„A zenei világom a sötétség egy darabja. Egy kis darab a közepéből. Úgy gondolom, tragikusan gyönyörű. Igen, így szeretem leginkább jellemezni: tragikusan gyönyörű.”


Angelo Badalamenti 1937-ben látta meg a napvilágot Brooklynban olasz apától és amerikai anyától. Fiatal korától kezdve jelentős szerepet kapott életében a jazzmuzsika és az operák. Ezen zenék hallgatása során fordult a filmek felé, hogy ott maradandót alkosson, még ha nem is a fenti két stílusban. Mielőtt komolyabban elkezdett volna filmzeneszerzéssel foglalkozni, Andy Badale álnéven komponált.

A szakma figyelmét az 1986-os Kék bársonnyal vonta magára, s barátsága is innentől vette kezdetét a különc zsenivel, David Lynch-csel. A rendező megszokottól jelentősen eltérő gondolkodásmódja, az emberi agy legkevésbé használt részeit is aktív munkára serkentő történetei Badalamentire is inspiráló hatással voltak. Következő közös munkájuk a Nicolas Cage főszereplésével készült Veszett a világ, amit a nagy dobás, a Twin Peaks tv-sorozat követett. A látszólag nyugodt, ám a felszín alatt valójában visszafojtott indulatokkal teli kisvárosról és annak lakóiról készült díjnyertes remek – melyhez fogható sötét víziót addig még nem mutattak be televíziós csatornák – hihetetlen sikert aratott, ezzel meglepve még a gyártókat is, nemkülönben a rendezőt. A diadalhoz nagymértékben hozzájárult az Angelo Badalamenti által szerzett sajátos zene is, amelyben a jellegzetes dallam első hangjáról csak annak nem ugrik be, hogy miből való az, aki a sorozatot a „volume” gomb letekerésével nézte. A Twin Peaks annyira meghatározta a két művész pályáját, hogy a filmbeli énekesnővel, Julee Cruise-zal három albumot (Industrial Symphony #1, Floating into the Night, The Voice of Love) is készítettek, melyeknél Badalamenti a zenéért, Lynch a szövegekért, Cruise pedig a szerzemények előadásáért felelt. 

A két „darkman” együttműködése később is folytatódott. Így kerültek ki olyan emlékezetes dolgok kettejük keze alól, mint az Útvesztőben vagy a Mulholland Drive. A legszebb Badalamenti remek a Lynchtől szokatlan melankólikus történetvezetés mentén haladó, és mindenféle excentrikusságtól mentes Straight story – Az igaz történet, egy csodálatos road-movie, hasonlóan feledhetetlen zenével. A komponista később más furcsa alkotáshoz is készített zenét: a szado-mazochista témát körüljáró A titkárnőhöz, a szürreális Az elveszett gyermekek városához, de ő fokozta az izgalmakat akkor is, amikor Freddy Krueger harmadjára tizedelte a kölyköket az Elm utcában (Rémálom az Elm utcában 3.: Álomharcosok). Előszeretettel dolgozik együtt különböző előadókkal (Barry Adamson, Jocelyn West), mint ahogy ezt tette A part esetében az Orbitallal, az elektronikus zene ászaival. De az ő szerzeményei voltak jelen a James gitárbanda énekesével, Tim Booth-szal közös, vicces című The Booth and the Bad Angel lemez dalaiban, valamint a rekedtes hangú Marianne Faithfullnak írt „A Secret Life”-ban is.

Angelo Badalamenti nem panaszkodhat a felkérések hiányára, hiszen mindig szükség lesz olyan komponistákra a filmzeneiparban, akiknek a zenéje képes egy filmet nyomasztóvá, rémálomszerűvé tenni, ugyanakkor számítani lehet rá abban az esetben is, ha például egy bizarr szerelmi románchoz (Ez a szerelem) kell megható dallamokat szerezni. A kétszeres Golden Globe-jelölt (Straight story – Az igaz történet, Mulholland Drive) zeneszerzőt két cameoszerepben is láthattuk a mozivásznakon, természetesen mindkét esetben Lynch-filmben: zongorista szerepében debütált a Kék bársonyban, majd a Mulholland Drive-ban mutatta meg stílusosan, hogy hogyan isznak kávét a gengszterek – a megszokottól eltérő módon. 
 

Bíró Zsolt
2008.03.21.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A Rémálom az Elm utcában-széria zenéi
Moziszériák, tévésorozatok

Angelo Badalamenti
A filmzene legendái