Sokan ismerik Trunkó Barnabás A gyógyszertárban című, még ma is szórakoztató, a Youtube-on is fellelhető klasszikus kabaréjelenetét, amelyben a Nyertes Zsuzsával liezonra készülő Bodrogi Gyula óvszert szeretne vásárolni a fiatal női vevőkkel teli gyógyszertárban, és az eleve feszengő férfi helyzetén a pult túloldalán álló gyógyszerész (Csala Zsuzsa) nem kifejezetten könnyít, hiszen minden egyes érzékeny információt átüvölt a túloldalon álló létra tetején pakoló kolléganőjének (Hernádi Judit), aki persze visszakérdez. Körülbelül én is így érezhettem magam, és ilyesmire készülhettem fel, amikor a kilencvenes évek végén a budapesti Jókai utcában lévő MCD lemezboltban az akciós CD-k közül villámgyorsan a kosaramba dobtam ezt az albumot, mondván: ilyen különlegesség mellett nem mehet el csak úgy egy filmzenerajongó! Valószínűleg elgondolkozhattam azon, hogy a fent is látható – eredetileg persze pixelmentes – címlappal vagy esetleg a fürdőszobában magát kényeztető meztelen lányt tartalmazó hátlappal felfelé legyen-e, de már nem tudom, miként döntöttem. Helyzetem komplikáltabbá tette, hogy ugyanazon a polcon, hasonló árért megtalálható volt a Vampyros Lesbos című azonos zsánerű alkotás soundtrackje is, amelyet annyiért szintén nem akartam otthagyni, s végül nem is hagytam. Ezt követően addig tengtem-lengtem az üzletben, amíg végre nem állt senki sorban a pénztárnál, aki a várakozás közbeni unalmában azt nézte volna, mit sikerült begyűjtenem. Az aggasztó előjelek ellenére megbotránkozó tekintetekkel nem találkoztam, még a több szempontból is Brigitte Nielsenre emlékeztető pénztárosnő sem ordította át eladótársának az üzlet túloldalára, hogy ugyan rakjon már ki újat a pornófilmzenékből, mert minden kint lévőt begyűjtött egy szexőrült.


A hetvenes évek elején készült, itthoni premiert természetesen meg nem érő, de a műsorújságok kedvéért Iskolás lányok jelentik címre magyarosított sorozat fura címe annak köszönhető, hogy magát egy Günther Hunold nevű szexológus valós tanulmányaiból kiinduló produkciónak álcázta, aki a korszak tinilányainak szexuális életét kísérelte meg feltérképezni. A széria persze messze áll a pornótól, bár igaz, hogy akkoriban, amikor a Pro7 vagy a Sat1 éjszakai adásaiban hazánkban is megtekinthető volt, kamasz korosztályunk nem volt ennyire telhetetlen. A szofterotikusnak nevezhető széria epizódjainak ugyan volt fedőtörténete, ám abban egyetérthetünk, hogy senki sem amiatt nézte őket, mert kíváncsi volt arra, hogy vajon Günther, a kantáros nadrágos, bajuszkirály könyvelő vajon milyen indokkal vetkőzteti le a pironkodó Helgát (főleg, hogy a német nyelv is problémákat okozott a bizonyára sistergő párbeszédek megértésében), hanem az eredményes győzködés reményében. Márpedig a nézők mennyiségére nem lehetett panasz, elvégre csak az első rész miatt (melynek alcíme lefordítva Amit a szülők nem is gondolnának lehetne) hétmillió izgatott germán polgár zarándokolt el a mozikba, és a szám vélhetőleg nem csökkent látványosan az olyan, a sikert gátlástalanul meglovagló elágazásoknál sem, mint a Hausfrauen Report (Háziasszonyok jelentik) vagy a Jungfrauen Report (Kisasszonyok jelentik).


A vokálokat leszámítva színtisztán instrumentális anyagot tartalmazó soundtrack minden retromániás számára kötelező, hiszen olyan muzsikák találhatók rajta, amelyekhez hasonlót számos nagy és valamivel kisebb zeneszerzőtől is hallhattunk már a korszakból. Ennio Morricone, John Barry, Lalo Schifrin, Nino Rota, Guido és Maurizio de Angelis, Riz Ortolani, Fabio Frizzi csak néhány azok közül, akik több alkalommal is bemutatták, milyen kiválóan művelik ezt a stílust. Mely azért szinte beskatulyázhatatlan, mert van benne funky, jazz, diszkó, pszichedelikus rock szitárszerűen lebegős elektromos gitárral, easy listening – tehát majdnem minden, ami a kor könnyűzenei világát jellemezte.

