Szerkesztőségünk törzstagjaival immáron húsz esztendeje ápolok barátságot, s ezen idő alatt megszámlálhatatlan mennyiségű filmet néztünk meg közösen személyes kedvenceinktől kezdve az Oscar-díjas alkotásokon át egészen az olyan celluloidtermékekig, mint a Kis Vuk, Uwe Boll rendezései és az Asylum-féle termékek. E felhozatalból a legemlékezetesebbek az Árnykép, valamint a 2009: A végzetes merénylet voltak számomra, mert ezen ázsiai moziknak eredeti nyelven, angol felirattal estünk neki, ami nem sokban segített hozzá a párbeszédek megértéséhez: az egy dolog, hogy thaiul és koreaiul nem tudok, de a kétezres évek elején még az angol sem ment. Ennek ellenére az Árnykép remek atmoszférájával fogott meg (imádtam a Polaroid fényképezőgépet kattintgatva árnyakat kutató szereplőket), a 2009: A végzetes merénylet esetében pedig a zene tartotta fent érdeklődésemet.


A Si-myung Lee rendezésében készült film (melyet azóta magyarul is megnéztem) csupán nagy vonalakban igazodik Bok Geo-il Bimyeong-eul Chajaseóra keresztelt kötetéhez, forgatókönyv-változatát ugyanis olyannyira átdolgozta a direktor és írótársa, Sang-hak Lee, hogy az így kapott végeredménytől a forrásanyag szerzője teljes mértékben elhatárolódott – konkrétabban: addig járt az alkotógárda nyakára, amíg el nem távolították nevét a stáblistáról. Negatív háttértörténet ide vagy oda, meglátásom szerint alapvető popcornmozi jellege ellenére remekül ötvözi az akció, a sci-fi, valamint a dráma elemeit. A 2009: A végzetes merénylet egy alternatív történelmi időszakban játszódik, ahol Korea 1910 óta japán fennhatóság alá tartozik (Geo-il alapötlete tehát hasonló Philip K. Dick Az ember a Fellegvárbanjához), és eleinte buddy movie-nak tünteti fel magát, ami miatt olyan benyomást kelt, mintha a Halálos fegyver vagy az ahhoz hasonló tengerentúli sikerfilmek dél-koreai változata lenne. A két JBI-ügynök, a japán származású Saigo (Tôru Nakamura) és a koreai Sakamoto (Jang Dong-gun) nemcsak társak, hanem barátok is, az Itó Hirobumi miniszterelnök elleni 1909-es merénylet meghiúsulása mögötti igazság felszínre kerülését követően azonban szembetalálják magukat egymással, lévén mindketten saját hazájuk, népük igazáért akarnak kiállni. Egymás ellen fordulásuktól kezdve az addig látott zsarufilm egy időutazós, a múlt megváltoztatásának lehetőségére fókuszáló akció-sci-fibe torkollik, melyet némi drámaiság leng körül.

A 2009: A végzetes merénylet magán hordozza az ázsiai filmek stílusát, ugyanakkor nagyon sokat merít a hollywoodi zsánerből – a főszereplők színrelépésének megoldása vagy az akciójelenetek kivitelezése azon példák egyike, melyek révén egyértelmű hasonlóságot mutat a kilencvenes évekből vagy az ezredfordulóból származó álomgyári akciómozikkal. S ez a kombináció a rendezésen, az operatőri munkán, illetve a vágáson túl a hazájában rendkívül termékenynek számító Lee Dong-june jegyezte instrumentális kíséretre is érvényes. A kórus nagyon hatásosan támogatja az elektronikus megoldásokkal kiegészülő zenekari előadást, és bár szerzője a számos tradicionális ütőhangszer mellett a japán bambuszfuvolát, a sakuhacsit is bevonta, kompozícióját hallgatva inkább a Hans Zimmer-féle Remote Control Production stílusának ázsiai atmoszférával történő fűszerezése jut eszembe, mintsem egy tradicionális koreai filmzene. Ezzel pedig ügyesen igazodott a direktor azon koncepciójához, melyről a mozi egésze is tanúskodik: a Kelet és a Nyugat bizonyos mérvű összefonódása, egymás kiegészítése, ami az alaptörténet azon szálát húzza alá, miszerint Japán és az Egyesült Államok a második világháború óta szövetségesei egymásnak, hovatovább Japán tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának is.


