A XVI. századi író, Vu Cseng-en tollából származik a Nyugati utazás, avagy a Majomkirály története című regény, melyet a kínai klasszikus irodalom legjelentősebb kötetei között tartanak számon. A Magyarországon két kiadást is megélt, a buddhista és a taoista legendákon egyaránt nyugvó történet olyannyira népszerű hazájában, hogy a különféle színpadi változatok mellett a filmipar is két tucatnál többször dolgozta már fel: a legkorábbi verzió az 1927-ben bemutatott némafilm, a Monkey Sun volt, a legfrissebbnek pedig a színészként és rendezőként egyaránt tevékenykedő Cheang Pou-soi felügyelete alatt 2014-re leforgatott The Monkey King számít.


Pou-soi mozijában – az alapjául szolgáló, százfejezetes kötethez hasonlóan – megannyi mítosz és különleges képességekkel rendelkező lény, illetve istenség tűnik fel, így nem csoda, hogy néhány kritikus a The Monkey Kingre amolyan keleti lépésként tekint azon grandiózus hollywoodi adaptációkkal szemben, amilyen például a Harry Potter-széria, az Alkonyat-filmek vagy A Gyűrűk Ura-folyam. Az alkotók igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni a sztoriból, ezért a tömérdek trükk alkalmazása – az persze már más kérdés, hogy minőségük nem a legmegfelelőbb – mellett felfogadták Shaun Smith maszk- és effektmestert (300, Holtak hajnala), illetőleg olyan, szülőföldjükön igencsak közkedvelt színészeket vetettek be, mint Donnie Yen (Hős), Chow Yun-Fat (Tigris és sárkány), Aaron Kwok (Ezüst birodalom), Kelly Chen (A yan királysága) vagy Siu-Fai Cheung (Száműzöttek). S bár a mozi nemzetközi viszonylatban nem igazán tarolt, Kínában rendkívül nagy népszerűségnek örvendett: olyan sokan váltottak rá jegyet, hogy még a legnagyobb napi bevételt elkönyvelő alkotás címét is kivívta magának.

Az ázsiai filmek aláfestéseit többnyire helyi komponistákkal szokás megoldani, de az is elő szokott fordulni, hogy készítőik a tengerentúlról fogadnak fel művészeket. Ez történt például a Gőzfiú (Steve Jablonsky), a Snowpiercer – Túlélők viadala (Marco Beltrami), Az ígéret (Klaus Badelt) és persze a The Monkey King esetében is. Utóbbinál a producerek kívánalma volt, hogy hollywoodi szerzővel dolgozhassanak, ám mivel konkrét elképzelésük nem volt, felkeresték Paul Talkington zenei rendezőt, aki egyeztetésük során Christopher Youngot ajánlotta figyelmükbe – a páros munkakapcsolata egyébként rendkívül messzire, a Hellraiser 2.-ig nyúlik vissza. A munkafolyamat egyik legérdekesebb tényezője az volt, hogy a szerzőnek score-ja döntő hányadát úgy kellett elkészítenie, hogy a vizuális effektek még nem voltak készen, s így a végleges vágások is várattak magukra. Az alkotógárda ezért arra kérte Youngot, hogy a forgatókönyv ismeretében, az érzelmek lehető legszélesebb tárházának bevetésével dolgozza ki muzsikáját. "Ez egyfajta tengerentúli gondolkodásmód: ők megadják az alapokat, és hagynak kibontakozódni. Mint kiderült, Kínában ez gyakorta megesik. Itt minden az önállóságról szól, hiszen ezáltal a zene szabadon él, nincs kölcsönös viszonya a képsorokkal" – mesélte a komponista, aki emiatt egyvelegekre osztva juttatta el megbízóihoz az elképzeléseit.


A premiert követő másfél évben e muzsika kizárólag nem hivatalos úton, bootlegként volt elérhető, az Intrada alapítója, Douglas Fake azonban szerencsére szárnyai alá vette a projektet – hasonló lépésre szánta el magát 2015-ben a szintén Young jegyezte Gyilkos szezon kapcsán is. Fake közbelépése abból a szempontból kézenfekvő mozzanatnak számított, hogy évtizedek óta igyekszik közbenjárni a szerző olyan score-jainál, amelyek népszerűségük ellenére sem érhetőek el. Közösen állították össze annak idején a Gyilkosság a Fehér Házban dallamait, a Rémségek könyve kíséretét, valamint A mag és A lény aláfestéseit bemutató zeneszerzői promót – ráadásul utóbbi két film zenéjét idővel hivatalosan is megjelentethette az Intrada.

