Több alkalommal is említettem már, hogy James Newton Howard 2007-ben igencsak belehúzott, s az átlagosnál több score-t tett le az asztalra. Azt viszont sosem tettem hozzá, hogy bár az elvállalt filmek ugyanúgy hullámzó minőségűek, mint a hozzájuk készült score-ok, három közülük komoly társadalmi, etikai, illetve politikai témát dolgoz fel, ami éppúgy pozitívum, mint az, hogy a produkciók többsége olyan szereplőket vonultat fel, mint Julia Roberts, Denzel Washington, Tom Hanks, George Clooney, Philip Seymour Hoffman, Will Smith vagy Jeff Daniels.
A
Michael Clayton, valamint az
Érvek és életek mellett a
Charlie Wilson háborúja egy másik komolyabb témát érintő 2007-es projekt Howard filmográfiájában. Mike Nichols rendező (
A 22-es csapdája) megtörtént eseményeken alapuló politikai szatírájában Charlie Wilson (Tom Hanks), texasi kongresszusi képviselő tetteit mutatja be, akiről első körben az derül ki, hogy nem igazán érdekli a politika, ám az ezzel járó javak (úgymint a csinos nők, a bulik, az alkohol és a drogok) már annál inkább. A posztját Ronald Reagan ideje alatt betöltő Wilson egy nap azonban ráébred arra, hogy ennél jóval többre képes. Megpróbál segíteni az orosz megszállás alá került afgánokon: fegyvereket juttat nekik és kiképezteti őket, hogy sikeresen szállhassanak szembe az ellenséges haderővel. Kezdeményezésével politikusunk Texas egyik leggazdagabb nője, az antikommunista Joanne Herring (Julia Roberts), valamint a cinikus, ámde bölcs Gust Avrakotos CIA-ügynök (akit az ismét zseniális alakítást nyújtó Philip Seymour Hoffman testesít meg) személyében komoly szövetségesekre lel, s az ezzel járó fegyvereladás miatt a szenátus tagjai is támogatják.
Az egyik filmzenékkel foglalkozó weboldalon olvasni, hogy Ry Cooder szintén készített score-t a filmhez, melyet végül elutasítottak. Írásom megkezdése előtt igyekeztem jobban utánanézni ennek, ám mivel nem találtam erre vonatkozó utalásokat, ezen információt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom – ugyanakkor egyes hírek szerint Cooder végleg visszavonult, s több filmzenét már nem készít. Ami azonban bizonyosan összefüggésbe hozható vele és a
Charlie Wilson háborújával, az a "This Little Light of Mine" című dal, melynek újrafelvételében működött közre.
Minthogy a film cselekménye egyaránt zajlik az Egyesült Államokban és Afganisztánban, Howardnak lehetősége nyílott arra, hogy művében – a hagyományos nagyzenekari felálláson túlmutatva – e két világot közelebb hozza egymáshoz. Wilson választókörzetét komponistánk elsősorban akusztikus és elektromos gitárok bevonásával igyekezett bemutatni, ami aztán egy méltóságteljesen megszólaló, az amerikai heroizmust tükröző trombitaszólóval, továbbá egy gyönyörű vonóstémával egészült ki, melyeknek köszönhetően könnyedén idéződik fel Texas látképe. Az albumnyitó "Charlie Wilson" mellett mindez később a "Telex Machine"-ben, a "Jailbait"-ben és az "It's Up to Me"-ben is visszaköszön majd.
Az afgánok ábrázolása során a különféle fúvósokra, s olyan egzotikus ütőhangszerekre építkezett, mint a tabla vagy a frame drum (melyek remek zenei alapot teremtenek), pengetős oldalról pedig a népcsoport egyik legfontosabb hangszere, az oud hallatja magát. Ezek erőteljes jelenlétére a "Refugee Camp"-ben, a csábító hastáncelőadáshoz illő "The Belly Dancer"-ben (amit a szerző a világzenei téren elismert, valamint John Debney
A passiójánál is közreműködő Gingger Shankarral közösen írt), illetve a "Turning the Tide"-ban (ennél a tracknél kiemelkedő szerephez jutnak a Hollywood Film Chorale énekesei) számíthatunk. Az imént felsorolt tételek révén egyébiránt röpke betekintést is nyerhetünk a térség zenei kultúrájába, s ezek a percek annak ellenére képesek hitelesnek tűnni, hogy közben tisztában vagyunk azzal, ezen témák nem feltétlenül mutatnak teljesen valós képet a népcsoport tradicionális muzsikáiról.
Bár a játékidő nem túl hosszú, így is képes mindkét oldal bemutatására úgy, hogy közben egy kerek egészet formáljon, ezért jelen esetben ezt éppúgy nem hoznám fel negatívumként, mint az album borítójának elrendezését. Ugyan jelen kiadvány nem annyira tipikus James Newton Howard-score, és nem egy, ennél jóval erőteljesebb, könnyebben megszerethető szerzeményt tudnék felsorolni tőle, a zenei ábrázolásmódból adódóan mégis figyelemreméltó albummal van dolgunk. Ha idegenkedünk is tőle, egy hallgatást mindenképpen megér, ugyanis a film alatt nem kivehető apró részleteknek köszönhetően hasonló meglepetések érhetnek bennünket, mint a
Legenda vagyok vagy éppen a
Michael Clayton aláfestése esetében.