„Katalogizáljuk és definiáljuk egy beszélt nyelv minden egyes szavát!” Egy ilyen, professzionális szervezőmunkát igénylő ötletnek a megvalósítása még ma is őrültségnek hangzana, nemhogy a 19. század derekán, amikor is Anglia lexikográfusai belevágtak az anyanyelvük teljes mértékű feltérképezésébe. A végül hét évtizeden át tartó idegtépő munka gyümölcse az angol nyelv értelmező szótára, a maximalizmus egyfajta szimbólumának is nevezhető Oxford English Dictionary (OED) lett. Bizonyára már ennyitől felcsillanna az intellektuális izgalmak kedvelőinek a szeme, azonban az enciklopédiakészítés folyamatának a bemutatásánál jóval többről van szó abban a megrázó igaz történetben, melyre kutatómunkája során bukkant Simon Winchester író, aki ezt a felfedezését A professzor és az őrült című 1998‑as regényében osztotta meg az olvasókkal.


A James Murray filológus professzor és a Broadmoor Elmegyógyintézetben fogvatartott paranoiás páciens, William Chester Minor életéről szóló mű mozivászonra vitelét megálmodó Mel Gibson az általa alapított Icon Productions filmgyártó vállalattal karöltve már a könyv megjelenésekor lecsapott annak adaptálási jogára. Lassan, de biztosan, azaz csak 2016‑ra, ám a rendezőként sikerre vitt alkotásai (A passió, Apocalypto és A fegyvertelen katona) után minden adott lett ahhoz, hogy a megszállott Murray és a téveszmés Chester kálváriája mozgóképes formát öltsön. A forgatástól számított három évvel későbbi, 2019‑es megjelenésű életrajzi dráma stáblistája szerint a direktori széket egy bizonyos P.B. Shemran (valójában az Apocalyto forgatókönyvét Gibson mellett társíróként jegyző Farhad Safinia) foglalhatta el. Az alkotói álnév használatának, az utómunkálatok elhúzódásának és a forgalmazás halasztásának a hátterében a forgatócsoport és a projekthez társuló Voltage Pictures produkciós cég között zajló, igencsak elmérgesedett jogi vita áll, melynek vonzataként Gibson és Safinia egyaránt elhatárolódott a filmtől, sőt a kópiák megsemmisítését követelték. A szerencse végül nem a pereskedő felek valamelyike, hanem a nézők, hovatovább a filmzenekedvelők mellé pártolt.

Amikor Bear McCreary fülébe jutott a hír, hogy a Gibson (Murray), Sean Penn (Chester) és a Trónok harcából ismerhető Natalie Dormer (Eliza Merrett) főszereplésével készült film aláfestéséhez komponistát keresnek, azonnal tudta, hogy ez a feladat rá vár, viszont ennek a miértjére később térnék ki. Ekkor még szinte bárki részéről megkérdőjelezhető volt a magabiztos zeneszerző rátermettsége, hiszen az addigi munkássága túlnyomórészt thrillerek és horrorfilmek (Cloverfield Lane 10, Boldog halálnapot!), sorozatok (Csillagközi romboló, The Walking Dead, Fekete vitorlák), illetve számítógépes játékok (God of War, Dark Void) mozgalmas kíséretéből állt. Nem arról van szó, hogy ezek rosszul sikerültek volna, de McCreary beskatulyázottságát, esetleg a szeretett komfortzónájához való ragaszkodását sejtették. Ettől függetlenül már akkor is találhattunk a repertoárjában kivételnek számító műveket, melyek – bár ez csak utólag vált számomra egyértelművé – szerencsére nem azért születtek, hogy a szabályt erősítsék, mint inkább érvénytelenítsék (ilyen a szintén életrajzi dráma, a Salinger vagy az Unrest című dokumentumfilm, valamint a sorozatok közül az Outlander – A kívülálló zenéje). Jómagam az ugyancsak ide sorolható, ám műfajilag bekategorizálhatatlan 2016‑os alkotásnak, A kolosszusnak köszönhetem, hogy felfigyeltem az ennek hangulatáért is felelős művészre, akinek a tevékenységét ekkortól kezdve követem. Egyszóval A professzor és az őrülthöz írt dallamok iránt McCreary neve láttán kezdtem el érdeklődni, majd a muzsika miatt lettem kíváncsi a hazánkban – nagy valószínűséggel a fentebb említett pereskedésre visszavezethetően – még csak idén bemutatott filmre. Végül nagyon sok szempontból, de főként a score‑nak köszönhetően pozitívan csalódtam.


