoz, hogy ezen ábrázolásmód elcsépeltté váljon: legutóbb Lorne Balfe alkalmazta a Fekete Özvegynél).


A tradicionális elem mellett megjelenő, mondhatni, jelen kalandra szorítkozó Bond-témát Eilish dala táplálja, ami azáltal vált a film szerves részévé, hogy a „Lovely to See You Again”, a „Home”, az „I'll Be Right Back”, illetőleg a „Final Ascent” esetében tölt be fontos szerepet. Ezek nagyon szépen megkomponált átiratok, feldolgozások, melyek alapvetően az ügynök magánéletét, Madeleine Swann (Seydoux) iránti érzéseit mutatják meg, a zárásban viszont ugyanennek hatására válik halhatatlan hőssé.

S ahol hős van, ott bizony antihős is, a történetben éppúgy, ahogyan a zenében. A Nincs idő meghalniban visszatért Blofeld (Waltz), akinek Bonddal történő találkozását a „Lovely to See You Again” első fele követi nyomon, de az itt hallható, lüktető ütősmegoldások a későbbiekben nem bírnak jelentőséggel, hiszen a főgonosz immáron nem ő, hanem a Malek alakította Lyutsifer Safin, akinek jelene Bondhoz, múltja pedig Swannhoz fűződik. Témája egy leegyszerűsített, ám kellően fenyegető, rezes- és elektronikus hangokra támaszkodó dallamsor lett, amely helyenként férfikórussal vérteződik fel – utóbbi hangulata elsőre Serra Aranyszembéli ellentémáját, valamint Zimmertől a Peacemakert juttatta eszembe. Míg a „Square Escape”-ben érintőlegesen bukkan fel a Safin-motívum, addig a „What Have You Done?”-ban, a „Lovely to See You Again”-ben, a „Norway Chase”-ben már fontosabb szerep hárul rá, teljes mivolta pedig a „Poison Garden”-ben figyelhető meg.


Hans Zimmer alapvetően jó munkát végzett: ügyesen fésülte össze a már jól ismert dallamokat saját elképzeléseivel, szép instrumentális átiratot készített a főcímzenéből, s éppoly remekül varázsolt karibi hangulatot, mint írt pörgős akciózenét vagy okozott feszült pillanatokat. A film jellegéből adódóan a zene inkább lassú, érzelmes, komor és fenyegető, mintsem akciódús, ám a Decca Records által megjelentetett, valamivel több mint hetvenperces játékidővel rendelkező korongon mégsem érzem, hogy megfeneklene. Inkább a komponista korábbi műveiből származó, majdhogynem egy az egyben történő visszaköszönések miatt vagyok némileg elégedetlen, amikre vélhetően a szoros határidő ösztönözte – a régi megoldások újracsomagolását a Wonder Woman 1984-nél például sokkal ügyesebben oldotta meg. S hogy a Nincs idő meghalni score-ja mennyire került messze a vérbeli Bond-zenéktől? A film megítéléséhez hasonlóan erre is többféle választ találni az ezzel foglalkozó cikkekben, hozzászólásokban. Jómagam úgy vélem, pont annyira, amennyire a Casino Royale óta minden 007-es muzsika…