Mond a veterán fanatikusokon kívül valakinek manapság bármit is az, hogy trailerzene? Nem is olyan régen, bő húsz évvel ezelőtt kezdtek el a médiafogyasztók érdeklődni az aktuális mozifilmek előzetesei, a tévés produkciók beharangozói, a reklámok és a számítógépes játékok promóciós videói alatt hallható – alapvetően kizárólag ezekhez gyártott – szükségszerűen hatásvadász aláfestések iránt. A hangulatfokozó jelleg szükségszerűségét a filmzenerajongók körében anno fontos volt hangsúlyozni (fura módon annak ellenére is, hogy a score szintén alkalmazott művészeti termék), ugyanis a tematikusan egymásra épülő, többnyire szimfonikus szerzeményekhez szokott hallgatók igencsak távolságtartóan kezelték a sablonosan felépített, egyformán hangzó darabokat. Az adrenalinbombaként robbanó egy-két perces motívumokat nem egyszer az a – részben jogos – kritika érte (vagy igazából még annyi sem, hiszen ez az irányzat az egykaptafás kínálattal önmagának köszönhetően leginkább az említésre sem méltó kategóriába süllyedt), hogy számítógépen digitális hangszerekkel, futószalagon gyártott panelekből készülő, gyorsan összedobált szemfényvesztő effektparádé az egész. Én kezdetektől fogva a nyitottak táborába tartoztam, így ez fel sem tűnt, vagy amikor igen, nem foglalkoztam vele, ám az érdeklődő hozzáállás első körben nem sokat segített a felderítésben, s talán vannak olyanok, akiknek mondani sem kell, hogy a filmstúdiók számára készült zenékről eleinte még az előadóik nevét is mennyire nehéz volt kideríteni, nem hogy a művek címét megtudni, a muzsika meghallgatásáról nem is beszélve.


A kétezres évek elejének végeredményben műfajteremtő produkciós zenei társulatai (X-Ray Dog, Immediate Music, Audiomachine, Future World Music) között a Two Steps From Hell szinte utolsóként került a porondra, de manapság elsőként, kis túlzással élve pedig egyetlenként említhető, ha a trailerzenék történetét minél több ember számára érthető példával szeretnénk elmesélni. A Thomas Bergersen és Nick Phoenix által 2006‑ban alapított formáció nagyban hozzájárult ahhoz, hogy – visszautalva az élménybeszámolómat indító kérdésre – az eredetiben Trailer Music néven ismert elnevezés elterjedjen, de ahhoz is, hogy aztán ebben a formájában a nevével karöltve elég hamar nyomtalanul eltűnjön, s be legyen vezetve egy átfogóbb kifejezés, az Epic Music. Az átkeresztelés eredménye azonban sokkal több lett, mint egy másik címke ugyanarra a termékre, ugyanis innentől kezdve a szerzőknek könnyebben lehetett a mozgóképektől függetlenedni, továbbá az alkotói fantáziát semmiben nem korlátozó, immár valóban új műfajban akár tíz percnél is hosszabban kibontakoztatni egy motívumot. Így tehát – már amennyiben a kiindulópontot zenei pokolnak nevezzük – a Two Steps From Hell iránymutató hozzájárulása révén, stílszerűen fogalmazva, ezzel a két lépéssel távolabb kerültünk az alvilágtól, szebben megragadva a lényeget: közelebb a mennyországhoz, amit 2023. szeptember 27‑én, idén először Magyarországon, élőben is megtapasztalhatott a Papp László Budapest Sportaréna közönsége.

Mielőtt rátérnék az előadást fanatikusként valamelyest elfogultan magasztaló élménybeszámolóra, a szimfonikus zenék kedvelőire gondolva röviden kitérnék arra, hogy az előzetesekhez készült pár perces talpalávalók egyik lényeges érdeme, hogy egyfajta közvetítő szereppel olyanokat is megszólított a filmzenék világa felé, akik enélkül nem feltétlenül kanyarodtak volna erre. A kép nyilván összetettebb, és egyértelmű, hogy ellenpélda is van rá, de összességében nézve minden bizonnyal többen vannak azok, akik a trailerzenének köszönhetően lettek kíváncsiak a szimfonikus filmzenékre, és kedvelték meg a műfajt, mint azok, akik például John Williams vagy Jerry Goldsmith dallamain felnőve váltak a túlpörgéses kedvcsináló videókat kísérő szerzemények szerelmeseivé. Páran talán még komponistának sem tartották régen a szokásostól bőven eltérő művek alkotóit, holott pályája elején a rock világából érkező Danny Elfmanre is fura szemmel tekintettek, hogy a szintetizátoros Hans Zimmert szóba se hozzam. Thomas Bergersen a Two Steps From Hell Live egy pontján (ahogy a turné más állomásain is) közel öt percben egy improvizációs zongoraszólóval bizonyította tehetségét és azt, hogy csapatával együtt nekik is van helyük a neves zeneszerzők között. Ez a fanatikusokat megtisztelő és a szkeptikusokat is garantáltan meggyőző, megismételhetetlenül egyedi produkció nézői felvételként jelenleg megtalálható a Youtube‑on is. Ráadásul Bergersen orrunk előtt történő komponálása mellett annak is tanúi lehettünk, hogy a stúdiófelvétel formájában ismert muzsikák egy elektronikus hangszerekkel és kórussal kiegészült szimfonikus zenekarral élőben is eljátszhatók, míg a társszerző Phoenix pedig a visszatapsolást követő fináléban énekelt egy számot az Underdog címen hamarosan megjelenő albumáról. Ezek után senki nem mondhatja, hogy a Two Steps From Hell csupán egy hatásvadász aláfestéseket összeszerelő gyárként működik, hiszen elhivatott, sőt ihletett komponisták vezetik és vezénylik a társulatot.