A főszereplő JBI-ügynökduó eltérő származással, múlttal és egyéniséggel bír, melyet Dong-june is érzékeltet művében. Saigo témája („Theme of Saigo”) gitárszólóra és hegedűjátékra épül, Sakamoto azonban egy eltökéltséget sugalló, dinamikus motívumban részesült („Theme of Sakamoto”), mely lágyabb zongoraelőadásra támaszkodó megoldással párosul („Theme of Sakamoto II”). Utóbbi kettősség remekül mutatja meg Sakamoto lelki világát: kemény rendőr, aki egy olyan országért harcol, mely származása okán sosem fogja teljesen elfogadni. Ezek a megközelítések fontos alapjait képezik a score-nak, bensőségességet, drámaiságot kölcsönöznek neki az említetteken felül a „Youngodae”-val, az „Again”-nel, a „Friend... Enemy…”-vel, az „Epilogue”-gal, valamint a „REQUIEM” bizonyos részeivel.

Ezeken felül az akciójelenetek („Prologue”, „ITO Center - Senjin”, „ITO Center - JB”, „JBI Escape”, „Agit Attack”), valamint Korea függetlenségéért harcoló, a japánok szemében terroristáknak számító tagok („Prologue”, „Last of the Senjin”, „Theme of the Senjin”, „Harbin Station”) egyaránt részesültek dallamokban, melyek annak fényében váltogatják egymást, hogy melyik alkotóelem tölt be fontosabb szerepet a látottak során. A filmhez hasonló akciódússággal indul a score is, ám amikor a múlt sötét cselekedeteiről kezd lehullani a lepel, felszínre tör az egyéni dráma, a pátoszosság, és a hazaszeretet, a Mosfilm Studioban felsorakozott száznégy fős zenekar, a közel ötventagú Chamber Choir „Spiritual Revival” énekesei pedig szakadatlanul törekedtek arra, hogy mindezeket a lehető leghatásosabban tolmácsolják. A score Remote Controlos hangzása viszont nemcsak a komponista érdeme, hanem Mark Willsheré is, aki olyan produkcióknál működött közre zenei vágóként, hangmérnökként, mint például A hobbit-trilógia, az Űrdongó, az Erőszakos múlt, a Fel!, a Valerian és az ezer bolygó városa, valamint a Halál a Níluson.


Bár a lassúbb részek is szépek (kedvencem az „Epilogue”), engem mai napig az akciótémák (főként az „ITO Center - Senjin”, valamint az „ITO Center - JB” páros) és az ellenállás ihlette motívumok ragadnak magukkal. Utóbbinál kifejezetten tetszik, hogy míg némely esetben a kórustagok nemcsak a zenekar által kiadott hangokat erősítik hasonló hangot kiéneklő előadásukkal, hanem helyenként szöveget is énekelnek, mellyel előrevetítik a cselekmény egyik kulcsát, az időkapun keresztüli utazás lehetőségét. Erre a kettős megközelítésre a „Tempus Porta (The Gate of the Time)”-ban hárul a legfontosabb szerep, ám Dong-june már a „Prologue”-ban is alkalmazza, amivel remekül húzza alá a történet kiindulópontját, alapkövét.

A score összhatásából egyedül a source musicként felhasznált „Gayarang” lóg ki, amely a nyomozás szórakozóhelyen zajló állomását támasztja alá. A 2009: A végzetes merényletben ez az egyetlen ilyen jellegű kíséretet igénylő mozzanat, s mivel alapvetően sem használtak dalokat az alkotók, így ennek megoldását komponistájukra bízták. A korongot a „Lost Memories (Special Track)” zárja, ami amellett, hogy a főbb zenei momentumokat összefoglalva biztosít hallgatnivalót a stáblistához, egy, a moszkvai zenei felvételekbe és a film cselekményébe egyaránt betekintést engedő videoklip alapját is képezik, utóbbi pedig az album mellé csomagolt bónusz korongon is helyet kapott. S ha már megemlítettem a kiadványt, akkor dicséretben kell részesítenem az Ene Mediát, ugyanis filmzenealbumuk rendkívül igényesre sikerült: a díszdobozon belül a CD és a plusz lemez mellett egy, a film jeleneteit és a főszereplőkről készült stúdiófotókat magában foglaló, korrektül összeállított füzetet is találunk – úgy bántak vele, mintha a Star Wars vagy A Gyűrűk Ura szériák anyagával dolgoztak volna.


Lee Dong-june egy remekül összerakott muzsikát szállított a 2009: A végzetes merénylethez (s ezen véleményemet még úgy is fenntartom, hogy a játékidő előrehaladtával bizonyos trackek kiszámíthatóak lesznek), de persze vitathatatlanul sokat merít a Hans Zimmer által kidolgozott akciózenei tárházból. Ennek hallatán figyelni kezdtem a komponista tevékenységét, ám miután az ezt követő időszakából csak a 2004-es háborús dráma, a Harcosok szövetsége zenéje tetszett (ennek stílusa hasonló Az őrület határán vagy a Katonák voltunk muzsikájához), idővel felhagytam azzal, hogy lépést tartsak pályafutásával.