Eltelt már húsz év azóta, hogy Iszony City gardróbszekrényen át érkező szörnyei áttértek a rémisztésről a nevettetésre, illetve a környezete által kitaszított Shrek elfogadásra lelt, valamint tíz év, hogy a Hibbant‑sziget vikingjeit rettegésben tartó sárkányok meg lettek nevelve, a rombolásból élő Rontó Ralph pedig elismert hőssé vált, az animációs mesék elsőszámú célközönsége mégis máig fogékony maradt az alapvetően negatív figurák egyre árnyaltabb jellemrajzaira. Az imént röviden említett eseményeket bemutató művekből leszűrhető, hogy elavult lett a klasszikus felállás, miszerint a jóknak nincsenek gondjaik és gyarló hibáik, a rosszaknak pedig helyes döntéseik és jogos vágyaik. Rob Harrell író és illusztrátor az újonnan kialakult szokáshoz igazodva alkotta meg a Monster on the Hill című képregényalbumát még 2013‑ban, melyből 2020‑ra készült el – az ezzel első filmes rendezővé váló – Hamish Grieve adaptációja, a Szörnyviadal.


Daliás herceg, csókra váró szépséges királylány és tűzokádó sárkány helyett egy domboldalon üldögélő életunt fenevad rajzolódik ki Harrell grafikus könyvének borítóján, ezzel szemben a mesefilm poszterére egy mosolygós pankrátorszörny került. Magyarországon egyelőre egyik sem jelent meg, de már a promóciós képekből sejthető, hogy a Paramount Plus streamingszolgáltató produkciója aligha maradt hű az alapanyaghoz. A képregény története szerint a fiktív 19. századi Angliában minden városkának megvan a maga szörnye, aki turistalátványosságként időnként betör a településre, hogy pusztítson. A státuszszimbólumnak is tekintett rémekre mindenfelé büszkék a helyiek, ám ez alól kivételt képeznek Stoker‑on‑Avon lakói, mivel egy önsajnáltató, lusta, kicsit sem félelmetes bestia él a közelükben. A hétköznapok letargikus szürkeségét megelégelő emberek összefognak, hogy változtassanak a Steve (később apja után Rayburn) névre hallgató szánalmas lény életmódján, és a Szörnyviadal – elnézve a filmelőzetest – az eredeti sztorinak egyedül ezt az elemét örökölhette meg, míg a többit látványosan modernizálta.

Immár negyed évszázada kedvenc komponistám – John Williams mellett – John Powell, az animációs mesék muzsikáinak koronázatlan királya, kinek színgazdag, mókás stílusát a kollégái is megkedvelték és alkalmazzák, ami azért is öröm, mert így kiegészítik az egyre ritkábban alkotó művész kínálatát a mesés hangzásvilág terén. Közülük külön kiemelendő Alan Silvestri (Croodék), Danny Elfman (A zöld urai) és Alexandre Desplat (Az öt legenda), azonban számomra ezt az űrt Lorne Balfe pótolja igazán. A leginkább akciófilmekhez (Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk, Mission: Impossible – Utóhatás, Fekete Özvegy), katasztrófamozikhoz (Űrvihar, Hurrikán meló), sci‑fikhez (Páncélba zárt szellem, Terminátor: Genisys) és az iméntiek bármiféle keverékét létrehozó mozikhoz (Tűzgyűrű: Lázadás, Gemini Man, A holnap háborúja) komponáló Balfe, meglehet, gyakran tucatzenét szállít, azonban az animációs mesék esetében kétségtelenül brillírozik.


Nem egy filmzeneszerzőt indított már el vagy segített kiteljesedni ezen a pályán Hans Zimmer és cége, a Remote Control Productions. Balfe is e csapat tagjaként kapta meg – mentorával közösen – első nagy volumenű megbízatását, mely történetesen épp egy animációs alkotás, a Megaagy aláfestése volt, majd a műfajon belül ezt követte A Madagaszkár pingvinjei, a Végre otthon! és a Lego Batman: A film score‑ja. Ezek egytől egyig kiváló ajánlólevélnek bizonyultak az eddig animátorként dolgozó Grieve, valamint a produkciót felkaroló Paramount Pictures és a Walden Media számára, miként az építőkockás hasú Batmant szinkronizáló Will Arnett (Steve) munkássága, A feláldozhatók‑trilógia sztárja, Terry Crews (Tentacular) sportmúltja és a feltörekvőben lévő, a Szűzőrségben látott Geraldine Viswanathan (Winnie) viszonylagos ismeretlensége. A Szörnyviadal premierjét a világjárvány miatt 2020 nyarától kezdve négyszer is későbbre tolták, mígnem a tévéképernyőkön kötött ki a Paramount Plus kínálatát gazdagítva (így a magyarországi bemutató időpontja ismeretlen lett). Balfe‑nak azonban nem volt lehetősége a munka egyes fázisait folyamatosan elodázni a jobb időpont reményében, így 2020 elején, ahogy akkoriban több kollégája is erre kényszerült, a mű elemeit online módon, egyenként rögzítette a külön stúdiókban játszó zenészekkel, majd a felvételeket a saját keverőpultján ringbe küldve összeeresztette. A végeredményt hallva senki nem gondolná, hogy ehhez a felettébb vidám, rockos akciómuzsikához elsősorban mérnöki precizitásra volt szükség, nem pedig az összeállítóját is szórakoztató alkotási kedvre.

