Japán nemzeti kincse, Godzilla elsőként 1954-ben volt látható a nevét címként viselő alkotásban, amely akkora sikert aratott, hogy 2018-ig összesen 32 alkalommal választotta főszereplőnek a japán filmipar. Sok év telt el, mire Hollywood is megpróbálkozott a vászonra adaptálásával, Roland Emmerich 1998-as Godzillája viszont egyértelműen az amerikai piacra készült, és mivel nem az eredeti teremtmény tulajdonságait és kinézetét vette alapul, hanem csupán egy óriási dinoszauruszfélét láttunk, a teremtmény eredeti hazájában inkább csak egy kínos próbálkozásként könyvelték el. A tengerentúlon 2014-ben látták elérkezettnek az időt Godzilla feltámasztásához. Emmerich szörnyével szemben Gareth Edwards mozgóképében már az emberek barátjaként jelenik meg, még ha nem is szó szerinti barátként, hiszen csak megérkezik, majd velünk nem is különösebben törődve elvégzi azt, amiért jött, végül elvonul.


A 2019-es folytatást, a Godzilla II – A szörnyek királyát Michael Dougherty rendezte, aki az előző epizódot ért bírálatok figyelembe vételével állt a feladathoz, így nála jóval többet van jelen a címszereplő, ráadásul már nem egyetlen fajt, hanem a bioterroristák tevékenységének köszönhetően elszabaduló különféle óriásszörnyeket kell legyőznie. Azonban ezúttal hiába lett még látványosabb a küzdelem, és esett egymásnak még több hatalmas kreatúra, a mozipénztáraknál kiderült, hogy a nézőket egyre kevésbé mozgatja meg Godzilla, s ez nem sok jót jelent a 2020-ra tervezett következő epizód számára. Így végül nem okozott nagy meglepetést, hogy hamar összeült a válságstáb, és amolyan kármentesítésként elcsúsztatták a Godzilla vs. Kong bemutatóját, hogy legyen elég idő átdolgozni a produkciót a teljes megsemmisülés elkerüléséhez.

A közöny elsődleges oka az lehetett, hogy Japánban hiába született már rengeteg Godzilla-film, a világ többi részén egyáltalán nem kötődnek hozzá a nézők, így hamar ráébredtek, hogy valamiféle érdekesség nélkül (ilyen volt a Kong: Koponya-sziget helyszíne és háborús filmes jellege) ebben a történetben és variánsaiban számukra egyszerűen nincs több. Lehet ugyan váltogatni a főhőssel szemben álló feleket, de csak mert a bábuk formája történetesen más, attól egy sakkjátszma szabályai még ugyanazok maradnak. Kifejezetten kedvelem az óriásszörnyes produkciókat (amennyiben persze igényes kivitelezéssel vannak megvalósítva), a 2014-es Godzillát is jónak tartom a maga műfajában, a Kong: Koponya-sziget még inkább tetszett, azonban A szörnyek királya esetében már az első összecsapásnál azt tapasztaltam, hogy unatkozom, holott ekkor még sok volt hátra a végül meglehetősen érdektelennek bizonyuló alkotásból. Én nem kerestem itt mondanivalót, amit a kritikusok zöme, és a bírálók többségével szemben az sem zavart, hogy a szörnypankráció közepette eltörpülnek a Vera Farmiga, Kyle Chandler, valamint Millie Bobby Brown alkotta család és úgy általában az emberek gondjai, azt a nézői ötletet pedig végképp nem tudom hová tenni, hogy a hangyaként rohangáló emberek akár teljesen ki is kerülhettek volna a képből, úgyis mindenkit csak a hegy méretű kreatúrák összecsapása érdekel. Ezzel szemben most már kifejezetten zavart, hogy ismét egy szinte sötétben zajló városlerombolást kell végignéznem, melynek sem végkimenetele, sem az odáig vezető út nem tartalmaz semmi rendkívülit, a gigászi titánok elszabadításaként Farmigától elhangzó ok pedig számos sebből vérzik.