A 150 évvel ezelőtti eseményekkel indító – és az angol, mint minden élő nyelv folyamatos változása végett mondhatni – máig lezáratlan történetű mozi alapvetően négy zenei témát ihletett. Ezek közül az albumnyitó trackben megismerhető, s gyakran használt impozáns főtéma az egyetlen, mely nem személyhez köthető. A vonósok és fafúvósok keringőszerű játékára építő motívum a viktoriánus kor egyfajta összegzése, még úgy is, hogy a kíméletlenül elégikus hangvétele miatt kissé elüt a McCreary által ötletgyűjtés gyanánt tanulmányozott angol zeneszerzők (Ralph Vaughan Williams, Edward Elgar, Hubert Parry és Gustav Holst) többnyire életigenlő műveitől. Valójában könnyű megérteni a főtéma fájdalommal átitatottságának az okát, mivel e kompozíció egy másikra épül, mely nem más, mint a minden téren maximalista Murray‑t jelentő csellószóló. Így tehát a környezet a technikai és az emberi problémákra egyaránt megoldást kereső professzor nézőpontja miatt kapott ilyen küzdelmes hangulatú – de kétségtelenül gyönyörűen kidolgozott – légkört.

McCreary csellóra írt hullámzó osztinátójával a szótár fáradhatatlan főszerkesztőjét egy, a szavak gyűjtését páratlan küldetéstudattal végző, egyúttal mélyen empatikus embernek ismerhetjük meg. Az elhivatott Murray szükségszerűen önismétlő témáját – egyrészt a végeláthatatlan munka sziszifuszi jellege miatt, másrészt a professzor tevékenységét segítő személyek feloldhatatlanul szomorú élethelyzete végett – a tehetetlenség érzete járja át. Ez a motívum a partitúra leggyakoribb, ám önállóan alig szerepeltetett eleme, mely legtöbbször a szintén sűrűn használt, de nem unalomig ismételt főtéma alapját adja. McCreary szólócsellistájának, Eric Byersnek a sóhajtásszerű játéka nemcsak a lexikonszerkesztő Murray-nek állít emléket a világraszóló projekt egyes fázisaiban („Aardvark to Zymurgy”, „Finding the Pamphlet”, „A Collaboration and Friendship”, „Diploma”), hanem az őt önfeláldozóan támogató családi háttérnek is („The Murray Family”, „Snowball Fight”), így a vezetéknév tulajdonképpen a teljes famíliát szimbolizálja.


