Alfred Hitchcock kultikus alkotása, a filmgyártásra nagy hatást gyakorló Psycho úgy tökéletes, ahogy van. A stáblista felgördülését követően nincs hiányérzet, nem maradnak lezáratlan kérdések, felvetések, köszönhetően annak, hogy cselekménye remek ívvel, kidolgozott fináléval rendelkezik. Ám ahogyan a történet alapjául szolgáló kötet írója, Robert Bloch, úgy Hollywood sem volt képes elszakadni a Bates család hátborzongató történetétől: az elmúlt több mint hatvan esztendő során számos folytatás, remake, valamint egy tévésorozat látott napvilágot a témában. Mára tehát a Psycho nem csupán egy korszakalkotó thrillert takar, hanem egy franchise-t is, mely addig csúszott lejjebb és lejjebb a lejtőn, míg az American Genre Film Archive, valamint a Universal Television égisze alatt útjára nem indult a Bates Motel-széria.


A folytatás viszonylag sokáig lógott a levegőben: Bloch 1982-ben jelentette meg Psycho II című kötetét (amelyet aztán a Psycho House követett), egy évre rá pedig érkezett a mozifilm, a kettőnek azonban a főszereplőn, valamint a címen túl nem sok köze lett egymáshoz, mivel a szerző víziója több szempontból sem tetszett a Universalnak.  Ennek folyományaként a Richard Franklin (Trükkös halál 2.) rendezésében készült alkotás forgatókönyvét Tom Holland vethette papírra, aki később olyan, e műfajon belül kultikusnak számító produkcióknál működött közre, mint a Gyerekjáték vagy a Stephen King könyve nyomán vászonra álmodott Sorvadj el!. A produkciót eredetileg tévéfilmnek szánták, ám miután sikerült az alkotóknak végül megnyerniük Norman Bates karakterére az őt eredetileg megformáló, ám az újabb felvonástól eleinte elzárkózó Anthony Perkinst, a stúdió biztosította a mozis premier lehetőségét. A folytatás az előzőekben megismert történetet viszi tovább huszonkét évvel később azzal, hogy Normant mentálisan gyógyultnak ítélik, és kiengedik az elmegyógyintézetből. Rehabilitációját dr. Raymond (Robert Loggia) követi figyelemmel, ám idővel ráébred, hogy diagnózisa nem volt helyes: Normant kísérteni kezdi a múlt, képzelgésein pedig egyre kevésbé tud felülkerekedni.

S hogy volt-e bármilyen szükség erre? A fenti pontszámból kikövetkeztethető, hogy bizonyos mértékben igen, hiszen általa olyan Jerry Goldsmith-darab született, melyet bár nem tartok a komponista legjobbjának, mégis közel áll a szívemhez. Ám amint kibújok filmzenerajongó bőrömből, árnyaltabban látom a dolgot: alapvetően nem gondolnám, hogy a Psycho 2. felesleges folytatás, mert hibái ellenére élvezetes, megfelel a hasonló témájú, a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek elején forgatott slashereknek – ám sajnos nem sokat tesz hozzá a már ismert Bates-világhoz. Bár számos beállítás és ötlet közelít ügyesen a hitchcocki látásmódhoz, egy ilyen mérvű klasszikus továbbgondolása nehéz feladat, s ez látszik is a végeredményen. Franklin úgy igyekezett elődje nyomdokaiba lépni, hogy közben az aktuális közönségigényeknek is próbált megfelelni, ami érthető, ám pont emiatt nem illeszkedik az akkoriban bemutatott hentelős horrorthrillerek sorába – megvalósítása tehát nem sok vizet zavar, inkább csak az eredeti farvizén igyekszik evezni.


Szerencsésnek érzem magamat, mert a kilencvenes évek második felétől kezdve foglalkozom a filmzenékkel, s így néhány kivétellel elmondhatom, hogy szinte minden aláfestés kiadásra kerül valamilyen formában, a régi muzsikák is viszonylag könnyedén válnak beszerezhetővé, és pont emiatt fog sokáig élni bennem a Psycho 2. filmzenealbum megvásárlásának története. E score-ral a zeneszerző munkásságával kapcsolatos hiánypótlásom során ismerkedtem meg, s mire összeállt a rendelésem az Intradánál, e tételre felkerült a „sold out” felirat, ezzel párhuzamosan pedig rögvest felszökkent az ára az aukciós oldalakon – bontottan viszont dacból nem akartam beszerezni. 2018 nyarán aztán ideiglenes készlethiányra módosult a szöveg (erre a lépésre számítottam tőlük, az elmúlt évtized alatt ugyanis számos kiadványukkal léptek meg hasonlót), és lázas levelezésbe kezdtem a kiadóval, akik türelemre intettek. Ennek nem voltam híján, bár azt nem gondoltam, hogy 2021 májusáig kell rá várnom (írásom készítésekor a kíváncsiság kedvéért visszabarangoltam az Intrada weboldalára, ahol újfent ideiglenes készlethiány van belőle).

Goldsmith pályafutásának viszonylag korai szakaszától kezdve találunk hasonló alkotásokat (gondolok itt a Freud: A titkos szenvedélyre, a Pokoli találmányra vagy a Kómára), a horrorthrillerek vonatkozásában azonban elsősorban az Ómen és folytatásai, illetőleg A nyolcadik utas: a Halál által tette le névjegyét. A nyolcvanas évek ezen vonalából a Homályzóna, a két Poltergeist-film, a Gyilkos bolygó, valamint a Psycho 2. kíséretei lettek maradandóak számomra, ezeket kedvelem leginkább – bár tény, hogy egyik sem könnyű hallgatnivaló, kell egyfajta ráhangolódás ahhoz, hogy meglássuk bennük a szépséget.


