A 2019-es Dermesztő hajsza esetében a stílus ugyan megegyezik az imént felsoroltakéval, hangulata azonban némileg eltér ezektől, ami annak köszönhető, hogy a norvég-svéd-dán koprodukciós Az eltűnés sorrendjében remake-jeként látott napvilágot úgy, hogy mindkét mozit Hans Petter Moland rendezte és Philip Øgaard fényképezte. Ennek köszönhetően a hangulat, bizonyos beállítások és vágások tökéletesen megegyeznek egymással, s ahogyan Stellan Skarsgårdnak, úgy Neesonnak is remekül áll a hókotrósként dolgozó, bosszúéhes apa szerepe. A Dermesztő hajsza azonban az év elején nem jól sikerült remake-ként került rivaldafénybe, vagy azért, mert a színész korábban kijelentette, hogy ez lesz az utolsó akciószerepe, hanem egy balul sikerült interjúja miatt, melynek eredményeként a díszbemutatót törölték, az eset visszhangja pedig az érdeklődésre is rányomta bélyegét: az alig harmincmilliós büdzsét három hét alatt termelte vissza a tengerentúlon, de nálunk sem mutatkozott túlzottan élénk érdeklődés iránta.

A mozi score-járól George Fenton gondoskodott, akiről gyerekként az Időtlen időkig, valamint a Memphis Belle című háborús alkotás révén hallottam először, de a száznegyvennél is több score-t jegyző komponistának számtalan egyéb, ezeknél nagyobb figyelemben részesített muzsikája készült – elég példaként említeni a Gandhit, a Kiálts szabadságértet, a Veszedelmes viszonyokat vagy A halászkirály legendáját, az ezeknél végzett munkáiért ugyanis egyaránt Oscar-jelölésben részesült. Sikeressége ellenére a kétezres években egyre inkább kezdték elkerülni őt a nagyobb volumenű projektek, helyüket pedig olyan közkedvelt természetfilmek és -szériák vették át, mint a Bolygónk, a Föld, a Bolygónk jövője, Az Élet vagy A fagy birodalma. A rivaldafénybe került közönségfilmjei közül a 2008-as Bolondok aranya és a nem sokkal későbbi Exférj újratöltve számítanak a legismertebbeknek, s a Dermesztő hajszáig nem is kapott hasonló mérvű megbízást. Éppen ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy Fenton ezúttal milyen muzsikával áll elő, sokszínűsége és a klasszikus hangvételű szerzeményekben való jártassága okán ugyanis tudtam, hogy nem egy szokványos akcióthriller-vonalat hoz majd. A végeredmény hallatán azonban igencsak meglepődtem, de nem jó értelemben... 


Nels Coxman (Neeson) békésen tengeti napjait családja (Laura Dern, Micheál Richardson) társaságában egy Denver közeli síközpontban, élete azonban gyökeres fordulatot vesz, amikor megtudja, hogy fia meghalt – az esetet a hatóságok először heroin-túladagolásnak vélik, majd kiderül, hogy annak beállított gyilkosság volt. Ez megváltoztatja "Az év polgára" címmel is kitüntetett családfőt: bosszút esküszik, és sorra kezdi levadászni a helyi drogkartell tagjait. Ezen alaptörténet Fentont nem egy tisztán szimfonikus muzsika elkészítésére ösztönözte, hanem olyanra, mely első hallásra Carter Burwell Fargóhoz és Daniel Licht Dexterhez írt aláfestését idézte fel bennem. A zenekarban olyan instrumentumok jutottak kiemelt szerephez, mint az akusztikus gitár, a balalajka és a marimba, továbbá elektronikus elemek is tarkítják a score-t, mely utóbbiak a brit zeneszerzőnek és zenei producernek, Dan Carey-nek tulajdoníthatók. A zenekarra támaszkodó dallamok a helyszínt és főhősünket hivatottak szimbolizálni, a film ismerete nélkül pedig ezek a nemegyszer könnyednek tűnő melódiák sokkal inkább egy kedves kisvárosban játszódó alkotást sugallnak, mintsem egy bosszúfilmet. Coxman két témát is kapott, ráadásul szerzőjük mindkettővel rendkívül ügyesen, ötletesen bánt: a főként balalajkára és gitárra komponált, dinamikusabb változat a "Snow Plough"-ban, a karakter merengősebb, sebezhetőbb oldalát mutató dallamsor pedig a "Citizen of the Year"-ben tárul elénk először. Fenton ezeket az adott jelenetek függvényében, változó tempókkal és egyéb körítésekkel használja ("News of Kyle", "To the Ravine", "It Just Did", "A Son for a Son", "It's About Your Son", "Doing My Job"), így a békés munkást éppoly hitelesen tudja velük tükrözni, ahogyan az áldozatokat szedő énjét.


A score pozitívumai közé sorolható még az indián őslakos drogbáró (Tom Jackson) hegedűszólóra épülő motívuma: az "Eye to Eye-ban", a "Lost Culture"-ben és a "The Aftermath"-ban felbukkanó melódiáról sok minden eszünkbe jut, csak az nem, hogy egy ilyen hátterű szereplő ihlette. A muzsika pozitívumai azonban itt véget is érnek. Úgy vélem, Fenton jobban tette volna, ha nem vonja be a munkálatokba Carey-t, a neki köszönhető elektronikus elemek ugyanis – amellett, hogy az elkeseredettséget, feszültséget hivatottak tükrözni, és egyfajta modern hangzást kölcsönöznek a hófedte tájon játszódó produkció aláfestésének – teljesen céltalanok, üresek. A "Speedo", valamint albumzáró változata ritmikája okán figyelemfelkeltő, a "Cold Pursuit – End Titles"-ben pedig a zenekari témák valamelyest ellensúlyozzák az elektronikát, ám a "The Funeral – Turning Away", a "The Plough & The Jeep – Extended", az "It Just Did" második fele, a "Scouting", a "Closing in", illetőleg a "Turf War at Nels" többszöri hallgatás után is katyvaszként ragadtak meg emlékeimben – Simon Franglentől hallottam hasonlót tavaly, a Peppermint: A bosszú angyala kapcsán. 


A Dermesztő hajsza score-ja összességében véve átlagosnak mondható, ám ez az egymástól jól elkülöníthető kettősségének tudható be: George Fenton újfent bizonyította kreativitását, s a rábízott feladatot nem a műfaj szokványos medrében maradva oldotta meg, ám a Dan Carey-féle megoldások sajnos mindezt agyoncsapják. Ennek eredményeként a Varése Sarabande kiadványa többszöri hallgatást követően sem tudott igazán meggyőzni – igaz, az albumnyitó "Snow Plough" – " Citizen of the Year" páros minden alkalommal egyre jobban megfogott.