Noha sokaknak Nino Rotáról csak A Keresztapa, jobb esetben a Rómeó és Júlia muzsikája jut eszébe, az olasz komponista páratlan, százötven filmzenét és rengeteg komolyzenei alkotást magában foglaló életművet hagyott hátra, s nyugodtan nevezhető az európai filmzenék egyik atyjának. Giovanni Rota Rinaldi néven, 1911. december 3-án, Milánóban látta meg a napvilágot zenészcsalád gyermekeként, így szinte nem is volt kérdés, milyen irányt vesz majd az élete. Sok pályatársához hasonlóan őt is csodagyereknek tartották, hiszen nemcsak, hogy jól játszott zongorán, de már fiatalon is komponált. Első művét – egy zongoradarabot – kilencéves korában jegyezte le, első nagyzenekari művét pedig csupán tizenegy éves korában írta. Ez volt a L'Infanzia di San Giovanni Battista című oratórium, melyet 1923-ban Párizsban és Milánóban is műsorra tűztek. Tizenhárom évesen egy Hans Christian Andersen művén alapuló háromrészes, lírai daljátékot komponált Il Principe Porcaro címmel, melyet a zenekritikusok egyöntetűen jól fogadtak. Kiemelték, hogy a művön egyáltalán nem érezni komponistája életkorát, hibátlan és intenzív, ugyanakkor ironikus muzsikának nevezték. A komponálást iskolás évei alatt is folytatta, s tizenévesen további darabokat szerzett. Zenei tanulmányait a Milánói Konzervatóriumban kezdte meg 1923-ban, majd a római Santa Cecilia Akadémián folytatta magántanulóként, ahol 1930-ban diplomát is szerzett. Ezt követően Arturo Toscanini tanácsára az USA-ba utazott, ahol a philadelphiai Curtis Institute ösztöndíjának köszönhetően két évig tanult, többek között a világhírű magyar karmester, Reiner Frigyes tanítványaként. Itt ismerkedett meg George Gershwin zenéjével, s kötött barátságot Aaron Coplanddel. 1932-ben végül visszautazott Itáliába, és a milánói egyetemen folytatta tovább a tanulást, 1937-ben pedig irodalomból is diplomát szerzett. Ez évtől Tarantóban kezdett el zeneszerzést tanítani, két évvel később a Bari Konzervatórium tanári állását fogadta el, 1950-től pedig ezen intézmény igazgatójává lépett elő, mely tisztséget élete végéig betöltötte. A harmincas években már ontotta magából a különböző műfajú komolyzenei műveket. Írt kórusműveket, nagyzenekari darabokat, többek között két szimfóniát, emellett szonátákat, kamaraműveket, szólóhangszeres darabokat. Első filmes megbízását Raffaello Matarazzótól kapta meg 1933-ban, ám a Treno popolare sem moziként, sem zeneként nem lett maradandó, igaz, a zene könnyed stílusát és főtémáját a kor kritikusai dicsérték.

Rota ezt követően tíz évig a filmművészet közelébe sem került, egészen 1942-ig szüneteltette ezen irányú munkásságát. Ekkor vállalta el a kor egyik sikeres komédiája, a Giorno di nozze zenéjét, melynél ismét Matarazzóval dolgozhatott. A rendező ezt követő mozijához is meghívta őt komponálni, 1944-től pedig kezdtek megszaporodni a megbízásai. Gyümölcsöző munkakapcsolatot épített ki Renato Castellanival is: a negyvenes években összesen öt filmen dolgoztak közösen, majd ezeket 1961-ben követte az utolsó együttműködés. Rota filmzenei karrierje 1946-tól olyannyira beindult, hogy nem volt ritka az évi egy tucatnyi megbízás sem. A mérhetetlen mennyiségnek ára is volt, hiszen ezek mellett a tanári pályájára is kellett időt szánnia és koncertmunkáit sem hanyagolta, így olykor előfordult, hogy egy-két dallamot újrahasznosított, s néha más zeneszerzők témái is felcsendültek műveiben. Ez azonban korántsem volt lopás, mivel Rota bevallottan rajongott a pastiche, azaz a zenei stílusutánzás alkalmazásáért, ezen témaátemelésekből pedig titkot sem csinált. A negyvenes évek végére egy-két nemzetközileg is jegyzett olasz mozihoz is komponált, mint például a Nincs irgalom, a Nehéz évek vagy a Menekülés Franciaországba. 1948-ban pedig megkapta első külföldi megbízását, a brit The Glass Mountainhez kellett score-t komponálnia, ezt 1949-ben az Obsession című, szintén brit krimi követte. Az évtizedet egy Kolumbusz Kristóf-os komédiával, a Come scopersi l'Americával zárta. 


