J. D. Salinger a Zabhegyező című kötetével hívta fel magára a világ figyelmét, ráadásul nem is akárhogyan: a Holden Caulfield nevű tinédzserről szóló regényével nemcsak az olvasókat érintette meg, hanem írótársait, zenészeket és persze forgatókönyvírókat ihletett meg – illetve sarkall a mai napig – különböző művek elkészítésére. 2017-ben az addig jobbára csak színészkedéssel és forgatókönyvírással foglalatoskodó Danny Strong a Salingerrel kívánta bemutatni a moziközönségnek Salingert úgy, hogy filmjét Kenneth Slawenski J. D. Salinger: A Life című könyvére alapozta, a címszereplőt pedig Nicholas Houlttal (Egy fiúról, Mad Max: A harag útja) játszatta el, aki mellett többek között Kevin Spacey, Sarah Paulson (Amerikai Horror Story) és Zoey Deutch (Mielőtt elmegyek) tűnt fel a vásznon. A Black Label Media égisze alatt napvilágot látott alkotás hazai premierjéről nincs hír, ám hányatott sorsa okán erre valószínűleg sor sem kerül. A Sundance Filmfesztiválon még januárban debütált produkció a tengerentúlon kizárólag szeptemberre jutott a mozikba úgy, hogy az első héten alig néhány helyen vetítették, s ezt követően is csupán ötven filmszínház tűzte műsorára, útját pedig szakadatlanul vegyes fogadtatás kísérte.


Az ilyen hátrányokkal küszködő vállalkozások bármennyire is rendelkeznek jó zenei kísérettel, könnyedén elkerülhetik az ismertséget. Ezen mindössze az segíthet, ha a score önálló formában is megjelenik, amihez azonban elengedhetetlen a komponista bizonyos fokú ismertsége vagy maximális eltökéltsége. A Salinger dallamai esetében a Sparks & Shadows kiadó lépett a tettek mezejére, így napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott komponistájának, Bear McCrearynek (aki csak az elmúlt másfél hónapban öt albummal hallatott magáról) eme újabb, remek témákat felvonultató munkája elkerülte a süllyesztőt. Az eset pikantériája, hogy a céget maga a művész alapította: "Mielőtt profi zenész lettem, magam is rajongó és gyűjtő voltam. Mindig is kerestem a módját annak, hogy score-jaim eljuthassanak a rajongókhoz" – mesélte kezdeményezésével kapcsolatban.

A szerző ajtaján maga Strong kopogtatott: a páros első ízben dolgozott együtt, a direktor részéről tehát nem a közös múlt számított ajánlólevélnek, hanem McCreary eddigi pályafutása, ráadásul plusz előnyként tekintett arra a tényre, miszerint sokáig volt Elmer Bernstein asszisztense. Bár demó anyagot így is kért tőle, a felé irányuló bizalom szakadatlan volt, e lehetőséget pedig a komponista minőséggel hálálta meg. Művét elsősorban Salinger érzelmeinek közvetítésére, valamint életének legmeghatározóbb elemére, az írásra hegyezte ki, így a vonósokat és a zongorát helyezte reflektorfénybe. Míg az első Salinger érzéseinek, addig a második az írás szimbólumává lépett elő, s hogy a komponista miért pont utóbbi mellett döntött a könyvírás tükrözéséhez, azt a következő módon fogalmazta meg: "Az írógép kalapácsainak papírra ütődését mutató közeli felvételek a zongora kalapácsait juttatták eszembe. Ahogy Salinger az írógép előtt ül, és vehemens mozdulatokkal dolgozik rajta, zongorajátékaimra emlékeztetett". Az írás-téma az "Early Writing"-ban bukkan fel először, ahol a hangszerek mellett írógépkattogás is hallható, s utóbbi, az instrumentumok világától rendkívül messze álló eszköz később még a dobokra és cintányérra épülő "Typewriter Drums"-ban is hallatja magát – ezzel a lépéssel pedig a komponista Dario Marianelli nyomdokaiba lépett, aki a Vágy és vezeklés kíséreténél járt el hasonló módon.


