Robert Zemeckis és Alan Silvestri kollaborációi egyet jelentenek a hamisítatlan Silvestri-zenével – persze volt, hogy ezen meglátásommal előre ittam a medve bőrére, ám többnyire nem ez a jellemző. A sokat próbált páros 2020-ban a Boszorkányok című családi komédiával hallatott magáról, melynek score-jával kapcsolatban elsőre hasonló konklúziót vontam le, mint anno A smaragd románca, a Jól áll neki a halál, a Temetetlen múlt, a Polar Expressz és az Isten hozott Marwenben kíséreteinél: meghallgattam egyszer-kétszer, de köszöntem, annyi elég volt. Ilyenkor többnyire nem erőltetem tovább a dolgot, de kedvenc zeneszerzőim esetében hajlamos vagyok pár hét elteltével újból próbát tenni, s ilyenkor megesik, hogy változik a véleményem – mint ezúttal is.


Zemeckis – mások mellett – Alfonso Cuarón (Gravitáció) és Guillermo del Toro (A víz érintése) társaságában fogott bele a Boszorkányokba, mely Roald Dahl azonos című kötete alapján készült – e történetet operaként és rádiójátékként éppúgy feldolgozták már, mint filmként, ezért az adaptáció ténye nem számít kuriózumnak. Del Toro 2008 óta tervezgette a sztori saját szája íze szerinti vászonra vitelét, ám közel tíz évig egyfajta vágyálomként szerepelt a noteszében, ami azután változott, hogy belátta, elfoglaltsága okán a produceri és a társ-forgatókönyvírói szerepkörön felül többet nem tud vállalni. Míg a Zemeckis-rendezés a tengerentúlon egyenesen az HBO Maxon landolt, hazánkhoz hasonlóan néhány országban sikerült beküldeni a moziba – igaz, járványhelyzetben ez nem feltétlenül számított előnynek, hiszen a nyitva levő filmszínházak látogatottsága finoman szólva alacsony volt. Az alkotás balszerencsés módon nem a minősége miatt vált beszédtémává, s lesz példa, hivatkozási alap a jövőben, hanem azért, mert a boszorkányok (Anne Hathaway, Josette Simon, Eugenia Caruso, Ana-Maria Maskell, Orla O’Rourke, Penny Lisle) hétköznapi álcájuktól megszabadulván olyan vonással is bírnak, amiben egyes végtagsérült-betegséggel rendelkezők a való életben érintettek. Bár az alkotóknak senkit sem állt szándékukban megsérteni, kifigurázni, sokakat érintett érzékenyen a testi fogyatékossággal élők gonosszal történő összekapcsolása, párhuzamba állítása. A boszik jellemzőinek többsége Dahltól származik, az állóvizet viszont nem azok, hanem az új elemként behozott háromujjú kéz kavarta fel, ráadásul annyira, hogy a közösségi hálón útjára induló #notawitch kampány folyományaként a stúdió bocsánatkérő nyilatkozat kiadására kényszerült.

Silvestri 2019 nyarán szerződött a produkcióhoz, pár héttel később pedig arról posztolt képet, miként dolgozik rajta, a következő évben kirobbant világjárvány miatt azonban a munkafolyamat utolsó fázisa korántsem az általa megszokott mederben zajlott. A felvételekre az Abbey Road Studiosban került sor, s bár júliusra némileg lazultak a korlátozások, a britek előírásait figyelembe véve a zenészeknek kétméteres távolságot kellett tartaniuk egymástól, az emiatt megnövekedő helyigény kiküszöböléséhez pedig játékukat két külön helyiségben, szekciókra bontva kellett rögzíteni. A teljes score előadásához nyolc napra volt szükség, ami jelentősen megdobta a zenére szánt költségeket: a helyszín, illetve a muzsikusok bérleti díjának duplázódása mellett a karmesterek és a technikai személyzet megkettőzése szintén lendített a büdzsén. Mindezek tetejében Silvestri és Zemeckis nem tudtak ellátogatni az Abbey Roadra, ezért a komponista kaliforniai otthonából, online követték az eseményeket, adták az instrukciókat. A szerzeményeit előszeretettel vezénylő Silvestri így foglalta össze tapasztalatait: „Ha kilencvenöt ember van a helyiségben, akkor mindennek egyszerre kell történnie. De ha a felvételeket ehhez hasonlóan, mikroszkopikus lencsén keresztül végezzük, egyedülálló lehetőség nyílik arra, hogy mindenkit önállóan hallhassunk, amire korábban nem volt módunk. Ugyanakkor azt gondolom, más lett volna, ha mindannyian együtt vagyunk, hiszen akkor reagálhattunk volna egymásra, ki tudtuk volna egyensúlyozni a másikat”. Az ehhez hasonló esetek a tradicionális módszereket kedvelőknek nemcsak kényelmetlenséget okoznak, hanem rendkívüli szervezettséget is igényelnek, ezzel párhuzamosan viszont arra is rávilágítanak, hogy a szerzőnek nem feltétlenül kell stábjával karöltve elutaznia a felvétel helyszínére – John Ottman például egy seattle-i teraszról felügyelte a Valkűr zenéjének németországi kórusfelvételét, de számtalan egyéb példát említhetnénk még, köztük hazánkat is, ahol szintén sok kíséret kel életre hasonló módon.


