Az Alias J.J. Abrams és Michael Giacchino, korunk legfiatalabb és egyik legígéretesebb rendező-zeneszerző párosának legelső televíziós munkája, mely alapján nagy remények fűződtek mindkettejükhöz egy esetleges mozifilmes karrier kapcsán is. A sorozat hőse Sydney Bristow ügynöknő (Jennifer Garner), aki egyik küldetése során ráébred, hogy munkaadója, az SD-6 szervezet valójában nem is a kormánynak dolgozik, hanem saját használatra, illetve kereskedelmi célokból szerez be fegyvereket, titkos technológiákat és dokumentumokat. Syd ezért csatlakozik a CIA-hez, hogy ezentúl kettős ügynökként bontsa belülről az áruló szervezetet. A történet természetesen nem ennyire egyszerű, de ennek részletezésére itt nincs lehetőség, csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy az Alias az öt évadja során eljutott a tűsarok / kung-fu kombinációtól az igazán mély emberi drámák ábrázolásáig, ezáltal az átlagos kémtörténeteken túlnőve igazi mozifilmes élményt varázsolt a tévé képernyőjére.


A sorozat sikerében nagy szerepe volt a zenének is, mely talán minden idők egyik legkomplexebb és legegységesebb sorozatzenéje – az öt évad alatt vándormotívumok sora bukkan fel, majd tűnik el a karakterekkel együtt, valamint az összes akciójelenethez (melyekből epizódonként egy-kettő mindig akad) új, szórakoztató és ütős zene íródott. Szinte hihetetlen, hogy az addig csak videojátékokhoz zenét szerző Michael Giacchino egy-egy hét alatt képes volt megírni nagyjából félórányi, ilyen minőségű aláfestést. Az első szezon legjobb pillanataiból a Varése Sarabande adott ki egy igen tekintélyes hosszúságú albumot, mely sajnos nem olyan jó, mint amilyen lehetne, de mindenképp örvendetes kezdeményezés a televíziós zenék ilyen színvonalú kiadása. Lássuk, mi is került az albumra.

A kiadvány a sorozat főcímzenéjével nyit – ez az egyetlen track, melyet nem Giacchino komponált: a szűk félperces darab szerzője J.J. Abrams, a széria producere és alkotója. A lemez erős kezdetet vesz, a korai epizódok pár emlékezetes jelenetének aláfestése kerül tálalásra. A szerzemények mind tempósak, és a technoalapokhoz remekül idomulnak az élő hangszeres kiegészítések is. A lemez producerei ekkor még tudják, mely pillanatokra várnak a leginkább a (zene)rajongók a korai részek esetében – Sydney Bristow-nak epizódonként legalább egyszer nagyestélyikben kell menekülnie és elintéznie pár rosszfiút. A tételek erőssége, hogy a világutazó sorozat mindig alkalmazkodik a helyszínekhez, Tunéziát például helyi pengetősök képviselik ("Tunisia"), míg Németországban erősen dübörög a techno ("Badenweiler"). Az ígéretes kezdet (az első hat tétel) ellenére az album sajnos megtörik, a maradék anyag pedig messze van a tökéletestől. Az alábbi két megjegyzést azonban nem megrovásnak szánom, inkább támpontokat adnék a jövő producereinek, mellyel még élvezhetőbbé tehetnék kiadványaikat.


Televíziós sorozatok zenéjét nehéz kiadni, elsősorban a hatalmas választék miatt. Ebben az esetben ez nyolc-kilenc órányi score-t jelent, amiből igen nehéz összeválogatni az anyag legjavát – és a Varése Sarabandénak nem volt mindig biztos keze a választásban, de erről nem (csak) ők tehetnek. Giacchinót eddig mint videojátékok zeneszerzőjét ismerte a közönség, ezért nem csoda, hogy első filmes lemezén szeretett volna kiszabadulni az akciószerző skatulyából, ezzel viszont saját lemezének ártott. Ilyen szerencsétlen választás például a romániai epizód zenéinek túlreprezentálása ("In the Garden", "Looking for a Man"). Ebben a történetben Syd egy román elmegyógyintézetbe költözik, hogy információkat szedjen ki egy önkéntes bentlakóból, de végül maga is csapdába esik. Ez a rész a sorozat sötétebb és nyomasztóbb epizódjai közé tartozik, a zenére pedig ugyanez vonatkozik: teljes reménytelenség. Az önmagukban szívszorító tételek öt egymást követő akciószám után azonban teljesen kizökkentik a hallgatót – a sorozat szórakoztató és nyomasztó elemeinek egymás mellé rakása nem szerencsés, még akkor sem, ha a következő tétel máris visszavisz minket az akcióvilágba. Egy másik szerencsétlen választás a romantikus tételek sora, melyek néha kevesebb mint egy percre ugyan, de szintén megszakítják a hangulatot ("Home Movie"). Giacchino romantikus tételeit sosem tartottam túl erősnek, de ennél több nem is várható el tőle, ha a sorozatban olyan röhejes magánéleti konfliktusok rabolják a drága műsoridőt, mint például "a vőlegényem megcsal, de aztán kiderül, hogy csak karaokézni jár el esténként".

További zavaró apróságnak a trackcímek számítanak, melyek jobb esetben zseniálisak ("Red Hair is Better") vagy minimum átlagosak ("Spanish Heist") – ezek segítenek felidézni, mi történt, illetve vásárláskor belehallgatás nélkül is sejthetjük, mire számíthatunk az albumon. De ugyanakkor rengeteg olyan cím van, melyeknek nincs értelmük ("Bristow & Bristow"), vagy semmi közük sincs ahhoz a jelenethez, amihez íródtak: "Anna Shows Up" – nem, Anna nem tűnik fel! A "legjobbak" azonban azok a szétvágott akciódarabok, melyek a sorozatban együtt hangzottak el, itt azonban másképp keverve és szétvágva tálalták őket – ebben az esetben a Varése Sarabande producerei valószínűleg a "véletlen név generátor" nevű ötletes gép segítségével címkézték fel a szerzeményeket ("Blow'd Up" és "Oh My God!!!"). Az albumot egy bónusz dancemix zárja: az "SD-6 Dance Party" című kompozícióban ugyan kevesebb a technoritmus és a fantázia mint bármelyik, véletlenszerűen kiválasztott akciótrackben, de azért aranyos ráadás.