Jeff Beal 1988 óta készít filmzenéket, s azóta több mint 120 alkotásnál működött közre. Ezek közt nemcsak filmeket (mint például Ed Harris két rendezése, a Pollock és az Appaloosa – A törvényen kívüli város), vagy dokumentumfilmeket (Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története) találhatunk, hanem olyan sorozatokat is, mint napjaink egyik legnépszerűbb szériája, a Kártyavár, korábbról pedig a Carnivale – A vándorcirkusz, a Monk – Flúgos nyomozó, a Róma, vagy éppen a Tom Selleck fémjelezte Jesse Stone-sorozat. A komponistát ezek többségéről, illetve koncertmunkáiról egyaránt kérdeztük.




Korábban is számtalanszor koncertezett már, idén pedig az április és a május lett eseménydús ebből a szempontból. Mennyire tartja fontosnak, hogy különböző műfajú munkái mellett a filmzenéi is teret kapjanak a színpadon?

Azt hiszem, egy jó koncerthez jó zene is kell, és az ötlet, miszerint a filmek és a tévésorozatok aláfestései is lehetnek annyira nagyszerűek, hogy felcsendüljenek egy koncertteremben, igen fontos számomra. Az olyan előadások, mint például a House of Cards in Concert alkalmasak lehetnek arra is, hogy új közönséget szerezzenek egy élő szimfonikus élményen keresztül, és ezt én nagyon kedvelem. Ez nem csupán arról szól, hogy az általános koncertek hangulatához mérten építünk fel esetleg hamis falakat – annak a csodálatos tendenciának, ahogy a filmzenék megjelennek a koncerttermekben, muszáj 2017-ben a közönség számára relevánssá és érthetővé tennie az előadott zenét. Nemrég Chicagóban néhány kórusművemet adta elő az Apollo Chorus, most pedig New Yorkban készülünk a Brooklyn Youth Chorus részére komponált új munkám bemutatójára. A turnénk az oregoni Portlandben kezdődik, ahol meglátogatjuk a Helen Pickett-tel közösen alkotott Terra című balettem jelmezes próbáját.


A mostani koncertprogramjában szerepelt a Boston című dokumentumfilm zenéjének világpremierje is, mely során a Boston Pops Esplanade Orchestra közreműködésével mutatta be score-ját. 

Az a premier fantasztikus volt! A Boston Symphony a világ egyik legnagyszerűbb zenekara, akiknek a 20. századi kollaborációi és bemutatói világszerte ismertek. Egy álom vált valóra azzal, hogy velük rögzíthettük a zenét, és élőben kísérték a filmet a premieren. Ez a dokumentumfilm nem csak a 2013-as bostoni robbantásról szól. Bár benne van az alkotásban, a Boston sokkal inkább egy történelmi megemlékezés erről a több mint százéves sporthagyományról. A zeném egyfajta tisztelgés a bostoniak rugalmassága, a maratoni futók és mindazon fantasztikus élmény felé, amelyek számomra az ott élő emberek szellemiségét jelentik. Vannak benne amerikai, ír, kelta, romantikus és görög zenei témák, s természetesen rengeteg izgalmas ritmusjáték. De mindezek mellett nagyon szimfonikus zene. Azt szerettem volna, hogy az aláfestés egy igazi szereplője legyen a filmnek, úgyhogy jóval részletgazdagabb hangszerelést alkalmaztam. Bizonyos mértékig az volt a cél, hogy a score mint önálló szimfónia keljen életre. Nagyon sok zenét írtunk a filmhez – közel 90 perc, ez az időtartam pedig lehetőséget nyújtott a különböző variációk kipróbálására, kidolgozására.


Milyen előkészületekre van szükség, illetve mennyi idő kell ahhoz, hogy egy olyan esemény, mint a House of Cards in Concert megvalósulhasson? Mi alapján döntötte el, hogy a sok órányi zene közül mely tételek kerüljenek előadásra?