A film a „Witches Are Real”-lel indít, mely során megtudjuk, hogy a boszorkányok köztünk élnek: kedves öreg hölgyek, nővérek, tanárnők vagy épp iskolabuszsofőrök képében vesznek körbe bennünket. Az egyszerre játékos és fenyegető nyitányt a „My First Witch” követi, az albummal ellentétben azonban a filmben ez kettébontva csendül fel, a köztük lévő közel tízpercnyi időeltolódás alatt pedig a The Four Tops „Reach Out I’ll Be There”-je, Ottis Redding örökzöldje, a „(Sittin' On) The Dock of the Bay”, illetőleg a hasonlóan közkedvelt „It's Your Thing” hallható a The Isley Brotherstől. Ezek, illetőleg a néhány másodpercre felbukkanó karácsonyi dal, a „Little Drummer Boy” segítenek bennünket zenei vonalon elrepíteni a cselekmény helyszínére, a hatvanas évekbeli Alabamába, ami lényeges eltérést jelent az eredeti sztoritól, hiszen Dahl a norvég nagymamánál élő brit kisfiú szemszögéből mutatta be mindezt.

A betétdalok az imént említetteket követően a záró képeket aláhúzó, Samantha Jade-féle „We Are Family”-ig bezárólag teljes mértékben háttérbe szorulnak, így a score-é lesz a főszerep. Én a boszorkányos/tündéres/varázslós filmekért nem feltétlenül rajongok, így bár aranyos ötletnek tartom az egérré változó gyerekek és a boszorkányok szállodai fogócskáját, biztos nem fogom újranézni – de akik szeretik az ilyeneket, és egy laza délutáni kikapcsolódásra vágynak, mindenképpen tegyenek vele próbát. Ami miatt abszolút nem érzem eltékozoltnak a filmre szánt időt, az Silvestri produktuma, mert élmény volt figyelemmel kísérni a dallamok cselekményhez való idomulását annak ellenére, hogy közben sok újdonságot nem hallottam. Ha röviden kívánnám összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy a Boszorkányok zenéje olyan, mint a Ready Player One score-ja: tipikus Silvestri-munka számtalan jól ismert megoldással. De hiába is köszön vissza némely ponton a Vissza a jövőbe („My First Witch”), a Forrest Gump („I Didn't Hear a Thing”), a Ragadozó („Instant Mouse”), az Egértanya („Let Me Out”), a Végképp eltörölni („Enter the Witches”), az Isten hozott Marwenben („Witches Are Real”) vagy épp a Kötéltánc („Chickenafied”) egy-egy megoldása a művésztől, nem elcsépelt ötletként, hanem múltidézésként élem meg ezeket. Nem mellesleg minden lejátszás alkalmával örülök annak, hogy egy jól összerakott, a zenekar erejét és tárházát kiaknázó muzsikát hallhatok.


A boszorkányok általi fenyegetettséget a két hangjegyből álló, hol vibrafon, hol cselló, hol pedig rezesek közreműködésével felbukkanó dallamsor szimbolizálja olyan tempóval, mintha ezzel a zenészek a witches (boszorkányok) szót fejeznék ki szótagolva. Erre építkezik a banyák másik, eleganciájukat, női mivoltukat tükröző, keringőszerű megközelítése, amely leginkább az „Enter the Witches”-ben, a „Grand High Witch”-ben, a „Witches”-ben, illetőleg az „End Credits (The Witches)”-ben kap teret. Utóbbi kettő esetében a zenekar játékához a London Voices kórus tagjai is csatlakoztak, akikkel korábban a Dredd bíró, a Karácsonyi ének, valamint a Végtelen háború és a Végjáték alcímű Bosszúállók-felvonásoknál működött együtt a komponista.

A Boszorkányok története lehetővé tette Silvestrinek, hogy minden stílusból belerakjon egy csipetnyit, így kalandzene éppúgy található benne, mint érzelmes megközelítés, thrillerszerű megoldás, vígjátéki vagy épp akciózenei elem. Ám ezek nemcsak tételről tételre váltogatják egymást, hanem adott tracken belül is („My First Witch”, „Chickenafied”, „Fourth Floor”, „It Can Be Very Dangerous”, „Let's Make a Potion”, „Let Me Out”, „Pea Soup”) úgy, hogy a képsoroktól függetlenül szintén képesek hallgatóbarátok maradni. Az album minden pillanatán érződik, hogy Silvestri örömzenélt, lubickolt a lehetőségek tárházában.


Számomra a Kötéltánc az utolsó olyan Robert Zemeckis-film, amely minden szempontból lenyűgözött, s ez a Boszorkányok megismerését követően sem változott, ugyanakkor örülök, hogy ezen adaptációt is a direktorra bízták, hiszen a 2020-ban hetvenedik életévét betöltött Alan Silvestri egy újabb színes muzsikával örvendeztetett meg bennünket. Sajnos azonban a WaterTower Music illetékesei a digitális változat mellett nem biztosítottak lehetőséget arra, hogy ez CD-n is elérhetővé váljon.