Az ötvenes évek szintén hihetetlen mennyiségű mozis megbízást hozott Rotának, aki ekkor a komolyzenei munkásságát is magasabb fokozatra kapcsolta, ráadásul az évtized elején már a komolyabb, emlékezetesebb filmes felkérések is befutottak. Ezek közé sorolható a Milliomos Nápoly, a Kutyaélet, a Her Favourite Husbanddel és a The Small Miracle-lel két újabb angol megbízás, illetve a Totó főszereplésével forgatott Totò e i re di Roma. 1952-ben A fehér sejk című filmjével Federico Fellini kopogtatott be Rotához, hogy zenét rendeljen a mestertől. A többi pedig, ahogy mondani szokás: történelem. Hosszú és rendkívül gyümölcsöző, barátsággal is párosuló munkakapcsolatuk révén a filmes világ egyik legtermékenyebb és legsikeresebb rendező-zeneszerző párosává váltak. Kevés hozzájuk hasonló kollaboráció ismeretes direktor és komponista között, mivel kivételesen szoros kölcsönhatás alakult ki közöttük. Fellini filmjei Rota felejthetetlen dallamai nélkül nem azok lennének amik, s ugyanez fordítva is elmondható, hiszen Rota munkásságába egy új színt és a halhatatlanság egyik kulcsát jelentette Fellini. "A legértékesebb munkatárs, akivel valaha is együtt dolgoztam, és ezt egyenesen kimondom, hezitálnom sem kell rajta, Nino Rota volt" – emlékezett Fellini a szerzőre. A nagy olasz rendező filmjeihez írt aláfestő zenéi esetében elsősorban a humor és a szatíra megjelenítése jellemző (amit olykor könnyed jazz-, beatelemek bevonásával, olykor cirkuszias hangulatkeltéssel és ezekhez hasonló megoldásokkal ért el), azonban ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyta volna a filmek mondanivalóját, csak a lehetőségekhez mérten igyekezett mindig egy adag abszurditást beleszőni kompozícióiba. Emiatt, illetve mert dallamait mesterien tudta úgy variálni, hogy szatirikusságuk mellett szívbemarkolóan, vagy ha kellett, tekintélyt parancsolóan is megszólaljanak, műveinek hangzásvilága rendkívül színessé vált. Vidám hangulatú témáit mesterien tudta egyik tételről a másikra drámaivá, komorrá vagy éppen keserédessé varázsolni. Ez a megközelítés végül teljesen összeforrt az olasz filmművészettel, később pedig a francia zenészek stílusába is beszövődött, s egészen napjainkig hatóan, például a francia Yann Tiersen vagy az olasz Nicola Piovani munkásságában is felfedezhető Rota stílusa. Sőt Hollywoodban is megtaláljuk, hiszen Rota dallamainak, kifejezésmódjának egyik nagy követője Danny Elfman, aki például a Pee Wee nagy kalandja vagy a Men in Black esetében erősen és szándékoltan Rota stílusára támaszkodott.