A trackeket Gert Wilden saját zenekarával adta elő. A csehszlovákiai születésű zeneszerző-karmester, aki olyan komponistáknak segédkezett a háttérben pályája kezdetén, mint Victor Young és Alfred Newman, a sorozat mind a tizenhárom részénél felbukkant a stáblistán, és dobta fel a jeleneteket szerzeményeivel. A CD-re a sorozat főtémája került fel, illetve az első öt részből egy-egy tétel, a maradék játékidőt Wilden 1968 és 1972 között bemutatott erotikus filmekhez szerzett egyéb témái töltik ki. Az egységességre jellemzően észre sem venni, hogy az iskolás lányok társaságába mások is kerültek, az élmény így nem törik meg.


Erős indítás a szájharmonikás-basszusgitáros-trombitás-sikongatós „Die Dressierte Frau Title Theme”, de a folytatás még jobb. Abszolút kedvencem a lemezről a „Follow Me”, melynek torzított hangú elektromos gitárja, fel-felvisító rézfúvósai és Hammond-orgonája egy rendkívül szórakoztató témát ad elő. Felcsendülhetne akár Steven Soderbergh valamelyik Ocean’s-mozijában is, csak a szerzőt ez esetben David Holmesnak vagy Daniel Pembertonnak hívnák, akik az efféle stílus mai helytartóinak számítanak. Ilyesféle élmény több trackben is visszaköszön, mint a jazzfuvolával megtámogatott, elszállós főtémában („Title Theme”), a hammondos és zizegő elektromos gitáros „Dirty Boy”-ban, a pattogó „Girl Faces”-ben, a laza „Dirty Beat”-ben, de nem lehet kihagyni a „Mädchen die Nach München Kommen Title Theme” megemlítését sem, hiszen olyan, mintha valamilyen régi csehszlovák vagy lengyel rajzfilm vidám főcímzenéjét hallanánk. A régi idők táncdalfesztiváljait olyan művek idézik meg, mint a sóhajszerű női vokállal, szájharmonikával és trombitával hódító „Madame und Ihre Nichte Title Theme”, az exotica néven ismert zenei műfajba illő, vibrafonos „Blue Mood”, és a szép női vokállal rendelkező szaxofonos „Sexy Girls” (az idősebb korosztály tagjainak Harangozó Teri ugorhat be ennél).

Azt, hogy valójában erotikus filmek zenéi ezek, a „Dirty Dancing” hivatott alátámasztani: hangsúlyos női nyögdécselések hallhatók a háttérben – ezzel az egy szerzeménnyel tehát óvatosan bánjon mindenki az esetleges nyilvános hallgatás során, azonban a többi esetében senki nem fog furcsán nézni ránk. Jazzrajongóknak a bandukolós „Ecstasy Blues”, a gyenge zenék rajongóinak pedig a közepesen idegesítő, pergő kongás „Ecstasy Dance” ajánlható, amelynél mintha csak két felvétel keveredett volna össze, így válva minőségi szempontból az album egyetlen különcévé. Levezetésként az andalgós „Little Girls”-nél jobbat nem is lehetett volna találni: e szájharmonikás, barátságos, rendkívül fülbemászó szerzemény hallatán nyár, tengerpart, napsütés jelenhet meg szemeink előtt, és természetesen egy lány/fiú, akivel az ember nagyon szívesen… sétálna.


A kiadványt az érdekes nevű Crippled Dick Hot Wax (szabad fordításban: Petyhüdt Farok, Forró Viasz) jelentette meg, akik a Vampyros Lesbos aláfestésével is előjöttek, s nem egy kiadványuk koncentrál a hatvanas-hetvenes évek elsősorban olasz erotikus alkotásaira. Akik kíváncsiak a komponista egyéb műveire is, azok ismerkedjenek meg az I Told You Not to Cry című válogatásalbummal, amelyen német thrillerek betétdalai hallhatók, és a szerző egy másik oldalát szemléltetik, bár nekem az itt tárgyalt instrumentális anyag sokkal jobban tetszik. A fő érv mellette, hogy hiába filmekhez íródott kompozíciókról beszélünk, önmagukban is hibátlanul megállják helyüket, és a „Dirty Dancing”-en kívül mindegyik track jól sikerült. Gert Wilden 98 éves korában, 2005-ben hunyt el, zenei vénáját azonos nevű fia örökölte, akinek Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel című drámája hazánkban is ismert. Az apa bő félszáz alkalommal írt mozi-, illetve tévéfilmekhez aláfestést, melyek a már ismertetett kettőt leszámítva csak bakeliten érhetők el. Munkásságának meghatározó pontja az Iskolás lányok jelentik-széria lett, mellyel kapcsolatban nem voltak fenntartásai. Amikor egy kollégája megkérdezte tőle, mégis miért ír zenét efféle filmekhez, ezt válaszolta: „Ha ezek a színészek képesek szexet mímelni a mozivásznon, jómagam miért ne komponálhatnék számukra teljesen felöltözve?”