Dougherty állandó zeneszerzőjének ez idáig Douglas Pipes számított, akivel a Krampusz és az Adsz vagy kapsz című horrorokat is készítette, azonban valószínűleg a stúdió nyomására legújabb projektjéhez egy rutinosabb, a nagy költségvetésű produkcióknál is otthonosan mozgó alkotót kért fel, mégpedig Bear McCrearyt. Bár A szörnyek királyában nem nehéz támadási felületre bukkanni, abban sokan egyetértenek, hogy az egyik legkiemelkedőbb pontja a zenéje. A saját muzsikái megjelentetésére létrehozott kiadót is üzemeltető művész egyike napjaink legfoglalkoztatottabb komponistáinak, amiben tehetsége mellett elképesztő teherbírásának is nagy szerepe van. Egyszerre több sorozatot is visz, ráadásul idén gyakorlatilag minden hónapra jutott egy mozifilmje, azt pedig fontos megemlíteni, hogy művei egyikére sem lehet azt mondani, hogy összecsapott lenne. McCreary elsőként 2004-ben, a Battlestar Galactica (magyarul Csillagközi romboló) című sorozat muzsikájával hívta fel magára a figyelmet, amit olyan népszerű szériák követtek, mint a Terminátor: Sarah Connor krónikái, a Da Vinci démonai, a Fekete vitorlák, az Outlander – Az idegen, A S.H.I.E.L.D. ügynökei vagy a The Walking Dead. Az egész estés produkciók terén eddig csak feltörekvő zeneszerzőnek számított, de A szörnyek királyával egyértelműen szintet lépett, hiszen eddigi legnagyobb volumenű művét alkotta meg. Nem először akadt össze hatalmasra nőtt teremtménnyel, hiszen bár a Cloverfield-széria eddigi három részéből pont csak az óriásszörnyes témájú elsőnél nem ő volt a zeneszerző, a némileg Godzilla történetén csavaró A kolosszusnál viszont már volt módja megismerkedni azzal, milyen talpalávalót is igényel e zsáner.


Bár Alexandre Desplat 2014-ben egy igen erős főtémával rendelkező akciózenét komponált, utódja nem ezt vette alapul. A szörnyek királyában McCreary nagyszabású, elképesztően erőteljes szimfonikus zenéje szinte minden percben szól, remekül érzékeltetve a felhőkarcolók fölé tornyosuló monstrumok jelentette fenyegetést és festve alá csatáikat. McCreary tiszteletadásként fontos szerepet szánt Akira Ifukube eredeti, meglehetősen komor Godzilla-témájának. Egy interjújában elmondta, hogy alapvetően saját megközelítést akart alkalmazni, ugyanakkor a rendezővel egyetértettek abban, hogy – a korábbi két amerikai verzióval ellentétben – ők egyszerűen nem hagyhatják figyelmen kívül a legrégebb óta futó filmes franchise eredeti motívumait. A címszereplőt jellemző dallamsor 1954-ben csendült fel először, és lett afféle kötelező eleme a lény filmjeinek. Itt hol az előtérbe tolva, hol a háttérben megbújva vagy akár csak pár hang erejéig olyan trackekben bukkan fel, mint a "Godzilla Main Title", az "Old Rivals", a "Rebirth", a "Battle in Boston" és a "King of Monsters", a motívum örök érvényűségét pedig az is bizonyítja, hogy Alan Silvestri is felhasználta a Ready Player One-hoz.

Mivel a film a japán nézőknek is igyekszik a kedvében járni, Godzilla a legismertebb ellenfeleivel került szembe. Egyikük a molylepkeszerű Mothra, aki már szintén rendelkezett egy réges-régi, Yuji Koseki által írt motívummal, amely szintén elég jellegzetes volt ahhoz, hogy McCreary ne menjen csak úgy el mellette, így a teljes egészében a "Mothra's Song"-ban hallható művet a "The Larva", az "A Mass Awakening", a "Queen of the Monsters" és a "Battle in Boston" című kompozíciókban idézte meg. Azonban ez és a Godzilla-téma is mesterien kidolgozott körítést kapott, aminek hatására nem ötlik fel bennünk egy pillanatra sem az, hogy a szerző csak a könnyebb utat akarta választani egyfajta témaspórolással. Már csak azért sem, mert a japánok körében szintén népszerű Ghidorah, a háromfejű sárkány éppúgy új zenei jellemzést kapott tőle ("Rise of Ghidorah", King Ghidorah"), mint az ősmadárra emlékeztető Rodan – a "Rodan" című trackkel egyébként ő kapta a legütősebb momentumot, mely éppúgy a soundtrack egyik csúcspontja, mint a filmé. Nem szokványos filmzenei megoldásként a férfikórus csatakiáltásai végigvonulnak a művön, sőt a szerző írt egy verset is, amely babilóniai nyelvre lett lefordítva, az eredmény pedig a "Goodbye Old Friend" című himnikus kórusmű lett.


