Gyilkos ösztön (2015)
Solace
- zene: BT
- kiadó: kiadatlan
A Gyilkos ösztönnek meglehetősen hányatott sors jutott osztályrészül. Annak idején még a Hetedik folytatásának tervezték (a Se7ent követően Ei8ht lett volna nagy eséllyel a címe), és főhősnek a Morgan Freeman alakította William Somersetet akarták megtenni, aki különleges pszichikai képességekre tett volna szert. Azonban az ötlet okkal nem kápráztatta el az eredetit jegyző David Finchert, ezért a projekt parkolópályára került. Egyszer csak leporolta a stúdió, kicsit átdolgozták, függetlenítve a Hetediktől, főszereplőnek kinézték Bruce Willist, rendezőnek pedig Shekhar Kapurt (Elizabeth). Ám végül Anthony Hopkinsszal, Jeffrey Dean Morgannel, Abbie Cornishsel és Colin Farrell-lel mutatták be, az ismeretlen Afonso Poyarttal a direktori székben. 2015 folyamán sok országba eljutott a film (hol moziba, hol csak a házimozis szegmensbe), de minimális visszhang nélkül, s ez amerikai útjára is igaz, ami annak köszönhető, hogy a forgalmazó anyagi nehézségekkel küzdött.
Egy látszólag véletlenszerűen ölő sorozatgyilkos szedi áldozatait, akik közt még kisgyerek is akad. Az üggyel megbízott nyomozó (Morgan) felkeresi régi ismerősét, a lánya halála óta a világtól elzárkózva élő médiumot (Hopkins), hogy segítse az egy helyben toporgó nyomozást. A férfi megtalálja az áldozatok közötti kapcsolatot, azonban arra is rájön, hogy nem sok esélyük nyílik a mindig több lépéssel előttük járó gyilkos elfogására. A történetet nem is kell tovább részletezni, kezdjük az első negatívummal. Egy meglehetősen elhibázott koncepcióval a gyilkos (azaz Farrell) már a plakáton is szerepel, de Poyart biztosra ment, azokra is gondolva, akiket elkerültek a marketinganyagok, ennek köszönhetően, sejtelmesen ugyan, de már a leleplezés előtt is felismerhetően be-bevillan Farrell. Akire egyébként rossz szavunk nem lehet, mert illik rá a sajátos motiváció mentén öldöklő férfi karaktere, az ellenpólusát játszó Hopkins helytállása pedig senki előtt nem lehet kérdéses. Bár akadnak átfedések a Hetedikkel, ez vélhetően csak a fenti információk birtokában tűnhet fel, és a sztori is fordulatos, bár a lezárás meglehetősen szimpla lett. De hiába lehet ideális, néhol még akár izgalmas és főleg elgondolkodtató (!) néznivaló ez a néhol egyenesen melankolikus film annak, aki komoly elvárások nélkül ül le elé, nagy türelem kell ahhoz, hogy a látomások megjelenítéséhez használt, gyakran bevillanó, művészinek szánt, ám inkább csak bosszantó képkavalkád-sorozatokkal szemben toleránsak legyünk.
Nagy tolerancia kell a BT, született Brian Transeau jegyezte zene befogadásához is. Honlapunkra nemrég került fel a Sötét helyek zenéjéről készült írásom, így tehát a komponista rövid ismertetését ezúttal át is ugornám. A Gyilkos ösztön volt a másik 2015-ös filmje, amellyel esetleg előrébb helyezhette volna magát a filmes ki kicsoda lapjain, de mivel egyik projekt sem éppen zökkenőmentesen futott be a célegyenesbe, nem jött össze a siker. Ezúttal azonban ezt nincs is miért sajnálni. Míg a Sötét helyekben találunk zenei értéket, a Gyilkos ösztön hiába lett sokkal élvezhetőbb produkció, score-járól semmi jót nem tudok írni. Amikor véget ért a film, elsőként rögtön az jutott eszembe, hogy ennyire jellegtelen, de főleg zavaros filmzenét rég hallottam. Mivel nem jelent meg, és valószínűleg soha nem is fog, borító és ide vonatkozó BT-interjú híján semmilyen információ nem áll rendelkezésemre róla. De mivel a stáblista nem tartalmazza zenészek nevét, biztosak lehetünk benne, hogy a sokszor meglehetősen műanyag hangzású aláfestést a szerző maga állította elő a stúdiójában. És valószínűleg az előállítás a megfelelő szó, mert ha fel is bukkant élő hangszer a muzsika komponálása folyamán, az teljesen beolvadt a hangminta-kórust is alkalmazó végeredménybe. BT mentségére szóljon, hogy nem volt könnyű dolga, mert Poyart vélhetően a Helyszínelők-szériák rabja lehet, a kusza, valószínűleg modernnek szánt vágások is bizonyára ennek köszönhetők (sőt a zene is beillene az említett sorozatokba), a hasonlók pedig még Harry Gregson-Williamsen sem véletlenül fogtak ki Tony Scott filmjeinek némelyikénél. További adalék, hogy egy bizonyos Michael DiMattia személyében (aki A rémnél dolgozott először filmen BT-vel) még kiegészítő komponista is felbukkant, tehát lehetetlen eldönteni, hogy ki melyik momentumért felelős. Azonban a minőség okán ennek nincs is semmi jelentősége.