Rengeteg előkészületre van szükség, és az egész program a legelső pillanattól fogva az én munkám. 2015-ben elkészítettünk egy 53 perces workshopot, a teljes, 85 perces premierre pedig a washingtoni Kennedy Centerben került sor, a National Symphony előadásában. Az első négy szezon kedvenc témáit gyűjtöttem össze, és ezekből írtam új szimfonikus szviteket. Ezek a tízperces változatok elegendő hosszúságúak ahhoz, hogy az egésznek meglegyen az íve és a felépítése. Emellett én vágtam meg a képi montázsokat is, amelyek összhangban álltak a zenével. Látván a fenomenális visszajelzéseket az amerikai és az európai koncertjeinkről, csak további zenekarok és városok meglátogatására sarkallottak. Ha valaki egyszer azt mondja nekem, hogy premierem lesz a Kennedy Centerben, majd pár hónap múlva a holland Concertgebouw-ban, hát valószínűleg nem hittem volna neki!

A House of Cards Symphony-ra keresztelt művet júliusban felvesszük majd Svédországban. Szeretném dokumentálni az egészet, valamint később megosztani a partitúrát ebben a formájában.


Ha már imént felmerült a Kártyavár, a 2013-ban útjára indított Netflix-sorozat sikeréhez az ön munkája is hozzájárult. 

Nagyon büszke vagyok erre a sorozatra. Amikor egy filmhez szerez zenét az ember, a legfontosabb, hogy mindig a történetet és a filmkészítést kell kiszolgálnia, de az elmúlt években azt éreztem, ez a széria lehetőséget nyújt számomra, hogy a zenei világomat, zeneszerzői hangomat sokkal közelebb hozzam – az efféle felfedezéseket szeretem a legjobban a koncertzenéimben is. A drámai érzékenység, az összetett hangulatok és érzések rendkívül jelentős mértékben vannak jelen, ezeket rengeteg kiváló A-listás alkotó teszi hozzá a produkcióhoz. Annak idején igen sok időn át kerestem a lehetőségét annak, hogy olyan személyiségekkel dolgozhassak együtt, akiknek a munkái nagy hatással vannak rám. A közös munka David Fincherrel, jó néhány órányi aláfestés komponálása Kevin Spacey színészi játékához – ez valami hihetetlen ajándék és megtiszteltetés számomra. 


Hamarosan megjelenik a Kártyavár ötödik évadjához kapcsolódó filmzenealbum. Részt szokott venni az ezzel kapcsolatos munkálatokban, vagy a kiadó munkatársaira hagyja a feladatokat?

Ezt mindig személyesen végzem el. Nemrég állítottam össze az ötödik évad soundtrackjét, hogy minél hamarabb eljuthasson a rajongókhoz. Szezononként körülbelül hatórányi zenét szereztem, és minden új anyaggal csak bővül a Kártyavár zenei katalógusa, mintha csak egy óriási kirakós játékról lenne szó.


Számtalan tévésorozathoz készített már zenét. Milyen szempontok alapján mérlegel egy-egy felkérés elfogadásakor? Nem tart attól ilyenkor, hogy mozifilmekre és egyéb munkáira nem fog majd elég idő jutni?

Szerencsés ember vagyok, és most már nem csupán a mozifilmekre kell időt találnom, de figyelnem kell a karrierem egyéb szegmenseire, mint karmester és koncertszerző is. Minden évben komoly küzdelem megtalálni ezeknek az összhangját, ezért is van az, hogy ellentétben néhány sikeres televíziós zeneszerzővel, én megpróbálok kevesebb sorozatot vállalni annál, mint ahogy azt páran teszik. 


2000-ben készült a Pollock című életrajzi film. Zeneszerzőként másként inspirálja önt egy valós tényeken alapuló produkció, mint egy fiktív történettel rendelkező? 

A történelmi dokudrámákat nagyon kedvelem. Ezek mind valós környezetből építkeznek, ami gyakran tud kiváló drámaként működni, ha a témája és a forgatókönyve rendben van. Valójában a kitalált történetek és a dokudrámák (vagy hagyományos dokumentumfilmek) közti határ elmosódni látszik, és igen jó irányba konvergál. Idén jön egy mozifilm Rob Reinerrel (Shock & Awe), egy négyórás dokumentumfilm Oliver Stone rendezésében (Conversations with Putin), valamint júliusban kerül a mozikba egy Al Gore-ról szóló doku, mint a Kellemetlen igazság folytatása. És természetesen lesz további Kártyavár-évad.