Eredetileg John Williams neve merült fel a poszt betöltésére, végül azonban Goldsmith írta alá a szerződést. Nem kis feladatot vállalt magára ezzel, hiszen itt nemcsak a folytatás közönségsikerének reménye/mértéke jelentette a fő nyomást, hanem az, hogy egy olyan muzsikának kellett a nyomdokaiba lépni, mely a műfaj egyik legnagyobb reformere, filmzene-történelmi klasszikus. Az első mozi szereplőgárdájából – Perkins mellett – Vera Miles tért még vissza, s ahogyan a fő helyszín sem változott, úgy ismerős alkotóelemként köszön vissza a klasszikus zuhanyzós gyilkossági jelenet tétele Herrmanntől, melyet a film nyitánya kedvéért újból feljátszottak. A „The Murder”-en kívül azonban más motívum, megoldás nem került felhasználásra: bár a komponista tisztelte elődje munkásságát – hovatovább az Alkonyzóna című sorozat révén keresztezték is egymás útjait a hatvanas évek elején –, jobbnak vélte minden szempontból új alapokra helyezni művét.

Míg Herrmann kísérete kizárólag vonósokra támaszkodott, addig a Psycho 2. esetében fontos szerep hárult a franciakürtökre, a zongorára, az ütősökre, az elektronikus hangokra, valamint a fafúvósokra, melyek segítségével Herrmanntől merőben eltérő atmoszféra, mondhatni, ízig-vérig goldsmithes, minőségi, aprólékos megoldásokkal tarkított terror lengte be a Bates Motel helyiségeit. A teljes zenekari paletta bevetése pedig igen jól illeszkedik a film képi világához: ahogyan a színesben történő forgatás, és a forgatókönyv fősodra, úgy a komplett zenekar alkalmazása is szélesebbre tárta az ajtókat, a korábbitól eltérő pozícióba helyezte Norman történetét.


„Megpróbáltam együttérzést és rokonszenvet kelteni Norman iránt” – kommentálta a szerző, akinek ezen törekvése már a „Psycho II – Main Title”-ben megmutatkozik: az éteri elektronikus hangokkal átjárt lágy zenekari téma Norman esendőségét tükrözi, ami az első részre nem volt jellemző. A forgatókönyv igyekezett áldozatként mutatni Normant, mely elképzelés vezetett el ahhoz, hogy Perkins végül rábólintott a szerepre, tetszett neki a karakter sebezhetőségének ábrázolása. Ám bármennyire is igyekszik megfelelni a hétköznapi normáknak, folyamatosan olyan hatások érik, melyek révén felszínre tör benne a múlt, az anyai ragaszkodás. Ahogy Herrmann, úgy Goldsmith is remekül jelenítette meg zenéjében ezt a fajta kettősséget, amire egyebek mellett a „The House”, a „Mother’s Hand”, az „Old Weapons” és a „Mother’s Room” is támaszkodik. Bár azt elismerem, hogy a Psycho 2. aláfestése nem lett annyira ikonikus, mint Herrmann műve, abból a szempontból egyértelmű párhuzamot mutatnak, hogy lényegesen hozzájárulnak a feszültséghez, a kameralencsén át bizonyos mértékben redukálódó feszültség visszaerősítéséhez.

A történet előrehaladtával Norman egyre inkább összezavarodik, a múltján változtatni kívánó énje háttérbe szorul, s ezáltal a nyitányban hallható empatikus zenei hozzáállás is (amely az eddigieken felül a „Mother’s Room #2”-ban, a „Don’t Take Me”-ben, valamint a „Psycho II – End Title (Revised)”-ben jut fontosabb szerephez) megváltozik, strukturális átalakulás megy végbe a kíséretben. Ennek egyik következménye, hogy a gyilkosságot aláhúzó elektronikus hangok a „Cheese Sandwich”-ben még csak a felszínt karcolják, a „The Peep Hole”, a „Not Note”, a „Toomy’s Death”, valamint a „Basement Killing” esetében azonban már a terror szerves részévé válnak. A film játékidejének előrehaladtával egyre világosabbá válik, milyen szerepe van Lila Loomisnak (Miles) és lányának (Meg Tilly) Norman összeomlásában, az Intrada albuma tétel-összeállításának köszönhetően pedig az is megfigyelhető, miként tart velük lépést Goldsmith – a korábban bakeliten, illetve CD-n megjelent félórás anyag még nem kronológiai sorrendben tartalmazta a trackeket. A feszültségteli „Blood Bath”, a „Don’t Take Me” és a „She’s Not Dead” vezetik fel azt a zenekari elborulásokkal tarkított csúcspontot, mely a „Hello Mother”-rel, a „The Cellar”-ral, valamint az „It’s Not Your Mother”-rel következik be. A főtéma mellett döntően ezek a momentumok vezettek ahhoz, hogy megszeressem a score-t.


Jerry Goldsmith Psycho 2. ihlette művének szerethetőségéhez három dolog szükséges: a Bernard Herrmann muzsikájától történő elvonatkoztatás (és ez a filmre is igaz), a szerző iránti rajongás, valamint az Intrada gondozásában megjelent albumváltozat. Az először az MCA, majd a Varése Sarabande révén napvilágot látott kiadványok nemcsak rövidek, hanem mono hangzásúak is voltak, szemben a 2014-es bővített verzióval, amelyre az eredeti felvételek tisztázását követően kerültek fel a trackek. További előnye még a két Beethoven-szerzemény („Sonata #14 [Moonlight], Op. 27, No. 2 – 1st Mvt”, „Sonata #8 [Pathetique], Op. 13 – 2nd Mvt”), melyek fontos átalakuláson mennek át a filmben: Norman adja elő zongorán, és félelmetesen baljósak azon kontextusban, amelybe a rendező beemelte őket.