Hogy mik az első három Die Hard-mozi közös pontjai? A főszereplő, a zeneszerző, illetőleg az, hogy a forgatókönyv minden esetben egy, a szériától független sztori feldolgozásaként látott napvilágot. Míg az első két alkalommal könyvek szolgáltatták az alapokat, addig harmadjára már a kortárs szórakoztató irodalom halmazát a meg nem valósított forgatókönyvek tárháza váltotta fel. A producereknek és a franchise-hoz visszatérő direktornak, John McTiernannek abból a szempontból nehéz dolguk volt, hogy olyan anyaggal kellett előrukkolniuk, mely Bruce Willis tetszését is elnyeri, s ez bizony kezdetben nehezen kivitelezhető feladatnak tűnt. Először a James Haggin tollából származó Troubleshooter került terítékre, amely végül a nagy bukást megélt Féktelenül 2.: Teljes gőzzel alapja lett. Ezt követően John Milius (Conan, a barbár) éppúgy dolgozni kezdett egy szkripten, ahogyan John Fasano (Megint 48 óra) és a második rész társírója, Doug Richardson is, de a színész mindegyikük ötletét lesöpörte az asztalról. Az áttörést Jonathan Hensleigh Simon Sayse jelentette, amelyből eredetileg egy Brandon Lee-s buddy movie készült volna, ugyanakkor annak a lehetősége is felmerült, hogy a Halálos fegyver negyedik epizódjának alapjaként szolgál majd. Miután a stúdió nem ezek, hanem a Die Hard – Az élet mindig drága javára bírálta el az anyagot, számtalan módosítást eszközöltek rajta, egyik legfontosabb elemén, a zsarupáros-szerkezeten azonban csak részben változtattak, ezért John McClane itt nem egyedül, hanem az események közben mellé csapódó civil, a Samuel L. Jackson alakította Zeus közreműködésével igyekszik megmenteni New Yorkot.


Kamen munkájából elsőként az RCA Victor lemeze révén kaphattunk ízelítőt. A többek között a nyitójelenetet kísérő The Lovin' Spoonful-dalt, a "Summer in the City"-t (melyet közel harminc évvel később Joe Cocker tett világsikerré), a Fu-Schnickens hip-hop trió által előadott "Got It Covered"-et és egyéb szerzeményeket is magában foglaló album viszont csupán a score egy szeletét tartalmazta, ráadásul nem is teljesen úgy, ahogyan a filmben hallható. Az eltérésnek két fő oka volt, melyek közül az egyik, hogy a komponistának az aláfestés félkész állapota ellenére kellett leadnia néhány tételt a korong legyártása érdekében: "Két hétre van még szükségem ahhoz, hogy elkészüljek a zenémmel, s noha a film három és fél hét múlva kerül a mozikba, az albummal már készen vagyunk. A lemez tehát azon részek gyűjteménye, amelyeket legelőször rögzítettünk" – nyilatkozta a szerző az utómunkálatok közepette. Az eltérés másik oka McTiernan nem épp áldásos ténykedése volt. Az első rész megpróbáltatásaihoz képest a Még drágább az életed zenéjével kapcsolatos folyamatok annak ellenére számítottak zökkenőmentesnek, hogy ott is akadt néhány módosítás, a harmadik felvonás esetében azonban Kamen újfent megtapasztalhatta, milyen szinten képes belenyúlni McTiernan a késznek vélt anyagba – a vágásért felelős John Wright egy interjú alkalmával azt mesélte, hogy a folyamatos variálások következtében társaival McModifynak kezdték szólítani a rendezőt.

"Úgy képzelte el, hogy az elején még kicsit visszafogottabban lesz jelen a zene, a végére azonban folyamatossá, szüntelenné válik a jelenléte" – mesélte a direktor koncepciójával kapcsolatban a szerző, aki hozzátette, hogy mivel New Yorkot a folyamatos nyüzsgés jellemzi, a lehető legtöbb muzsikát kellett tartalmaznia a mozinak. Ennek fényében Kamen a Die Hard – Az élet mindig drága játékidejéhez képest mindössze tíz perccel rövidebb score-t készített, eredeti elképzelése azonban jelentős mértékben módosult. McTiernan a hét évvel korábban történtekhez hasonlóan nem kész műként, hanem tetszés szerint variálható anyagként tekintett a cue-kra: belátása szerint dobott ki belőlük részeket, vágott, toldott, cserélgette a tételek helyét vagy éppen dalokkal váltotta fel őket, mely utóbbiak egy része egyébként a napjainkban már out of printnek számító soundtracken is helyet kapott. A komponista ezek elkerülése érdekében igyekezett néhány jelenethez új zenét írni, illetve utólagos felvételi lehetőségeket is tető alá hozott a Seattle Symphony zenekarral, ezáltal viszont a scoring session szokatlanul hosszúra, tizenhárom napra nyúlt el. Munkája végül csak a 2012 decemberében megjelent, kétlemezes albumnak köszönhetően maradt fent teljes valójában.


