„A repertoárban megtalálhatóak a széles körben ismert darabok, népszerű filmek népszerű zenéi, de nagyon sok olyan zene is bekerült a válogatásba, amelyet még nem játszottak Magyarországon vagy ritkán hallhatóak, pedig zeneileg kiváló darabok. Tehát főleg a zene és a hangzás volt az elsődleges szempont” – nyilatkozta a Hollywood az Arénában egyik megálmodója, Barabás László az Eszter és a filmeknek. Az interjú számos érdekes információt tartalmaz a rendezvénysorozat első állomásának hátteréről, a szervezők filmzenéhez való viszonyulásáról, kezdeményezésük jövőjéről, ám engem leginkább az imént idézett sorok fogtak meg, fokozták kíváncsiságomat. Hogy miért? Mert számos hazai szervezésű filmzenekoncerten – amelyekre alapvetően büszke vagyok, hisz ezek révén is erősödik hazánkban a műfaj ismertsége – vettem már részt, s egyre egysíkúbbnak kezdem érezni őket, lévén a repertoárok döntő hányadát a „kötelezően eljátszandó darabok” alkotják. Ez persze érthető, hiszen a mozinézőkre építés előbbre való a filmzenerajongók kemény magjának elvárásainál, de Henry Mancini, Jerry Goldsmith, David Arnold, James Horner, John Barry, Elliot Goldenthal, Michael Giacchino, Alexandre Desplat, Brian Tyler, Basil Poledouris és a hozzájuk hasonló kaliberű komponisták szerzeményeinek mellőzése fájó számomra.


A Hollywood az Arénában összeállításának eredményeként a megszokott fősodor mellett csendültek fel olyan tételek, melyek eltértek az úgynevezett komfortzónától, s ezért hálás vagyok. Az egyik ilyen a 2005-ös King Kongból származó „Central Park” volt, melyet ugyanitt volt szerencsém néhány évvel korábban hallani James Newton Howard közreműködésével, a másik pedig a kedvenc Jerry Goldsmith-főtémáim közé tartozó „Lost in the Wild” A vadon foglyaiból. A Hans Zimmer-, John Williams- és Ennio Morricone-slágerek között nemcsak oázisok voltak, hanem annak bizonyítékai is, hogy érdemes tőlük muzsikákat beválogatni, hiszen előadásaik technikásak, látványosak, nem utolsó sorban pedig elképesztően varázslatos hangulatot teremtenek – számomra ezek voltak a csúcspontok, emlékezetessé tették az estét. A két Morricone-darab a Volt egyszer egy vadnyugatból, valamint A profiból („Once Upon a Time in the West”, „Chi Mai”) és A hét mesterlövész főtémája szintén szép volt, s jó volt hallani a Pearl Harbor – Égi háború érzelemgazdag témáját, a Hajsza a győzelemért „Lost But Won”-ját, valamint megtapasztalni, hogy A Karib-tenger kalózai-szériából nem csupán a „He’s Pirate”-tel lehet sikert aratni a közönségnél – ezúttal a Jack Sparrow harmadik felbukkanásából származó „Drink Up Me Hearties Yo Ho” és az „Up Is Down” hangzottak el.

Arról, hogy a dallamok minden másodpercben elvarázsoljanak bennünket, hazánk egyik legkiválóbb formációja, a VoiceStation énekeseivel kiegészülő Győri Filharmonikus Zenekar gondoskodott (tagjai nemcsak hazánkban álltak már színpadra filmzenékkel, hanem Ennio Morriconéval is turnéztak), a karmesteri pódiumon pedig Alex Johansson állt, aki megannyi hasonló eseményt tudhat a háta mögött. Ám bármennyire is álltak profin a dolgokhoz a közreműködők (valóban remekeltek), vannak olyan muzsikák, melyeket alapvető tulajdonságaik/hangszerelésük/hangzásviláguk révén nehéz visszaadni színpadon. Míg én a Transformersből és a Gladiátorból származók prezentálása közben éreztem azt, hogy az előadók törekvései ellenére sem sikerültek olyan jól, mint a többi, szerkesztőtársam nem ezeknél, hanem Az oroszlánkirálynál tapasztalt ilyet.


Az est az elmaradhatatlan Star Wars-motívummal zárult (Forrest Gump-féle hasonlattal élve kicsit olyan az „Imperial March” és a vegyes összeállítású filmzenei koncert, mint a borsó meg a héja), igaz, ezt most a közönség tagjai döntötték el: az egyik opció John Williams ikonikus tétele, az „Imperial March” volt, a másik Lalo Schifrin Mission: Impossible-témája, a harmadik pedig a „Captain America March” Alan Silvestritől. A bónusztétel attól függött, hogy a jelenlévők a trackekhez kapcsolódó alapítványok közül e rendezvény keretén belül melyiknek adományoztak többet – ez tehát egy jótékonysággal egybekötött esemény is volt.

A zenekar előadását háttérvetítés színesítette, ám nem filmrészletek, hanem az adott zene témájával, helyszínével kapcsolatos képekből készült montázsok jelentek meg az egymástól eltolva felhelyezett vászoncsíkokon. A magam részéről ezt jónak tartottam, mert nem vonta el a figyelmet a zenéről a kedvelt jelenetekkel, hanem finoman támogató hátteret biztosított – szimpatikus volt, hogy a rájuk utaló képek váltak a dallamok alárendeltjeivé, nem pedig fordítva, ahogyan az alapesetben lenni szokott. Hasonlóan tetszett a tételcímek megjelenítése, igaz, itt elfért volna mellettük a filmcím is a jobb tájékozódás érdekében – ez még amellett is hasznos lett volna, hogy a műsorvezetők, Bálint Antónia és Csonka András minden blokk elején ismertették a következő percek tartalmát.


„Tökéletes koncert volt.”, „Tetszett, most is azok a dallamok mennek a fejemben” – ilyen és hasonló visszajelzéseket kaptam családtagjaimtól az esemény utáni napokban, s örültem annak is, amikor az előadás szünetében jártamban-keltemben egy-egy, A Karib-tenger kalózai-főtémát dúdoló néző mellett is elhaladtam. Ezek mutatják leginkább az ilyen jellegű kezdeményezések hasznosságát, hisz nagyban segítik a filmzene népszerűsítését, e rejtett világ néhány órára való rivaldafénybe kerülését.

A június 12-i Hollywood az Arénában egy háromállomásos rendezvénysorozat első etapja volt. Olyan élményekkel gazdagodtam, melyek könnyedén feledtetni tudták az általam érzékelt tökéletlenségeket – továbbá nem gondolom, hogy amennyiben a szervezők kapnak építő jellegű visszajelzést, abból ne kovácsolnának előnyt, lévén filmzenerajongóként szívügyük a rendezvénysorozat.