Ami a rajongóvá válásomat illeti, a teljes képhez hozzátartozik, hogy a trailerzenékre vonatkozó nyitottságom ellenére eleinte elvétve akadt olyan kiadvány, amelyet egy ültő helyemben elejétől a végéig meg tudtam hallgatni, mivel zavart, hogy a hatáson kívül nem fedezhető fel bennük semmilyen összetartó elem. A túlságosan egységes hangulat egy idő után monoton, sőt frusztráló tud lenni. A kíváncsiságom megmaradt, de ahhoz, hogy ne sokalljak be az átfogó tematika nélküli alkotásokba, az kellett, hogy időnként, akár több napra is, szüneteltessem a lejátszást, hallgassak mást is, és később folytassam. Bergersen első önálló albuma, a 2011‑es Illusions volt a vízválasztó lemez, mellyel elkezdődött a Two Steps From Hell további kiadványaival a mai napig egyre csak bővülő kivételek sora.

Pár héttel a koncertet megelőzően a közönség sorait átrendezhették, legalábbis mi új helyet kaptunk. Arról nem tudok, hogy ez milyen megfontolásból történt, netán a jegyek nem az eredeti terv szerinti ütemben és mértékben fogytak, mindenesetre az Aréna megnyitott háromnegyedén összezsúfolt nézők egy telt házas előadás benyomását keltették. Igazából a csarnokban lévő tömeg látványánál jobban tetszett a már a kezdés előtt egy órával hosszan kígyózó sor a brand shopnál. A magáért beszélő előzetes kép alapján azt lehet mondani, hogy a hazánkban először fellépő Two Steps From Hell munkásságára minden formában megfogalmazódott az igény, bár a CD-kínálatot illetően azért támadt némi hiányérzetem, ugyanis az egyedüliként megvásárolható 2022‑es Live: An Epic Music Experience mellett elfért volna még a pulton néhány a duó korábbi stúdióalbumai közül. A hangulat tehát magával ragadt, de hogy ne csak ezzel engedjem elvakítani magam, a pólók és bögrék helyett informatív jellege miatt inkább a bakelitlemez mérethez igazított impozáns programfüzetre ruháztam be, melyre igazság szerint szükségem is volt, ugyanis a muzsikák közül – rajongóként ellentmondásosnak tűnő módon – csak keveset tudnék megnevezni hallás alapján, így a beszámoló végén olvasható műsorrendet (a ráadásban játszott tételek kivételével) ebből puskázhattam.


Mivel Bergersen és Phoenix a munkássága során egyre szabadabban és változatosabban kezdte el értelmezni az Epic Music műfaját, és ezzel számomra is lehetőséget adott arra, hogy ne csak azt mondjam, végig bírok hallgatni a kínálatukból két‑három órát, hanem még tetszetősnek, a mennyiséget tekintve pedig időnként még kevésnek is érezzem azt, amit kapok, ezért az érdeklődésem egy koncertjük iránt teljesen egyértelművé vált. Az első turnéjukat a pandémia miatt két éven át voltak kénytelenek csúsztatni, de megérte a várakozás. A nagy sikerre való tekintettel idén kibővítették az általuk fellépésre alkalmasnak tartott városok listáját, így nekünk sem kellett messzire utazni, hogy találkozhassunk velük. Azt leszámítva, hogy Phoenix szerzeményeit kissé zajosnak tartom, az előadással kapcsolatban felmerülő egyetlen problémám – bármennyire is furán hangzik – az volt, hogy hajszálpontosan azt kaptam, amire számítottam. Míg Hans Zimmer legelső itteni fellépésén némileg kizökkentett a muzsikák rockkoncertbe hajló előadása, addig a hollywoodi komponista show‑ját idéző, ám Bergersen és Phoenix végletekig epikus szerzeményeihez jobban passzoló, sőt talán azokra szabott Two Steps From Hell Live olyan volt, amilyennek sejtettem. Ebből kifolyólag számomra kevés volt a meglepetés, de érdemben ez semmit nem számít, főleg abba belegondolva, hogy végre élőben láthattam és hallhattam azokat, akikben már a pályájuk elején is kitartóan és a kapott élményt tekintve végül bőven kifizetődően hittem. Ami meglepetés volt (improvizációs komponálás élőben, Phoenixnek a James Bond‑nyitányokat idéző dala, illetve az egyik személyes kedvencem, a „Never Give up on Your Dreams” eljátszása és lentebb elmesélt fogadtatása), azt mind szivacsként szívtam magamba.