Murray egyik legjelentősebb segítője a mentális állapota miatt sokkal inkább segítségre szoruló Chester. Az amerikai polgárháború unionista hadseregének a sebésze, aki miután – a véres harcok látványa okozta rémálmai elől menekülve – Angliába költözött, hogy új otthonra leljen, az üldözési mániája tovább erősödő hatására 1872. február 17‑én tévedésből lelőtt egy George Merrett nevű férfit. A zavart elméjű Chestert a crowthorne‑i pszichiátriai intézetbe zárták, melynek falai közt terápia gyanánt minden idejét olvasással töltötte, mígnem az önkéntes könyvmolyokat toborzó Murray országos felhívására tulajdonképpen figyelemelterelésből egy éjt nappallá tevő komoly kutatásba és levélváltásba kezdett. A fogva tartott férfi hiába vált a legtöbb szómagyarázatot beküldő fantomszerkesztővé, s ezzel a nagyszabású projekt egy bizonyos pontján elakadó Murray megmentőjévé, a dicsőség érzete helyett arra koncentrált, hogy vezeklése a lehetőségekhez képest a legvalódibb lehessen. A hadseregtől érkező nyugdíjától kezdve az írni‑olvasni tudás kincséig bezárólag végeredményben minden pénzbeli és szellemi vagyonát Merrett özvegyének, Elizának adta, hogy a félárván maradt gyerekeinek ne kelljen sem a jelenben, sem a jövőben nélkülöznie. Mindezek ismeretében McCreary átérezte és átérezhetővé tette Chester túl sok szempontból őrjítő dilemmáját. A tévedésből elkövetett gyilkosság, valamint előzményeinek és következményeinek a lélektanát oda‑vissza cikázva bejáró, roppant zaklatott hegedűszóló nemcsak a komponista érdeme, hanem a hangszert megszólaltató Sandy Cameroné is, akinek – McCreary elmondása szerint – játéktechnikai instrukciók helyett csupán arra volt szüksége, hogy ismerje a karaktert felépítő narratívát.

A professzor és az őrültet nézve az utóbbi karaktert ismerhetjük meg legelőször. A filmzenealbum azonban – a két főszereplő címben olvasható sorrendjéhez igazodva – másodikként mutatja be Chestert („The Murder of George Merrett”). A kezdő jelenet kíséretének elhelyezése a score javára vált, és az összeállítás átgondoltságát bizonyítja, de természetesen a történet forgatókönyvben leírt menetének is megvan a maga oka, ami a professzor és az őrült első találkozásakor nyer értelmet a köztük zajló párbeszéd mottójaként. Az ilyen és ehhez hasonló tartalmú képsorokból és dialógusokból adódóan a Chester‑téma az aláfestés legváltozatosabban használt eleme, bár a lelki gyötrődés miatt szükségszerűen folyton visszatér a kezdetekhez, s valódi fejlődésen nem mehet keresztül. A frusztráló hegedűcsikorgás különféle alkalmazásaival érzékeltetett hangulatingadozást a fogva tartott doktor gondolatai és a látogatói érzései generálják, így McCreary a magánzárkára ítélt fogoly tébolya („Broadmoor Asylum”, „Minor Begins”, „Autopeotomy”) mellett azt is kottává konvertálja, hogy a cellájában és az elméjében egyaránt raboskodó betegre miként tekint a környezete. Murray és Chester egymástól teljesen elütő motívuma a már említett „A Collaboration and Friendship”‑ben és a „Minor Meets Murray”‑ben elkerülhetetlen sorsszerűséget sugallva fonódik össze, így ábrázolva kettejüknek a maga szürreális módján barátsággá mélyült munkakapcsolatát. Azonban a gyilkos témáját a számára lelki támaszt nyújtó szótárszerkesztőénél erősebben befolyásolja egy másik, méghozzá a férjét gyászoló Elizáé.


A hat gyermekével magára maradt nő a tragédiát követően a megbocsájtás felé vezető útra lép, ami ennek minden pozitívuma mellett fokozza a Chester iránti megértő sajnálatot, így az özvegy bánatát a hárfa és a fafúvósok csendesen komor hangzással szívfájdalommá mélyítik. A látszólag önálló témát („Eliza Merrett”) már a gyilkosság jelenetéhez tartozó kompozíció („The Murder of George Merrett”) végén megismerhetjük, és később sem igazán különül el a gyászért felelős és felelősséget is vállaló Chester hegedűszólamaitól („Autopeotomy”), így a szerepe hangsúlyosabb, hisz a megbékélés jegyében többre hivatott annál, mint hogy egyetlen karakter érzésvilágát fesse le. Ebből a szempontból külön kiemelendő a „Minor Meets Murray” és a „Wider Than the Sky”, mivel e két szerzeménybe Eliza és Chester dallamai mellé bekúszik Murray motívuma is, mintegy megváltást hozva a két áldozat számára, mintha a professzor könyve elsősorban ezt a háttértörténetet tenné maradandóvá.