Ámulatba ejtő, hogy a Szörnyviadal alapvetően csupán három témát felvonultató zenéje valójában egy kaptafára épülően pörgős szerzeményekkel is képes háromnegyed órán át folyamatosan fenntartani az érdeklődést. Meglehet, hogy egész egyszerűen épp a filmzenealbumnak a meséhez mérten egészséges időtartama és az egyes trackek hallgatóbarát hossza miatt válik ez a mű ennyire lenyűgözővé, én mégis élvezném, ha tovább is tartana. Ezen a téren A Karib‑tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka (Klaus Badelt), illetve Balfe korábbi munkáját, a Végre otthon! aláfestését juttatja eszembe, míg hangszerelését és stílusát tekintve a Rontó Ralph (Henry Jackman) és az Eddie, a sas (Matthew Margeson) muzsikája keverékének érződik. A nyolcvanas és kilencvenes évek szintetizátor alapú technozenéire emlékeztető, ám azokat üstdobokkal jócskán felturbózó score a maga nemében egy instrumentális birkózás, melyben az elektronikus hangszerek és a kórussal támogatott szimfonikusok között kiegyenlítettek az erőviszonyok. Az iménti hasonlatból nyilvánvaló, hogy a közönség ugyan szurkolótáborokra osztható, azonban akik pártatlanok tudnak maradni, és a gigászi küzdelemre kizárólag annak izgalmáért kíváncsiak, azok kifejezetten jól szórakozhatnak rajta.


Nagyszerű, bár – a sportfilmekre és az animációs mesékre gondolva – kézenfekvő elképzelés volt Balfe részéről, hogy még a szupernehézsúlyú bokszkategóriát is megszégyenítő óriások mérkőzéseit könnyeden szárnyaló szerzeményekkel támogassa meg. Az azonban mindenképpen példa nélküli (legfeljebb a Végre otthon! és a Lego Batman: A film soundtrackje szállhat ringbe vele), hogy ez a show-műsorszerű, parádés hangulat a teljes filmzenealbumon megállás nélkül végig lett vezetve. A „Hometown Heroes” mint nyitó track remekül szuperál, hisz egyfajta pankrátorhimnuszként összefoglalja a legfontosabb motívumokat, és megadja a fő zenei csapásirányt. A markáns főtémával nekilóduló művek általános problémája, pontosabban jellemzője (ki hogy éli meg) szokott lenni, hogy a hátralévő tételekről előre sejtetik azok másodlagosságát. A Szörnyviadal aláfestésének első hallgatásakor úgy voltam vele, megint azt kapom, amit az Angyalok és démonok (Zimmer) adott: egy tovább nem léptethető, zseniális kezdést. Előítéletemet azonban már rögtön a második kompozíció kiütéssel hazavágta. A Bill Conti Rocky‑zenéit megidéző „This Is Monster Wrestling!”‑nél már tudtam, hogy Balfe a Szörnyviadallal mindenképpen rajta lesz az éves listámon, a rá következő diadalmas „Pride of Pittsmore” miatt pedig előkelő helyen. Ranglétrát ennyire gyorsan megmászó műhöz talán még sosem volt szerencsém, ráadásul a képregényalbum címét öröklő negyedik tétel, mely a legújabb kedvencemmé vált, powelli magasságokba emelte Balfe‑ot, amit ugyan már a Végre otthon! muzsikájával elérhetett volna, ám akkor azt csak egy egyszeri és megismételhetetlen fellángolásnak gondoltam. A „Hometown Heroes” bőven ad rá okot, hogy egy lapon emlegessem a Hancock „The Moon and the Superhero”‑jával vagy a Kéjjel‑nappal „Bull Run”‑jával, továbbá a „This Is Monster Wrestling!” arra, hogy szóba hozzam a Kung Fu Panda zseniális nyitányát, a „Hero”‑t, miközben a „Pride of Pittsmore” akár helyet is cserélhetne az Irány Eldorádó „No More Sacrifices”-ával, a „Monster on the Hill” pedig édestestvére lehetne a Loraxhoz írt „The Thneedvill Chase”‑nek. És akkor a porszemszerető elefánt (Horton) történetét aláfestő score‑ról nem is beszéltem. Azonban vétek lenne minden Powell- és Zimmer-művet felsorolni, mert bár pozitívumként tenném, és esetleg volna is rá igény a nosztalgia jegyében, viszont félrevezetne, ha azt sejtetné, hogy Balfe kottája plágiumgyanús. A Szörnyviadal kísérete abszolút megáll a saját lábán. Ennio Morricone nevét még azért felemlegetném a „Monster on the Hill” közepén hallható vegyes kórus miatt, ugyanis két hónapig csak emiatt kutattam frusztráltan az emlékeimben, mire is hajaz hangulatában ez a tizenöt másodpercnyi csoda, és részben ezért bele sem akartam fogni ennek a kritikának a megírásába addig, amíg rá nem jövök, hogy Balfe – akár direkt, akár véletlen egybeesés folytán – ki előtt is tiszteleg. A választ végül a Nevem: Senki visszatérő jeleneteiben vágtató Vadak Bandájához készült Morricone-téma, a „The Wild Horde” adta meg.