Young szabadjára engedte fantáziáját (de azért néhány, már jól ismert zenei fordulatát sem hagyta el), s a keleti vonalnak köszönhetően újfent egy kicsit kijjebb tolhatta addigi határait, ami olyannyira sikerült neki, hogy egy betétdalnál is közreműködhetett, ami nagyon ritkán adatik meg neki. Utóbbi eredménye az albumzáró "Just Dreams", melynek szövegét Mark Hanson jegyzi, előadásáért Cindy Torroba felelt, dallama révén pedig szorosan kapcsolódik a score-hoz – hasonló lehetősége nyílott annak idején a szerzőnek a Michael Rymer rendezte A bűn mélyén című krimi esetében is.


Bár a mű bővelkedik a karaktertémákban, híján van a mindent összetartó, könnyedén megjegyezhető vezérmotívumnak (igaz ugyan, hogy a "Sun Wukong, the Monkey King" dallamai különféle tételekben többször is felcsendülnek, de nem tölti be a főtéma szerepét), a stílusnak és a hangzásvilágnak azonban kellő ereje van ahhoz, hogy az album a vezérfonal elhagyása mellett is egységes képet mutasson. A főbb szereplőkről elkeresztelt szvitek a hétperces "Yu Huang Da Di, the Jade Emperor"-ral veszik kezdetüket, amellyel mindenféle felvezetés nélkül dobja be hallgatóit Young a legendák világába. Itt ugyan már jócskán megmutatja a zenekar és a kórus azt, hogy milyen elementáris erőt tudnak képviselni, a keleti vonal még nem jelenítődik meg olyan hangsúlyosan. Ugyanez érvényes a helyenként rendkívül fenyegető hangnemet megütő "Ao Kuang, the Dragon King of the East Sea"-re, továbbá a "Nüwa, the Goddess of Works"-re és a "Guan Yin, the Goddess of Mercy"- re, mely utóbbiak esetében bizonyos helyeken rendkívül kellemes, érzelmekkel teli dallamok ütik fel a fejüket, amelyeket Julie Jun Chae és Cindy Torroba vokálja varázsol bensőségessé.

A kiadvány eddig nem említett trackjei – a dal kivételével – azonban kellő mennyiségű utalást tesznek arra, hogy a mű mely népcsoport kultúrköréhez kapcsolódik. Ráadásul ezeket két, egymástól független helyszínen játszották fel: a nagyzenekari és a kórusrészeket Pozsonyban rögzítették a nyolcvanfős Slovak National Symphony Orchestra, valamint a negyventagú Lucnica Chorus közreműködésével, az olyan tradicionális hangszerek azonban, mint az erhu (kéthúros vonós), a ku-cseng (citeraféle), a samiszen (háromhúros pengetős), a lantszerű pi-pá vagy a különféle fafúvósok Young stúdiójában szólaltak meg. "Mindig is lenyűgözött az olyan instrumentumok bevonása, amelyek sajátos hangzáshoz vezetnek" – nyilatkozta a szerző, aki olyannyira ügyesen oldotta meg a feladatot, hogy a "Tieshan Gongzhu, the Princess Iron Fan" például zokszó nélkül megállná a helyét bármely, a keleti kultúrából ízelítőt adó zenei rendezvényen. Az ázsiai stílus és a művész kézjegyeinek legcsodálatosabb találkozására a "Ruxue, the Silver Fox"-ban kerül sor, mely ékes példája Young zsenialitásának. A szerző az "Erlang Shen, the Three-Eyed Warrior"-"Subhüti, the Old Master" duó kapcsán játékosabb oldalát is megvillanthatta, gyeplőit pedig a "Niu Mo Wang, the Bull Demon King"-nél engedte el igazán, ahol A szellemlovas általa jegyzett kíséretéhez hasonló módon jelen lévő elektromos gitár, valamint dobszólók bevetésével spékelte meg addig vázolt világát. A "Niu Mo Wang, the Bull Demon King" több mint negyedórás játékideje egy olyan, fenyegetések garmadájával teli, hullámvasútszerű utazásra invitálja a hallgatót, ahol egy percig sem engedi lankadni figyelmünket – a "Ruxue, the Silver Fox" mellett ezt tartom a korong másik legprofesszionálisabb tételének.


A szerző többször meglepte már a filmzenerajongókat, s ez most sem történt másként: nagy ívű művet tett le az asztalra (ráadásul ugye gyakorlatilag szinte vakon, a képsorok ismerete nélkül), amely a számtalan Christopher Young-féle kézjegy mellett a vérbeli epikus elemeket éppúgy magában foglalja, mint a történet helyszínéhez szorosan kapcsolódó muzikális tradíciókat. Meglátásom szerint ez a score éppolyan színfolt a művész munkásságában, mint Howard Shore-éban A Gyűrűk Ura-folyam, John Williamsében a Star Wars-széria vagy Basil Poledouriséban a Conan-filmek zenéje – még ha a The Monkey King nem is futott be olyan nagy karriert, mint az említett példák. Az iménti mondatot pedig nemcsak e korongra tartom érvényesnek, hanem a The Monkey King 2 hasonlóan zseniálisra sikeredett score-jára is.