Világviszonylatban sokáig csupán Björk jelentette Izland zenei exportját, aki mellé aztán csatlakozott a kilencvenes évek végén feltörő Sigur Rós is, míg napjainkban az Of Monsters and Men számít még ismertebbnek, a szólóelőadók terén pedig Emilíana Torrini neve kívánkozik ide. A szigetországból érkező zenészek egyéni stílusát a filmesek is felfedezték, és olyan világhírűvé vált művészek tettek egyre több kirándulást a mozgóképek birodalmába, mint az idén tragikus hirtelenséggel elhunyt Jóhann Jóhannsson, a nem helybéli, ám okkal pont oda költöző Ben Frost (Dermesztő mélység, Dark), vagy épp a Broadchurch című brit széria komponistája, Ólafur Arnalds.

Az elektronikával és vonósokkal ötvözött zongoracentrikus darabjairól ismert, 31 éves Arnalds zenei útját egy hardcore banda dobosaként kezdte, majd 2007-ben szólókarrierbe vágott bele, aminek eredménye négy szólóalbum lett. Azonban ezek megjelenése között sem tétlenkedett: több EP-vel is kijött, készített közös lemezt (Trance Friendz) pályatársával, Nils Frahmmal, az eddig két kiadvánnyal előálló Kiasmos duó tagjaként izgalmas minimalista elektronikával szólította meg a táncolni vágyókat, mindemellett komolyzenei alkotásnak fogható fel az Alice Sara Ott zongoraművésszel közös The Chopin Project című lemeze.

2017-ben az Island Songs esetében már íróként és producerként is bemutatkozott: e dokumentumfilmben saját és barátai zenei hitvallását mutatja be olyan honfitársai segítségével, mint Nanna Bryndís Hilmarsdóttir, a már említett Of Monsters and Men énekesnője vagy épp a Hans Zimmer mellől filmzeneszerzőként ismertté vált Atli Örvarrson (Sokkal több mint testőr, Lángoló Chicago). Az alkotásban elhangzó kompozíciókat tartalmazó kiadványon egyébként mindketten nagyon szép darabokkal vannak jelen.

Arnalds eddig mintegy két tucat mozgóképhez komponált aláfestést, melyek közt rövid- és dokumentumfilmek éppúgy akadnak, mint sorozatok és egész estés mozik. Ez irányú diszkográfiája azonban mindössze öt soundtrackből áll: a már említett Island Songson túl csupán az Another Happy Day (2012), a Gimme Shelter (2014), illetve a Broadchurch (2015) és a Broadchurch – Final Chapter (2017) tanúskodik album formában is arról, hogy zenéjével ezen a területen szintén képes helytállni. A művész rendszeres vendége hazánknak, s ezen alkalmak legkülönlegesebbjére 2012 őszén került sor, amikor is egy este keretén belül az érdeklődők három, filmzeneszerzőként is ismert kortárs zongorista koncertjén lehettek jelen: Arnalds előtt az Oroszlán aláfestéséért Oscar-jelölést kapó Dustin O'Halloran lépett fel A Winged Victory For The Sullen nevű formációjával, utána pedig Nils Frahm (Victoria) következett.

2018 októberében a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme adott helyet Arnalds újabb fellépésének, mely egy több mint húsz állomásból álló európai turné része volt. A telt házas koncert aktuálisabb nem is lehetett volna, mert az idén augusztusban megjelent, re:member című albumára épült. Arnalds zongorán és szintetizátoron játszott, közreműködőként Unnur Jónsdóttir (cselló), Petur Bjornsson és Sigrún Harðardóttir (hegedű), Karl Pestka (brácsa), valamint Manu Delago (dob, ütőhangszerek) kísérték. A színpadképet két gépzongora színesítette, melyek működése a szerző több mint kétéves fejlesztői munkájának eredménye volt. Ennek sikeréről rögtön az első pillanatokban meggyőződhettünk, hiszen a látszólag kísértetkezek által megszólaltatott, ám valójában algoritmusok vezérelte zongorabillentyűk indították a koncertet az Island Songs albumról származó "Árbakkin" instrumentális átiratában, majd rövidesen megérkezett Arnalds és valamivel később a vonósnégyes is, hogy egy maradandó emlékkel ajándékozzák meg a közönséget.

Az elhangzott tizennyolc dal közül nyolc származott a legfrissebb lemezről, három az Island Songsról, kettő a Living Room Songsról, egy-egy a The Chopin Projectről és a For Now I Am Winterről, valamint kettő a karrierindító Eulogy for Evolutionról. Így elmondható, hogy a négy szólóalbum közül egyedül a 2010-es ...and they have escaped the weight of darknessről nem képviseltette magát egy szám sem, valamint az is, hogy Arnalds nem a filmzenéire fókuszált, azokat csak a Broadchurchből származó "Beth’s Theme"-mel idézte meg.