Manapság ritkán születnek westernek, de ön azon kevesek közé tartozik, aki belekóstolhatott ebbe a zenei szempontból is különleges világba. Az Appaloosá-t ugyanúgy Ed Harris rendezte, mint a Pollockot. Könnyebben vagy nehezebben tudta a saját ötleteit megvalósítani úgy, hogy a film rendezője elsődlegesen színész?

Nagyon szeretem Ed Harrist, és igazán megtisztelő volt vele ezeken a filmeken együtt dolgozni. A Pollock egy igazi álom volt, amire csak egy zeneszerző vágyhat, és hálás vagyok Harrisnek, hogy a filmjén keresztül a munkám jóval szélesebb körben is ismertté válhatott. Jó dolog színészekkel dolgozni – néha a legjobbakból lesznek a legjobb rendezők is. Dolgoztam Al Pacinóval a Wilde Salome kapcsán, valamint Rob Reinerrel is. Egy színész-rendezővel való közös munka mindig nagyon könnyed és vidám hangulatú. Úgy tűnik, sokkal jobban értik ezt a kreatív világot, annak minden rejtélyét, és mernek kockázatot vállalni, hogy új területeket fedezzenek fel, az anyagban rejlő apró kincsek után kutatva.


Szintén érdekes világot tárt a nézők elé a Carnivale – A vándorcirkusz. Hogyan kezdett neki a hangulat felépítésének? 

Nagyon szerettem azt a sorozatot! És nemcsak azért, mert szinte egyáltalán nem volt semmi időm rá. Beugró zeneszerző voltam, elküldték nekem az első három epizódot, és nagyon gyorsnak kellett lennem. Szerencsére korábban már küldtem az HBO-nak néhány demót ehhez a szériához, úgyhogy kezdetnek vissza tudtam ezekhez nyúlni. A Carnivale a mágiáról, a mítoszokról szól egy nagyon különleges amerikai közegben, megpróbáltam mindezt a zenémmel is kifejezni. A szólóhangszerek és az afféle "kézzel gyártott" hangok nagyon fontos elemei a hangzásnak, a cél az volt, hogy lehessen érezni a port és azoknak az embereknek az elhagyatottságát. 


Úgy tudni, hogy a Carnivale-t jóval előbb kellett lezárniuk az alkotóknak, mint ahogy eredetileg tervezték. Maradtak olyan zenei ötletei, melyeket még szívesen megmutatott volna a sorozatban? Vagy ennyire nem dolgozott előre?

Sokkal előbb befejeződött. Szerencsére két kiváló HBO-s sorozatban is részt vehettem (a Róma volt a másik), ráadásul mindkettő mehetett volna tovább. Visszagondolva azt hiszem, 2017-ben az HBO nem kaszálná el ilyen gyorsan egyik produkciót sem. A szívem szakadt meg, amikor a Carnivale véget ért két szezon után. Dan Knauf, a sorozat atyja szerint további szezonokról is szó volt, az első két évad tulajdonképpen egy három könyvből álló történet első könyvének felelt meg. Jó lett volna látni, hová fut ki a sztori és a szereplők sorsa. Előre nem kellett dolgoznom, új évadra nem készültem elő, úgyhogy csak addig komponáltam aláfestést, ameddig a sorozat tartott.


Robert B. Parker író népszerű karakterére épülnek a Jesse Stone-filmek, melyek legtöbbjét Robert Harmon rendezte. Tapasztalt jelentős különbséget az eddigi részek között, akár a határidők, akár a rendezői instrukciók, elvárások kapcsán?

Szerencsénk volt, hogy szinte az összes Jesse Stone-filmnél Robert Harmonnal dolgozhattunk. Az ezekhez a filmekhez megalkotott érzékenység leginkább Robert és jómagam munkája, kiegészülve Tommal és Michael Brandmannel. Nagyon szeretjük a történetet és a főszereplőjét. Minden résznek megvan a maga kihívása, felépíteni, kitalálni a sztori lehető legköltőibb, legelegánsabb érzelmi hátterét. Bár ott van végig a bűnügyi rejtélyes vonal is, a Jesse Stone-filmek egy érzelemdús karakterközpontúságból indulnak ki, ami néha olyan, mintha tojáshéjon járnánk. Tom Selleck annyira csendes és méltóságteljes színész, mint a régimódi klasszikusok, Humphrey Bogart vagy Cary Grant, és az, hogy az ő játékát a lehető legjobban támogassuk, nagyon jelentős munkát igényelt.