Fellinivel az együttműködés egészen Rota haláláig fennmaradt. 1953-ban A bikaborjak következett, majd 1954-ben az Országúton, mely a páros első örök érvényű munkája lett. A film zenéje, leginkább főtémája a mai napig gyakran játszott klasszikus filmsláger, melyből 1966-ban szimfonikus szvitet is írt a szerző. A nemzetközi szereplőgárdával forgatott 1955-ös Szélhámosok szintén komoly kritikai visszhangra talált, szintúgy a Cabiria éjszakái, mely az Országútonhoz hasonlóan a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat is elnyerte. A páros következő együttműködésére 1960-ig kellett várni, ám Fellini következő filmje és a hozzá írt muzsika ismét nagyot szólt, Az édes élet ugyanis moziként és zeneként is beírta magát a filmtörténelembe. Rota igencsak kettős tónusú muzsikát írt, hiszen a megrendítően szép nagyzenekari score mellett néhány téma könnyű, slágeres instrumentális tálalásban is hallható. Ezt a Boccaccio 70 című szkeccsfilm Doktor Antonio megkísértése című fejezete követte, majd 1963-ban érkezett a páros következő feledhetetlen munkája, a 8 és 1/2. A mozi dallamos, könnyed, igen jellegzetes főtémája szintén az örökzöld filmslágerek egyik alappontja, filmzenei koncertek gyakori műsorrésze. A score a mozi szempontjából is kulcsszerepet tölt be, hiszen a kritikusok szerint ez adja a mű összetartó erejét, nélküle nem az lenne, ami. 1965-ben a Júlia és a szellemek esetében folytatódott a kollaboráció, ezt a Különleges történetek követte, majd egy újabb nagy Fellini-klasszikus, a Satyricon következett 1970-ben. Zeneileg ennél jelentősebb munka lett az ez évben bemutatott Bohócok, melyben Rota cirkuszi zenés énjét szabadon engedhette, a főtéma szintén filmzenei klasszikussá vált. Fellini csúcsidőszaka ekkor még javában zajlott, Rota pedig jobbnál jobb muzsikákat komponált e filmekhez, melyek között a következő a Róma volt, amelyet az Amarcord követett. 1976-ban nemzetközi szereplőgárdával és Donald Sutherland címszereplésével Fellini elkészítette a Casanovát, melynek muzsikájáért Rota David di Donatello-díjban részesült. Következő és egyben utolsó közös munkájuk az 1978-as Zenekari próba volt, mely a történetéből adódóan sok és változatos muzsikát követelt meg. Rota 1979-es halála után Fellini csillaga is leáldozott egy időre, ám a nyolcvanas évek végén ismét magára talált a rendező, amiben szerepe volt annak is, hogy megtalálta a Rotát pótló komponistát, a mester korábbi tanítványát, Nicola Piovanit. 


Rota Fellini mellett az olasz filmművészet szinte összes nagy rendezőjével dolgozott. 1962-ben Vittorio De Sicával az Altona foglyain, Mario Monicellivel pedig A nagy háborún, valamint Az orvos és a sarlatánon. Rövidebb munkakapcsolat alakult ki Luchino Viscontivel, akivel először az 1957-es Fehér éjszakákon dolgozott, ezt 1960-ban a Rocco és fivérei követte, melynek muzsikája szintén a szerző legjobbjai közé tartozik. Együttműködésük betetőzése az 1963-as A párduc volt, mely zenéjét nagyszabású szimfonikus hangvétele egyértelműen a komponista egyik nagy muzsikájává teszi. Rota az ötvenes évek második felében is munkát munkára halmozott, évente nyolc-tíz filmet vállalt el, így sok nem túl emlékezetes munkája is akad. Ezek közül azonban kiemelkedik egy filmeposz, a King Vidor rendezte Háború és béke, mely muzsikáját a szerző egyik legjobbjának szokás nevezni. A hatvanas évektől folyamatosan visszavett a tempóból, a kevesebb munka pedig lehetőséget adott számára, hogy ismét nagy figyelmet fordítson koncertzenéire. Több kórusművet írt ekkoriban, két zongoraversenyt fejezett be, komponált concertót harsonára, és több szimfonikus, illetve kamaradarabot is szerzett. A filmek terén néhány külföldi megbízás ismét becsúszott, ezek közé tartozik a The Best of Enemies, a The Reluctant Saint és az 1967-es Much Ado About Nothing. Ez utóbbi volt az első Shakespeare-adaptációja, melyet a következő két évben további kettő követett, s ezek életműve legfontosabb alkotásai közé tartoznak. Mindkettőt egy újabb nagy olasz direktorral, Franco Zeffirellivel vitte véghez. Először az Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével forgatott A makrancos hölgy következett, melynek játékos, reneszánsz hatásokat tükröző aláfestése egy igen kiváló darab. Azonban mind zeneileg, mind filmként sokkal nagyobbat szólt a páros következő alkotása, a Rómeó és Júlia. Az egyik legszebb szerelmesfilm és az egyik legjobb Shakespeare-adaptáció ez, melyhez a komponista – és ez minden túlzás nélkül állítható – első osztályú, hibátlan muzsikát szerzett. A főtéma szintén örökzöld, dallamos, lírai és fülbemászó, ám a score többi része is mestermunka. 