A kompozíciók élőben is működtek, az összeállítás kellően jól mutatta meg Arnalds sokszínű művészetét, bár azt meg kell említenem, hogy a hatodik sorból a vonósnégyes hangzását néhol túl markánsnak találtam a zongora "kárára". Ugyanakkor lehet, hogy akik hátrébb ültek, már kevésbé érezték ezen előtérbe helyezést, vagy pedig (és talán ez a valószínűbb) éppen, hogy tudatos koncepció mentén lett ennyire hangsúlyos a kvartett. A műsorrendet másnap pontosan ugyanabban a sorrendben végighallgatva az tűnt fel, hogy míg a markáns vonósjelenlét miatt élőben két-három darabnál kiszámíthatóságot, egysíkúságot véltem felfedezni, ugyanez már nem volt igaz akkor, amikor a setlistet otthon hallgattam meg. Negatívumként viszont csak ennyit tudok írni, ráadásul logikus, hogy minden előadó vagy zenekar koncertjén akadhatnak olyan szerzemények, melyek valamiért hidegen hagynak egyes nézőket.

"Az a szimpatikus, halk szavú, szerény srác a szomszédból" – valahogy így írható le Arnalds jelenléte, aki többször is magához vette a mikrofont, hogy például arról meséljen, milyen volt, amikor egy kézsérülés miatt visszavonult, és elektronikus zenével kezdett el foglalatoskodni, vagy hogy élete egyik legszebb időszakának azt tartja, amikor több hónapra Indonéziába utazott inspirálódni, és az új év első napját Bali szigetén ünnepelte teljes csendben, a technológia vívmányai, így telefon és elektromosság nélkül – ezt az önelszigetelős módszert egyébként azóta is alkalmazza néha.

Akik ismerik Arnalds munkásságát, azokat nem érte váratlanul, hogy az eseményt az áradó érzelmek és a masszív melankólia jellemezte, a főhős lágy zongoramotívumait a vonósok lírai játéka kísérte, melyet olykor az élő dob ütemei tettek még hangsúlyosabbá. Az előadó azt is bemutatta, hogy a játékosság is megfér a komolyság mellett. Rögtön a második dalhoz ugyanis a közönséget kérte fel, hogy dúdoljon egy zenei C hangot (amihez persze segítséget is adott), ezt pedig rögzítette, majd a "Brot"-ban már ambientes, szélzúgásszerű effekt formájában hallhattuk viszont. Arnalds egyébként sem riad vissza a kísérletezéstől, debütáló albumának "3704/3837" című felvételében például hanghibára emlékeztető kihagyások választják el a kompozíció két részét egymástól.

Ha az atmoszférikus szerzeményekben bővelkedő koncert legemlékezetesebb pillanatait kellene felsorolnom, akkor elsőként a művész egyik leggyönyörűbb száma, az itt harmadikként szereplő, álomszerű videoklippel rendelkező "Only the Winds" elhangzását említeném – ekkor éreztem elsőként azt, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Ehhez ült be először a dob mögé az Arnalds egyes koncertjein korábban egyszemélyes előzenekarként is fellépő Delado, aki egyébként a fém teknősbékára emlékeztető, hang nevű instrumentum mestereként is ismert. Nagyon szerettem még, amikor a tompa hangú gépzongorák önálló életre keltek a színpad két oldalán, mint például a re: member album címadó számában is. Bár a "3326"-et, mely tulajdonképpen egy négyperces hegedűszóló, nem tartottam kifejezetten szerethetőnek, Petur Bjornsson előadásmódja annál inkább lenyűgöző volt, míg a lüktető "Ekki Hugsá"-t azért emelném ki, mert a vonósok játékosabb, lendületesebb formájukat hozhatták benne. Végül a teljesség igénye nélkül megemlíteném még a "Near Light"-ot is, melyben – a mű szerkezete okán – a zenekar minden tagja azonos hangsúlyú szerepet kapott.

Az eseményt a visszatapsolás után két ráadás zárta. Az első a halkan induló "3055" volt, mely a második felére egy dinamikus élménybombává teljesedett ki a zenekarral, míg másodikként a "Lag fyrir ömmu" hangzott el, melyet alkotója a legnagyobb rajongójának, azaz néhai nagymamájának emlékére írt és adott most elő zongorán. E személyes háttér már magában garantálta volna, hogy felemelően záruljon a koncert, de ez még fokozódott akkor, amikor a "3055" után a színpadról levonult vonósok játéka már a zongora előtt ülő Arnalds feletti oldalsó karzat teljes sötétségéből csendült fel. Végül a kvartett lassan távolodni kezdett fent a teremből, a már csak messziről, egyre halkabban hallható hegedűszó pedig tökéletesen szimbolizálta, ahogy az unokáját a zenei pálya felé terelő szeretett nagyi is távozott az életből. A művész megvárta, amíg már semmilyen dallam nem szűrődik be kintről, és jelentős hatásszünetet követően, a közönség teljes csöndje által közrefogva állt fel a zongora mellől. Emlékezetes, szép pillanatokkal teli koncert volt, megható lezárással – így lehetne összefoglalni Ólafur Arnalds 2018-as magyarországi fellépését, mely tőle az első koncert volt számomra, de a következőn is biztosan ott leszek.

 

előadta: Ólafur Arnalds (zongora, szintetizátor), Unnur Jónsdóttir (cselló), Petur Bjornsson (hegedű), Sigrún Harðardóttir (hegedű), Karl Pestka (brácsa), Manu Delago (dob, ütőhangszerek)
helyszín: Művészetek Palotája, Budapest
időpont: 2018. október 14., 20:00

ráadás:

     

Fotók: Hrotkó Bálint, Müpa