A vonósok és a zongora remek egyensúlya, hatásossága már az albumnyitó "Innocence (Theme from Rebel in the Rye)"-ban megmutatkozik, s ez az élmény idővel olyan trackekben köszön vissza, mint az "A True Writer", a "Writing Catcher", a "He Was Writing" vagy éppen a "Rebel in the Rye End Credits". Hangulatukat tekintve e darabok leginkább James Horner egyes műveihez hasonlíthatóak – illetve ebből adódóan az album egy részének megközelítése is a néhai művész drámazenei megoldásait sejteti –, ugyanakkor a dinamikus, határozott zongoraszólamok a 2017-ben bemutatott, szintén McCreary által jegyzett A kolosszust idézik. Utóbbi miatt a lemez megismerésekor amolyan Colossal vol. 2.-érzésem támadt, a játékidő előrehaladtával azonban ez lassan háttérbe szorult – teljes egészében viszont nem tudtam elvonatkoztatni tőle.


Az eddig kiemelt tételek mellett az egzotikus ütősszekció felvonultatása révén az összképből némileg kilógó "Bananafish" győzött meg arról, hogy ezt a muzsikát is a szerző pályafutásának egyik emlékezetes állomásaként tartsam számon. Mindezeken felül a második világháború borzalmai ihlette "Inspiration at War"-"Wartime Anxiety" párost is figyelemre méltónak találom, ahol McCreary az időnként felbukkanó, tompa ütőshangokkal, pergődobbal, illetve elnyújtott vonós- és rezesjátékkal könnyűszerrel repíti el képzeletünket a sokat látott és meggyötört katonákkal teli harcmezőkre. A dráma még a "Simply Grand"-ben, illetőleg a "City Without the City"-ben is jelen van, melyekből nagyon jól kitűnik az, hogy készítőjük Bernsteinnél tanult.

A klubokban és egyéb közéleti helyszíneken játszódó jelenetek esetében az alkotók nem amellett döntöttek, hogy ismert, a kort megidéző számokat emelnek be filmjükbe, hanem ezeknek a feladatoknak a megoldását is McCrearyre bízták. A szerző a korszak atmoszférájának visszaadása érdekében ilyen esetekben hátat fordított a The Nashville Scoring Orchestra zenészeinek, s a jazz irányába mozdult el. Ennek eredményét a "Giving the Time"-ban, a "Sowing Your Wild Oats"-ban, a romantikával fűszerezett "Oonlight Serenade"-ben, a "Celebration at the Stork Club"-ban, illetve a McCreary jazzénekes feleségének, Raya Yarbrough-nak szólójával tarkított "Coming Through the Rye"-ban figyelhetjük meg. Tény, hogy ezen trackek hangulata remek lenyomata a korszaknak, én azonban a mai napig nem tudtam kibékülni ezzel a műfajjal. Ez, illetőleg A kolosszusból ismert zongoramegoldások hasonlósága okán van az, hogy bármennyire is megkedveltem e kiadvány nagy részét, összességében véve a fent látható pontszámnál többet nem tudok adni rá.


Bear McCreary tehetségét nem vitatom: hogy valaki ennyi sorozat (többek közt: The Walking Dead, A SHIELD ügynökei, Outlander – Az idegen) mellett ilyen színvonalú, egész estés alkotásokhoz kapcsolódó muzsikákat képes készíteni, az mindenképpen elismerésre méltó. Ami viszont kérdéses számomra, az az, hogy erről a mezsgyéről, ahol jelenleg van, mikor tud belépni arra a nagyszínpadra, amelyen jelenleg Michael Giacchino vagy éppen Brian Tyler van, Hollywoodnak ugyanis igencsak szüksége lenne még a hozzá hasonló, a nagyzenekart nem eszközként, hanem lehetőségként kezelő művészekre a blockbusterek világában. Persze az is talány, hogy McCreary részt akarna-e venni ilyenekben, vagy tökéletesen jól érzi magát így is a bőrében.