Az első négy track teljes pompájában bemutatja a három témát, mégis mindnek van annyi ereje, hogy a hamar két vállra fektetett hallgató a továbbiakban már ne tudjon – ha valamilyen érthetetlen oknál fogva egyáltalán szeretne – szabadulni az egyre tágasabbnak érzékeltetett szorítóból. Steve‑et a „Hometown Heroes” szárnyaló szaxofonszólója kíséri az arénába, és e motívum igen változatosan, több hangszer (szintetizátor, elektromos gitár, zongora, vonósok és rézfúvósok) bevonásával táncolja körbe a néhai apja, a bajnok Rayburn nyomdokaiba lépő léha óriást. A pankrátor szörny témája tehát nemcsak hősies („Pride of Pittsmore”), harcias („Round One”) és diadalmas („The Underdog”), hanem felüdítő szüneteket biztosítva olykor érzelmes („Rayburn and Steve”, „Dad’s Playbook”) is. A másik két téma egymással karöltve jár, és ugyancsak Steve‑et támogatja. A behemót pankrátor edzőjét, Winnie‑t, egy szeszélyesen huncut lányként mutatja be Balfe a „Winnie McEvoy”‑ban, ám e dallamok korábbi és későbbi felbukkanásai egyértelműen jelzik, hogy az izgága hölgy – a valódi, tettre kész énje szerint – él‑hal a szörnycsatákért és teljesen odáig van a küzdőtér ámulatba ejtő miliőjéért. A stadionok hangulatát a „This Is Monster Wrestling!” elején hallható ünnepélyes induló alapozza meg, melyben a szerző ugyanazt a feladatot adja a rézfúvósoknak, mint Rózsa Miklós a Ben Hur ókori és John Williams a Star Wars I. rész: Baljós árnyak másik galaxisbeli fogathajtóversenyét felvezető ceremóniájánál. Ez az úgynevezett gladiátormotívum, mely már ebben a tételben összemosódik Winnie és Steve témájával, itt még tradicionális jellegű, a későbbiekben azonban korszerűen rockos változatokban szerepel („The Takedown”, „Flight for Stoker Stadium”). Természetesen lehet szurkolni az esélytelennek kikiáltott Steve‑nek, kinek neve a Rayburnné válás útján egybeforr a ringgel („Round One”, „A New Plan”, „The Underdog”), azonban a saját hangjegyek nélkül maradt ellenfeleket is e taktusok jelenítik meg („Tentacular”, „Rayburn‑Ramarilla March”). Bölcs mottóként Balfe azért nem állítja szembe sem a csápos Tentaculart, sem az eszeveszetten őrjöngő Ramarillát a szörnyen szórakoztató Rayburnnel, hogy a közönség ne legyen megosztva, és elsősorban a sportszerű viadalok izgalmát éltesse egy emberként.


Keresve sem találnánk a Szörnyviadal aláfestésénél jobbat, ha egy kimondottan színes, álmodozást segítő, egyúttal tettekre sarkalló, vidám és frissnek ható művet szeretnénk hallgatni. Több dicsérő jelzőt is tudnék aggatni erre a Powell által bizonyára megirigyelhető score‑ra, azonban Balfe érdemei közül azt emelném ki, hogy – minden túlzás nélkül – egy végtelenítve lejátszható filmzenealbumot hozott össze. A pankrátormeséhez készült összes szerzemény minden másodpercét élveztem, viszont emiatt felmerül a jogos kérdés: miért nem kapja meg tőlem a legmagasabb pontszámot a komponista erre a teljesítményre? Egyrészt míg a Végre otthon! jópofa, aranyos dallamai egyenesen a szívembe lopták be magukat, addig a Szörnyviadal kétségkívül lelkesítő kísérete ezt már nem tudta teljesíteni, mivel a történetmesélés szempontjából kissé magamra hagyott. Másrészt bár egy adott szerzőnek több zenéjét is lehet egyformán hibátlannak érezni (s meglehet, épp ezért fogom majd a jövőben sajnálni, hogy most csak ennyit adtam rá), de Balfe mintha ezzel csupán ott tartana, ahol Powell és Harry Gregson‑Williams tartott a Z, a hangyával, amikor a Csibefutam még váratott magára. Egyre jobban hiszek abban, hogy Balfe munkásságában is lesz egy ilyen sorsfordító pont, s ahogy Powell nevét sokan szeretnék több film stáblistáján olvasni, úgy Balfe gyakrabban léphetne be a mesék birodalmába, ám míg ez nem teljesül, addig itt van a Végre otthon! muzsikája mellett a Szörnyviadalé, melyet, miután véget ért, lehet rögtön elölről kezdeni.