"A dalaim azért születnek, hogy élőben legyenek előadva. Szeretem a folyamatot, ahogy egymagam komponálok, majd rögzítem a felvételeket a zenekarral, de a legjobb rész kétségtelenül az, amikor élőben előadjuk a közönségnek. Élvezem az egész cirkuszt, a városról városra utazást, és elképesztő öröm együtt játszani zenésztársaimmal. Már nagyon várom, hogy elkezdődjön" – nyilatkozta aktuális turnéja előtt az édesapja révén magyar származású Mark Knopfler, aki mindezt 2019 nyarán demonstrálta hazánkban, ahol visszatérő és persze rendkívül szívesen látott vendégnek számít. Először 1985-ben, még zenekarával, a Dire Straitsszel látogatott el hozzánk a "Brothers in Arms" című albumhoz kapcsolódó, egy éven át zajló, 266 állomásos turnén, mely alkalomból négy egymást követő este is megtöltötte a Budapest Sportcsarnokot. A művész a csapat 1995-ös feloszlását követően szólópályára lépett, de sikerszériája így sem szakadt meg, amit az is jól bizonyít, hogy hazánkban ismét sok-sok ezren zarándokoltak el miatta a teljesen megtelt Sportarénába.

Azok számára, akik nem filmzenékkel kelnek és fekszenek, elsőre talán nem teljesen egyértelmű, hogy a világ egyik legjobb gitárosaként számon tartott, a Dire Straits-es időket is figyelembe véve máig 120 millió albumot eladó Knopfler fellépése miként vág a profilunkba, ám bizonyára sokan tisztában vannak vele, hogy a hatszoros Grammy-nyertes énekes egyben filmzeneszerző is. E területet illető munkásságát eddig kilenc soundtrack őrzi (a legutóbbi egy 2016-os Antonio Banderas-mozihoz, az Altamirához született), a címek közül pedig Az utolsó kijárat Brooklyn felé, az Amikor a farok csóválja..., valamint A herceg menyasszonya csenghet itthon kisebb-nagyobb mértékben ismerősen. Ha személyes kedvenceimet kéne tőle felsorolni, akkor viszont nem ezeket nevezném meg, hanem a Robert Duvall főszereplésével készült A győzelem kapujában című sportfilm, illetve a Christian Bale és Emily Watson fémjelezte dráma, a Metroland aláfestését. Elmondható, hogy gyakorlatilag mindegyik Knopfler-score tartalmaz nagyszerű és emlékezetes motívumokat, amit a mozgóképekhez komponált szerzeményei között tallózó Screenplaying című válogatásalbum is tökéletesen szemléltet. Filmzenéi egyébként annyira át vannak itatva a szólókarrierjét jellemző zenei DNS-ével, hogy a két terület közti átjárás hallgatói szemszögből a legkevésbé sem ütközik nehézségekbe. Bár a koncert nem az ez irányú muzsikáira épült, végül mégis akadt konkrét filmzenei vonatkozása is. 
 

A művész köztudottan nagyra becsüli közönségét, így az ilyen alkalmakkor más előadóktól szinte kötelező közönségvárakoztatás nélkül, a meghirdetett kezdéskor vonult fel a színpadra tíztagú csapatával együtt. Sokuk régóta együtt dolgozik vele, ám közülük is kiemelendő a billentyűk mögött álló Guy Fletcher, aki a színpadon lévők közt egyedüliként már a Dire Straitsben is mellette volt. Láthatóan egy tökéletesen összeszokott csapatról beszélhettünk, mely tény jelentősége nem elhanyagolható, hiszen egy rengeteg állomásos, áprilisban, Barcelonában indult, majd az európai körutat letudva szeptemberben, Los Angelesben végződő turnéról van szó. Az összesen 85 alkalomból a miénk a 47. volt, apropóját pedig a kilencedik lemez, a tavaly szeptemberben megjelent "Down the Road Wherever" adta. Ám hogy mennyire nem ennek az albumnak a reklámozására helyeződött a hangsúly, hanem egyfajta életműkoncertet láthattunk, arra tökéletesen utal az, hogy mindössze két dal, a "My Bacon Roll" című ballada és a szimpatikusan szerény, akár tábortűz mellé is ideális "Matchstick Man" csendült fel róla az este folyamán, ugyanakkor az összes szólóalbumról elhangzott legalább egy dal. A klasszikus rockzenekari felálláson túlnézve például nagybőgő, szaxofon, trombita, fuvola, hegedű és duda is megtalálható volt a zenekarban, aminek köszönhetően egy igen összetett zenei élménnyel gazdagodhattunk.