A hetvenes években már csak azt vállalta el, amihez kedve volt, komolyzenei munkásságát pedig csúcsra járatta. Szimfonikus művek sorát szállította, ezek közül balettjei a legjelentősebbek, emellett írt egy újabb zongoraversenyt, két cselló- és egy fagottconcertót, valamint kamaradarabok és szólóhangszeres művek sokaságát. Elvállalta Szergej Bondarcsuk epikus filmjét, a Waterloo-t, Lina Wertmüller különleges moziját, Az anarchia és a szerelem filmjét, és újra dolgozott Mario Monicellivel (Kedves Michele). Az évtized legjelentősebb munkája pedig egyértelműen A Keresztapa első és második része volt. Francis Ford Coppola egy vérbeli olasz komponistát szeretett volna, Rota korábbi munkái pedig annyira meggyőzőek voltak, hogy rábízta a maffiafilmjének score-ját. A mozi főtémája és több mellékmotívuma hatalmas siker lett, noha a film producere túl intelligensnek, túl szépnek vélte, így a bemutató előtt az is felmerült, hogy az egészet kidobják. Ez azonban szerencsére nem történt meg, s Rota egy sokadik örökzöld filmmuzsikával gyarapította a műfajt. A score-t Oscar-díjra jelölték, ez volt a szerző első nominációja, ám végül visszavonták, mivel a főtéma egyik korábbi filmjéből, a Fortunellából került (némi módosítással) átvételre – igaz, a korábbi verzió inkább komikus megközelítésű volt. Rota a Golden Globe- és a BAFTA-díjakat viszont megnyerte. A szerelmi témából íródott "Speak Softly, Love" című dal szintén komoly siker lett, több nyelven is a slágerlistákat ostromolta akkoriban – szerzője Rota mellett Larry Kusik volt, előadója pedig Andy Williams. 1974-ben zeneileg továbbgondolhatta a Corleone család életét, ám A Keresztapa 2. muzsikájába már a rendező édesapja, Carmine Coppola is besegített. A zenét a Filmakadémia már nem merte mellőzni, a nominációt pedig a két szerző díjra is váltotta, a két évvel korábbi meghurcolás miatt azonban Rota nem jelent meg a díjátadón. 


Halála előtt nem sokkal még befejezte a sztárparádét felvonultató Halál a Níluson aláfestését, s egy másik hollywoodi produkcióhoz, a Hurrikánhoz is írt score-t. Váratlanul, szívelégtelenség következtében, 1979. április 10-én, csupán 67 évesen hunyt el. Zenetudósi, tanári, karmesteri karrierje és koncertmuzsikái révén a zeneirodalom nemcsak filmzeneszerzőként tartja számon. Tíz operája (melyek közül az 1955-ös, rendkívül szellemes, sziporkázó A firenzei szalmakalap a legismertebb), öt balettje és több tucatnyi más zenekari, énekkari és kamaraműve alapján nem véletlen, hogy a nagy múltú olasz zenetörténelem XX. századi kiemelkedő alakjaként tartja számon. 

 

Gregus Péter
2015.11.01.