Az esti varázslatról nemcsak a két frontember és állandó kollaborációs énekesnőjük, Merethe Soltvedt gondoskodott, akit két vokalista (Inana Bold, Kamila Nývltová), valamint a kórussal és vonósokkal szereplő ukrajnai Odessa Opera Orchestra és a lengyel ReChoir egészített ki, hanem a kelta hangzás felelőse, a különféle fúvós hangszereken játszó showman, Saulius Petreikis is. Az említetteken kívül a rock és metál stíluskavalkádot elektromos hangszerekkel biztosító zenészek (Mariko Muranaka csellón, Mia Asano hegedűn, Skye Emanuel gitáron), továbbá a színpad közepén tornyosuló ütősszekció élén a taiko dobokat Phoenixszel felváltva megszólaltató Greg Ellis ugyancsak megdolgozott a gyakran ovációval kísért tapsért. A zongorán vagy épp a szintetizátoron Bergersennel osztozó Eliane Correa pedig éppúgy elkövetett mindent a szórakoztatásunkért – háttérben a banda fénycsöveken időnként felvillanó logójával, így az összhatásért dicséret illeti a technikusokat is.

Mindenféle körítés ide vagy oda, elsősorban a hangzás volt a lényeg, azonban már az első taktusok felcsendülésekor világossá vált, hogy ebben semmi kivetnivalót nem lehet majd találni, így hamar átadhattam magam az Arénát betöltő hangulatnak, és élményként fogadhattam be a produkciót. A káprázatos show csúcspontja számomra mégsem a színpadon zajlott, ahol olykor fénykardszerűen világító vonókkal strapálták a hegedűket, hanem az első szektorok között. A már emlegetett „Never Give up on Your Dreams” hallatán szó szerint felemelő érzés töltötte el az egyik nézőt, aki egyszerűen nem tudott a helyén maradni, felkelt a székből, és táncra perdült, egymaga bejárva a könnyűzenei koncertek alkalmával küzdőtérnek mondott részt. Ilyet rajta kívül csak Bergersen és Asano tett meg hegedűjével a vállán a fináléban. A közönség soraiból pillangóként álomvilágba repült – és akik láthatták, azokat repítő – lány szárnyalása a távolról figyelő biztonságiak felügyeletével pár percig engedve volt, de végül vissza kellett bábozódnia hallgatóvá. A váratlan bemutatóról azonban így is elmondható, hogy a táncparkett angyali ördögének – talán a nézőtársait is képviselő – fellépése által sokak lelki világa kapott tökéletes prezentációt, a zene pedig a mozgáskultúra nyelvére történő perfekt fordítást. Ez így együttesen megmutatta a Two Steps From Hell műveinek jelentését és jelentőségét.


Végezetül egy hasonlat erejéig szeretnék visszakanyarodni a trailerzene kifejezéshez. Manapság szokás az akció‑ és kalandfilmek promotálása során abba a túlzásba esni, hogy maga a film is olyan lesz, mint egy izgalmas előzetes. Ez a marketingfogás sosem volt elég hihető, és bár jelen esetben nem moziról, hanem koncertről van szó, mellesleg a Two Steps From Hell trailerzenék helyett epikus műveket komponál, tehát nem is reklámozta magát efféle szlogennel, mégis elmondható a turnéjuk budapesti állomásán tapasztaltak alapján, hogy a műsor teljes egészében olyan volt, mint egy energikus ízelítő. És itt érdemes megjegyezni Thomas Bergersen szavait (bár ez szavak nélkül is szembetűnő), miszerint annyi szerzeményük van, hogy három különböző koncertet tarthatnának különböző zenékkel. Nos, ez még csak a második, és másodjára is sikeres körútjuk, mely után valószínű, hogy fognak még összeállítani hasonlóan változatos, ám a jelenlegi repertoártól talán teljesen eltérő, szintén grandiózus show‑t. Kíváncsian várjuk a folytatást.