2017-ben érkezik a tizedik epizód. El tudja képzelni, hogy egyszer majd nem vállal több Jesse Stone-filmet? Vagy annyira kedveli a karaktert, hogy ez elképzelhetetlen?

Őszintén szólva nem tudom. Rossz lenne kimaradni belőle, és tudom, hogy ha esetleg nem is én lennék a következő rész zeneszerzője, a témáimat biztosan felhasználnák. A legtöbb, amivel az évek során foglalkoztunk, az volt, hogy a legfontosabb témák minden részben másfajta megközelítésben hangozzanak el.


Feleségével, Joannal nemcsak a Jesse Stone-filmeknél, hanem egyéb alkalmakkor is gyakran dolgozik együtt. Ilyenkor közösen szoktak az adott tételeken dolgozni, vagy ő csak énekesnőként működik közre?

Joan kiválóan improvizál, és néha együtt dolgozunk a stúdióban az ő zenei részein. Ez különösen így volt a Carnivale – A vándorcirkusz és a The Dovekeepers során. Az operához közelibb tételeit pedig, amelyeket például a Kártyavárban is hallani, én írtam. 


A Monkhoz kezdettől fogva ön szállította a score-t, főcímzeneként azonban az alkotók nem az ön szerzeményét, hanem Randy Newman "It's a Jungle Out There"-jét használták fel. Mi volt ennek az oka?

Valójában fogalmam sincs. Szeretem Randy Newmant, de ennél az esetnél szerintem a producerek hibát követtek el ezzel a drasztikus váltással. Arra tudok gondolni, hogy az egyik producerünknek nem tetszett az én témám. De úgy érzem, hogy az első Emmy-díjam, amelyet ezért a szerzeményemért kaptam, önmagáért beszél.


A score-ok mellett koncertdarabokat, kamarazenéket, valamint balettzenéket egyaránt jegyez. E színes munkásság mellett van olyan felkérés, stílus, amelyet még nem próbált, de nagyon szívesen elvállalna?

Igen, egy opera és egy zenei színház. Mindkét műfajt nagyon szeretem. Ötleteim már vannak egy operához, de az egy hatalmas feladat, amihez néhány évre mindenképpen szükség van, mindenesetre rajta van a listámon. 


Nemcsak zeneszerzőként van jelen a pályán, hanem ifjú tehetségek mentoraként is. Hogyan látja a filmzene világának jövőjét, illetve az új generációt?

Nagyon fontos dolognak tartom, részben ezért is adományoztunk a feleségemmel annak idején az Eastman Schoolnak ösztöndíjat, mert hiszek abban, hogy a jövő zeneszerzője olyan ember, aki a legmagasabb szinten képes változatos művek komponálására, és ennek egyik részét kell, hogy képezze a filmekhez és egyéb médiamegjelenésekhez való zeneszerzés is. Nagyon szeretek tanítani, megosztani a gondolataimat prezentációk és mesterkurzusok révén. Bár a filmzene részben kommersz termék, néha a legjobb zenei agyak és komponisták ebből a műfajból kerülnek ki. Úgy érzem, mintha most Los Angeles lenne az, mint amit a 19. és a 20. században Bécs jelentett. A város, ahol a leggyorsabb a fejlődés, ahol a legnagyobb tehetségek szárnyalnak egyre magasabbra. A műfaj iránti szenvedélyem kiterjed azokra a területekre, amiket korábban említettem, így a jövőbeli koncertekre, új repertoár megismertetésére, és biztosítani, hogy a filmzene folyamatosan vonzó és innovatív muzikális nyelv maradjon.


Jeff Beal munkáiról bővebben a jeffbeal.com címen tájékozódhatnak az érdeklődők.

Köszönet Beth Krakowernek a közreműködésért.
2017. július 10.