A "Why Aye Man" egy könnyed indításnak számított a maga kissé countrys jellegével, az ezt követő, még lendületesebb "Corned Beef City"-re pedig már úgy is elkezdtem dobolni a lábammal, hogy korábban még nem hallottam. Az este egyik csúcspontját rögtön a harmadik darabbal megkaptam: a rendkívül szép "Sailing to Philadelphia" teljesen elvarázsolt. Knopfler ebben eredetileg James Taylorral duettezik, akit itt az ütőhangszerek mögött álló, kifejezetten kellemes hangú Danny Cummings pótolt, meglehetősen sikeresen. A koncert egyik leghangulatosabb része az volt, amikor az énekes bemutatta a zenekar tagjait, majd hirtelen egy ír kocsmában érezhettük magunkat, amikor a tagok a színpad elején felsorakozva előadták a "Done with Bonaparté"-t. A "Postcards from Paraguay" könnyed dél-amerikai hangulattal tarkította az összképet, míg a három ráadás előtti "Speedway at Nazareth" ének nélküli második fele kirobbanó örömzenélésbe torkollott, csúcspontként jelezve a koncert hivatalos végét. 
 

Nem esett még szó arról, elhangzottak-e Dire Straits-számok. Természetesen, hiszen megkerülhetetlenek. Knopfler nem tartozik azok közé, akik a régi sikereikből élnek, épp ezért bizonyára alaposan meg kellett azzal küzdenie már szólópályája elején is, hogy bármekkora slágert is szerez, a leghangosabb üdvrivalgás akkor is a Dire Straitshez kapcsolódókat kíséri. Nem történt ez másképp most sem: a "Romeo and Juliet", de főleg az első ráadásként előadott "Money for Nothing" nyitó másodperceiből tudta mindenki, hogy mi fog következni, amit a tömeg tombolása is egyértelművé tett. Utóbbi szám egyébként hiába tartozik a nagy klasszikusok azon blokkjába, ahová például Vangelis főtémája is az 1492 – A paradicsom meghódításából, magyarán a gyakori rádiós játszás elméletben teljesen hatástalanná tette, élőben teljesen frissnek és élvezetesnek találtam. A néhai zenekar egyébként még a "Once Upon a Time in the West", a "Your Latest Trick" és az "On Every Street" erejéig is megidéződött.

A rajongók jelentős többsége valószínűleg második ráadásként a turné egyes állomásain elhangzó Dire Straits-örökzöldet, a "Brothers in Arms"-t választotta volna a nálunk előadott "Piper to the End" helyett. Azonban minőségi csere volt, hiszen csupán annyi történt, hogy minden idők egyik legszebb rockballadája helyett minden idők egyik legszebb folkballadája hangzott el, itt ráadásul rendes lezárással, nem azzal a furcsa lekeveréssel, mint a Get Lucky című albumon. A szaxofont központba állító, harmadik bónusz darabként érkező "Going Home: Theme from Local Hero" volt az egyetlen instrumentális szerzemény az este folyamán, és telitalálatként zárta az estét. Ez a művész életművének egyik legismertebb pontja, és történetesen épp egy filmzene, amelyet az 1983-as, Burt Lancaster főszereplésével készült Porunk hőse (A kisvárosi hős) ihletett.

Szólókarrierje során 1996-ban, 2005-ben, 2008-ban, 2010-ben, 2013-ban és 2019-ben lépett fel Mark Knopfler Magyarországon. Én csak az idei eseményen voltam, de ha lesz következő, azon is ott a helyem. Bár a dalok többségét nem ismertem, mégis mindegyikre könnyen ráhangolódtam, nem éreztem egyiket sem feleslegesnek, sőt még csak közepesnek sem. Rock, folk, country, blues, némi jazz: így lehetne felcímkézni őket, de a sokszínűség és a különféle stílusok váltakozása ellenére is egy tökéletes egységet alkotott a koncert. Bár a művész már hetvenéves, és inkább egy kicsit fáradt, jóindulatú nagypapára emlékeztet, mintsem rocksztárra, karizmatikussága megmaradt, és a hangja is a régi. Szünet nélkül, több mint két órán keresztül állta a sarat, és nagy érdeme, hogy képes volt ennyi embert az ujja köré csavarni, akik életük egyik legemlékezetesebb élményeként gondolhatnak vissza 2019-es fellépésére.
 

Koncertfotók: Török Hajni