Egy látszólag véletlenszerűen ölő sorozatgyilkos szedi áldozatait, akik közt még kisgyerek is akad. Az üggyel megbízott nyomozó (Morgan) felkeresi régi ismerősét, a lánya halála óta a világtól elzárkózva élő médiumot (Hopkins), hogy segítse az egy helyben toporgó nyomozást. A férfi megtalálja az áldozatok közötti kapcsolatot, azonban arra is rájön, hogy nem sok esélyük nyílik a mindig több lépéssel előttük járó gyilkos elfogására. A történetet nem is kell tovább részletezni, kezdjük az első negatívummal. Egy meglehetősen elhibázott koncepcióval a gyilkos (azaz Farrell) már a plakáton is szerepel, de Poyart biztosra ment, azokra is gondolva, akiket elkerültek a marketinganyagok, ennek köszönhetően, sejtelmesen ugyan, de már a leleplezés előtt is felismerhetően be-bevillan Farrell. Akire egyébként rossz szavunk nem lehet, mert illik rá a sajátos motiváció mentén öldöklő férfi karaktere, az ellenpólusát játszó Hopkins helytállása pedig senki előtt nem lehet kérdéses. Bár akadnak átfedések a Hetedikkel, ez vélhetően csak a fenti információk birtokában tűnhet fel, és a sztori is fordulatos, bár a lezárás meglehetősen szimpla lett. De hiába lehet ideális, néhol még akár izgalmas és főleg elgondolkodtató (!) néznivaló ez a néhol egyenesen melankolikus film annak, aki komoly elvárások nélkül ül le elé, nagy türelem kell ahhoz, hogy a látomások megjelenítéséhez használt, gyakran bevillanó, művészinek szánt, ám inkább csak bosszantó képkavalkád-sorozatokkal szemben toleránsak legyünk.
Nagy tolerancia kell a BT, született Brian Transeau jegyezte zene befogadásához is. Honlapunkra nemrég került fel a Sötét helyek zenéjéről készült írásom, így tehát a komponista rövid ismertetését ezúttal át is ugornám. A Gyilkos ösztön volt a másik 2015-ös filmje, amellyel esetleg előrébb helyezhette volna magát a filmes ki kicsoda lapjain, de mivel egyik projekt sem éppen zökkenőmentesen futott be a célegyenesbe, nem jött össze a siker. Ezúttal azonban ezt nincs is miért sajnálni. Míg a Sötét helyekben találunk zenei értéket, a Gyilkos ösztön hiába lett sokkal élvezhetőbb produkció, score-járól semmi jót nem tudok írni. Amikor véget ért a film, elsőként rögtön az jutott eszembe, hogy ennyire jellegtelen, de főleg zavaros filmzenét rég hallottam. Mivel nem jelent meg, és valószínűleg soha nem is fog, borító és ide vonatkozó BT-interjú híján semmilyen információ nem áll rendelkezésemre róla. De mivel a stáblista nem tartalmazza zenészek nevét, biztosak lehetünk benne, hogy a sokszor meglehetősen műanyag hangzású aláfestést a szerző maga állította elő a stúdiójában. És valószínűleg az előállítás a megfelelő szó, mert ha fel is bukkant élő hangszer a muzsika komponálása folyamán, az teljesen beolvadt a hangminta-kórust is alkalmazó végeredménybe. BT mentségére szóljon, hogy nem volt könnyű dolga, mert Poyart vélhetően a Helyszínelők-szériák rabja lehet, a kusza, valószínűleg modernnek szánt vágások is bizonyára ennek köszönhetők (sőt a zene is beillene az említett sorozatokba), a hasonlók pedig még Harry Gregson-Williamsen sem véletlenül fogtak ki Tony Scott filmjeinek némelyikénél. További adalék, hogy egy bizonyos Michael DiMattia személyében (aki A rémnél dolgozott először filmen BT-vel) még kiegészítő komponista is felbukkant, tehát lehetetlen eldönteni, hogy ki melyik momentumért felelős. Azonban a minőség okán ennek nincs is semmi jelentősége.
Bíró Zsolt
2016. 03. 09.
2016. 03. 09.