A szereplők, a történetük súlyának megfelelően, az említett négy zenei témán és azok összevonásain („One Last Measure”, „Turndown”) túl kaptak egy átfogóbb megjelenítést is Melanie Henley Heyn szoprán énekesnő közreműködésével. A filmzenealbumon két változatban is hallható „When I Am Dead” egy 1862‑es Christina Rossetti‑költeményt megzenésítő koncertdarab, mely voltaképpen McCreary 2015‑ös műve. A művész ezzel a szerzeménnyel eredetileg az egyik saját – filmektől független – érdeklődési területének a lírai szépségét kívánta megosztani a zene nyelvén a rajongóival. Belegondolva a melankolikus muzsika ihletettségébe, részben ez ad választ arra, miért érezte a szerző A professzor és az őrült kapcsán, hogy számára testhezálló feladat lenne a kíséretén dolgozni. A gyilkos lövés dátumára gondolva karmikus szerepe lehetett McCreary számára annak is, hogy születésnapja éppen február 17‑ére esik. Azonban ezeknél többről van szó.

McCreary szívügyeként kezelte az aláfestést, de nemcsak a készítését, hanem az utóéletét illetően is. A saját kiadója, a Sparks & Shadows által megjelentetett lemez információs füzetében a szólózenészeket ugyan kiemelten említi és köszönetet mond mindazoknak, akik segítették abban, hogy pályafutása eddigi legrövidebb ütemtervében megvalósíthassa ezt az álmát, azonban a muzsikát édesanyjának, Laura Kalpakian írónőnek ajánlja, akitől a meseszeretetét örökölte. A zeneszerző tehát nemcsak a filmhez írt kíséretet, hanem, mondhatni, a saját neveltetéséhez és kisgyerekkorához is, amikor anyja íróasztalánál még csak tornyokat épített az OED köteteiből, keresve az önkifejezés formáit, ugyanúgy, mint manapság. Ráadásul McCreary a saját Youtube-csatornájával és a rendszeresen vezetett blogjával jelenleg a közönséggel való kapcsolattartás szempontjából is az egyik legaktívabb komponistának mondhatja magát.


McCreary 2019‑ben A professzor és az őrült mellett olyan címekkel gyarapította az egyre változatosabb referenciáját, mint a Godzilla II – A szörnyek királya, a Gyerekjáték és A világ pereme, melyek mindegyike egészen izgalmas és egyedi talpalávalót kapott. A művész legnagyobb érdeme azonban a jelen kritika tárgyát képező aláfestéshez kötődik, ugyanis egyrészt annak ellenére, hogy nem vagyok oda a komor atmoszféráért, ennek a muzsikának mégis sikerült a fülemen keresztül a szívembe költöznie anélkül, hogy letargikus vagy melankolikus állapotban lettem volna a hallgatásai során. A lemez többször is a lejátszómban kötött ki, és egyre kevésbé éreztem szubjektív meglátásnak, hogy egy kiváló mű került a korongra. Másrészt pedig egy olyan hivatkozási alapul szolgáló zenét kaptunk McCrearytől, melynek maximális pontszámot érdemlő jelentőségét más szerzők alkotásaival tudnám szemléltetni. Ami John Williamsnek a Star Wars‑saga, James Hornernek a Titanic, John Powellnek az Így neveld a sárkányodat, James Newton Howardnak a Legendás állatok és megfigyelésük vagy Daniel Pembertonnak egyelőre az Arthur király – A kard legendája, jelenleg ugyanaz McCrearynek A professzor és az őrült. A felsorolásból észrevehető, hogy míg a zeneszerző kollégák mindegyike a komfortzónáján belül maradva, a saját erősségei csúcsra járatásával alkotta meg élete legsikeresebb művét, addig – már csak a klasszikus hangszerelés miatt is – ezt épp ellenkezőleg teljesítette a hiperaktív Brian Tylerhez hasonlóan megszállott és a különc Danny Elfmanre emlékeztetően jó értelemben véve őrült Bear McCreary.