McCreary művébe az elektronikus megoldások olyan jól belesimulnak, hogy ízig-vérig szimfonikus darabnak tekinthetjük. A művész különleges közreműködők segítségével gyakorlatilag egy új zenei alműfajt hozott létre, amiről így nyilatkozott: "A 'szörnyopera''nem épp az a műfaj, amelyről korábban már hallottam. Amikor azonban Michael Dougherty rendező az első megbeszélésünkön ezt a kifejezést használta, rögtön megértettem, hogy a zene mennyire fontos eleme lesz a filmnek. Ez a kifejezés az egész folyamat során hatással volt a munkánkra, még a beszélgetésünk nyelvezetét is megváltoztatta. A Godzilla és Ghidorah közötti első csata csúcspontja nem csupán a 'jelenet' vége volt, hanem inkább egy fanfár – mintha csak összezárulna a függöny a szünet előtt. Minden opera – főleg egy szörnyopera – lényege a hangokban rejlik, ezért igyekeztem valamennyi karaktert egyedi hanggal ellátni. Godzillának egy tokiói taiko-zenekar hősies torokénekét adtam, amit nem a hagyományosan használt dobokkal kísértek, hanem tradicionális kakegoét használtunk [ilyesmit hallunk a kabuki színházas előadásokban is – a szerző]. Ghidorah részére a különböző stílusokban kántáló japán buddhista szerzetesek hipnotikus hangját rögzítettem, amelyeket az egyedi hangzás érdekében összeolvasztottam, míg Mohtra motívumában egy lágy női kórus énekel két, egymással harmonizáló szólamban. Rodan zenei hangját pedig úgy sikerült elérni, hogy a kürtöket a legmagasabb hangtartományukban gyors, éles felharsanásra késztettük, ezzel erősítve a hatalmas lény fülrepesztő kiáltásait.

A szörnyek királya egy remek betétdalra is tombolhatott. Míg az 1998-as opuszhoz Puff Daddy és Jimmy Page "Come with Me"-je, valamint a Jamiroquai "Deeper Underground"-ja is magas költségvetésű, a sima filmrészletekből álló megoldáson túlmutató klipet kapott, 2014-ben már egyáltalán nem éltek az alkotók a promotálás e jól bevált eszközével. Bár klip 2019-ben sem született (elvégre manapság egy ilyen már nem ütne fele akkorát sem, mint bő húsz éve), betétdal viszont igen, és nem is akármilyen. McCreary ugyanis összetrombitálta barátait a hard rock szcénából – köztük a System of a Down énekesét, Serj Tankiant –, hogy feldolgozzák a "(Don't Fear) The Reaper"-ről ismert Blue Öyster Cult "Godzilla" című 1977-es dalát, a végeredmény pedig az eleve nem rossz eredetit magasan felülmúló átértelmezés lett. Mivel a szokásokkal ellentétben a stúdió ezúttal nem egy aktuális sztárocskát kért fel arra, hogy elrebegjen egy átlátszóan csak reklámcélra összetákolt nótát, hanem az illetékesek szabad kezet adtak a film zeneszerzőjének, a lemezt indító felvételben a score zenei DNS-e is jelen van a vonósok, a dobok és a teli torokból süvöltő férfikórus jóvoltából, egyfajta zúzós felvezetőként szolgálva. Az összkép pedig olyan impozáns lett, hogy a hallgatók többsége már bizonyára az első másodperceket követően feltekeri a hangerőt, elvégre milyen gitárriff az, amelyiket érdemes halkan hallgatni?


Bear McCreary nemcsak annyit tett, hogy értő kézzel nyúlt hozzá egy régi szám újragondolásához, hanem elkészítette 2019 egyik legjobb, ráadásul pályája legösszetettebb filmzenéjét is. Az album ugyan másfél órás, és e játékidő olykor képes nagyon fárasztó is lenni, főleg akkor, ha egy szinte megállás nélkül zakatoló akciómuzsikáról van szó, ám itt a többszöri végighallgatás során egyszer sem éreztem, hogy ráuntam volna. A jelenetek alatt is erős a score, ugyanakkor a legteljesebb képet a szerző munkájáról a soundtrack meghallgatása során kapjuk. Olykor ugyanis a különféle robajok – ahogy az az ilyen moziknál már csak lenni szokott – elnyomják a nagyzenekar játékát, bár a játékidő nagy részében szerencsére jól érvényesülnek McCreary kompozíciói. A Kong: Koponya-sziget aláfestését Henry Jackman jegyzi, akinek műve pontosan ugyanolyan szürke lett, mint a legtöbb műve, ezért remélem, a két potenciális jelölt közül a Godzilla vs. Konghoz már nem rá, hanem McCrearyre fog esni a választás.