A Die Hard – Az élet mindig drága kísérete nemcsak a McClane-témák és akciómotívumok révén mutat hasonlóságot az első részével, hanem abban is, hogy visszatért a thrilleresebb megközelítés, s az ellenség újfent egy közismert zenemű adaptációja révén került szimbolizálásra. Amellett, hogy a reptéri kalandhoz szállított gonosztémák jól sikerültek, Kamen ezúttal is olyan feladat elé lett állítva, hogy a Jeremy Irons által megformált Simon Gruber ne önálló új téma, hanem egy jól ismert dallam kíséretében tűnjön fel. Természetesen a rendező ezzel kapcsolatban is konkrét utasítást adott: választása az 1860-as évekből származó, közismert katonai indulóra, a "When Johnny Comes Marching Home"-ra esett, amely számtalan filmben felbukkan, ilyen szintű feldolgozásra azonban emellett csak a Jerry Goldsmith jegyezte Chipkatonák esetében került sor. A Hans Gruber fivérét megszemélyesítő Irons az első háromnegyed órában a "Simon mondja" kezdetű játékot űző telefonálóként van jelen, a metróállomásos robbantást követően azonban már a vásznon is feltűnik. A komponista ennek megfelelően csak színrelépését követően nyúlt a dallamhoz, amely az "Infiltration"-ben éppúgy felbukkan, mint a "Bank Invasion"-ben, a "The Federal Reserve"-ben, a "Bank Elevator"-ben, a "Yankee Stadium / School and Tunnel"-ben, a "Bomb Goes Into Hold"-ban és a "Holly / Celebration"-ben. Alan Rickman karaktere pedig nemcsak egy jelenet, valamint párbeszédek révén tér vissza, hanem Kamen "Feds" és "Rings a Bell" című trackjeiben is, melyekből néhány másodperc erejéig az "Örömóda" dallamai köszönnek vissza – ráadásul a "Rings a Bell" a folytatáshoz használt Sibelius-részlettel vezetődik fel. S ha már komolyzenei vonal: Beethoven műve mellett Alexander Mosolov "The Iron Foundry"-ja szintén felcsendül, ám míg ez a dalokkal tarkított kiadványon önálló tételként található meg, addig a filmben, valamint a La-La Land albumán a "Bunny and Fire Drill" részeként bukkan fel. 


"A legjobb dolog ennél a projektnél az volt, hogy a mozi nagy része azokon az utcákon játszódik, ahol én is éltem. Ott van például a Gray's Papaya, ahová én is sokat jártam hot dogért és papajadzsúzért, s mely közvetlenül a 72. utcai metrómegálló mellett található. Amikor a parkokban vagy az utcákon sétálsz, folyamatosan bongósokat hallasz, illetve állandóan jönnek-mennek az emberek. Mindezek érzékeltetése céljából vontam be zenémbe a különféle ütősszólamokat" – emlékezett vissza Kamen. Az említettek zömében a zenekar játékával kerülnek kombinálásra, nagyobb hangsúly mindössze a moziban megkurtítva jelen lévő "Taxi Chase"-ben hárul rájuk. A telefonos feladványok, valamint az ellenfél háttérben maradása okán a muzsika első felének tételei nemegyszer olyan thrillerszerű megközelítésben részesültek, mellyel a McClane-motívumok vagy a korábbról ismerős egyéb zenei fordulatok ellenére is az underscore – azaz a nem önállóan hallgatva, hanem igazán csak a film alatt érvényesülő szerzemények – fogalmának remek példáiként említhetőek. A "Goodbye Bonwits"-re ez éppúgy érvényes, mint a "John and Zeus"-ra, a "Papaya King"-re és a "72nd Street Phone"-ra. A muzsika első húsz perce ezért kissé lapos, a "The Subway (Part 1)" – "The Subway (Part 2)" – "Take A-nother Train" trióval azonban beindul, a "Bank Invasion"-nel pedig rögtön a csúcsra is ér.

Az utóbb kiemelt trackektől kezdve élvezem jobban a kétlemezes változatot, és bár némiképp árnyalja a képet, hogy például a "The Federal Reserve" döntően a második részből ismert Esperanza tábornok ihlette témán alapul, továbbá az "Aqueduct", a "Surfing in the Aqueduct" és az "Oh, Canada!" is szinte teljes egészében a második fejezet aláfestését hozzák vissza, időnként jólesik újrahallgatni ezt a score-t. A múltidéző megoldások közül annak is örülök, hogy McClane házasságának zenei témája az első rész után újból előtérbe kerül, igaz, a korábban a "Seeing Holly"-ból és az "Aftermath / Powell’s Comeback"-ből megismert dallamsor csak az albumon hallható, az ezt magában foglaló "Holly / Celebration"-t ugyanis McTiernan úgy vágta meg, hogy a filmből kimaradjon.


A Die Hard – Az élet mindig drága score-ja esetében vitathatatlan tény, hogy a "When Johnny Comes Marching Home" remekül sikerült átiratainak köszönhetően hívja fel magára a figyelmet. Ezen felülkerekedve az mondható el a műről, hogy szerzője úgy lépett önnön nyomdokaiba, hogy elsősorban a korábbi részek legjobb pillanataival operálva hozta tető alá a hamisítatlan Die Hard-hangulatot. John McTiernan és Michael Kamen a Drágán add az életed!-et, valamint az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Az utolsó akcióhőst követően ezzel a mozival zárták le, koronázták meg zökkenőktől enyhén szólva sem mentes együttműködésüket.