Már több mint fél év eltelt az amerikai bemutató óta, a Nicolas Cage főszereplésével készült Rejtélyek szigetének azonban mostanáig kishazánkban se híre, se hamva nem volt. Azaz hamva talán mégis, mert a film odaát akkorát égett, hogy maradványait garantáltan elrepítette idáig a szél, s a profitorientált forgalmazók pontosan tudták már a kezdet kezdetén, hogy Cage, amennyiben nem valami pörgős akciófilm középpontjában hentel, a kutyát sem érdekli. Az itthon tehát eleve DVD-kiadásra kárhoztatott darab a mi szempontunkból csupán egyetlen dolog miatt lehet érdekes: zenéje a mostanában már csak évi egy produkció erejéig feltűnő olasz mester, Angelo Badalamenti aktuális műve. Bár világszerte általánosan kimaradt a 2006-os év legjobbjainak összeállításából, nem szabad nem odafigyelni erre az albumra, hiszen a dráma és a misztikus thriller zenei világának találkozása abszolút az ő asztala, s az egy évvel ezt megelőző Fekete víz sötét szépségének egyfajta továbbértelmezéseként tekinthetünk a Rejtélyek szigete score-jára.


Az eredeti, 1973-as változathoz képest (mert hogy meg ne lepődjünk nagyon: ez a film is remake, ráadásul a felújított változat sikertelensége többek között azért is feltűnő, mert az első változat a maga idejében kultfilmmé nőtte ki magát) jelentős pontokban eltérő történet szerint egy tragikus balesetben megkeseredett rendőr (Cage) egy napon levelet kap volt jegyesétől, amelyben a nő segítséget kér eltűnt lánya ügyében. Hősünk egy világ végén túli kis szigetre utazik, ahol a nyomozás korántsem olyan egyszerű, mint gondolná, lévén a sajátos szabályok szerint élő, erősen feminista helyiek egyáltalán nem szeretnének hallani a kislányról. Rejtélyes események, váratlannak tűnő drámai fordulatok és talán túlságosan is nyilvánvaló nyomok végül ráébresztik őt, hogy a közösség saját istenének szeretné a kislányt feláldozni. Elkeseredett, széllel szembeni magányos harca végén azonban a megoldás némiképp máshogyan alakul, mint azt elképzelte volna...

Anélkül, hogy bármi konkrétumot elárulnék róla, az egyértelmű, hogy a hollywoodi misztikus sémákat tökéletesen követő film végkifejlete eltér a megszokottaktól, de ez a furcsaság nem hogy emelné a fényét, de az addigra már egyébként is jó mélyre elföldelt produkció csak még inkább bukásra ítéltetik. A szektás alapötletek egyik legfurcsább jelensége nevetséges formában érvényesül, miszerint őszinte mosolyra a külvilágtól elzártan, "boldog békében" élő közösség egy tagja sem képes, vérszomjas pillantásokra viszont annál inkább. A bárgyú moziban pozitívumot csak Paul Sarossy fantasztikus képei jelentenek (az operatőr felelős Atom Egoyan szinte összes filmjének látványvilágáért), illetve Angelo Badalamenti zenei aláfestése, mely ugyan nincs közvetlen összefüggésben a vásznon történtekkel (s nem meglepő módon az eredeti zenéhez, Paul Giovanni művéhez sincs semmi köze), és szinte akkor is szól valami feltűnően drámai muzsika, amikor arra talán nincs is akkora szükség. A teljesen szerencsétlen filmezés egyik iskolapéldája ez, és azon kevés kivételeket gyarapítja, amikor a score jobban érvényesül különálló hallgatása során, mint azokban a pillanatokban, amelyekhez készült.


Noha ez az elmélet rögtön ott megdőlni látszik, amikor az ember jobb híján nem tud másra figyelni, mint a zenére. Valójában a Mester most is túlzottan árulkodó, hiszen nem tartogat semmilyen meglepetést: a drámai muzsikában már a nyitány során érezni lehet, hogy semmilyen szivárványos összeborulásról nem lesz szó, s a melankólia olyan erősen van jelen az oboa és a klarinét megszólalásaiban, hogy a tragikum szinte eleve elrendeltetett, s a zenekar játéka (az elmaradhatatlan nagyívű vonósjátékkal, misztikus női énekhanggal, s a háttérben mindezt megtámogató gitárkísérettel) effelől semmi kétséget sem hagy. Az "Overture for the Wicker Man" gyakorlatilag egy tipikus drámai mű az olasz komponista minden eddig megismert manírjával együtt, és a további tizenhárom tétel sem különül el ettől a zenei világtól. Az albumon egyre előrébb haladva ebbe a már-már sajnálkozó és lemondó hangulatba helyenként ördögies feszültség párosul, ahogy a nyomozás során fokozatosan kerülnek felszínre a szörnyű titkok, de mindezt inkább gazdag hangszereléssel éri el a szerző, semmint számos újabb témával.

Bár a kompozíció tételekre bontott, nagyon nehéz közöttük jelentős hangulatbeli különbséget tenni, maximum egy-egy apróbb motívum vagy effekt megjelenésétől lehetnek jellegzetesek. A "Cycling into a Nightmare" egyfajta visszafogott elektronikus lüktetésébe szintetizátoros vokál vegyül, míg a "Barn" élesen felreccsenő rézfúvósoktól és disszonáns hegedűmotívumtól lesz félelmetes. Igazi tragikus, szinte operába illő monumentalitás jellemzi a "Flight to Summer's Isle"-t, s itt is nyilvánvaló a komponista beszédes stílusa: ebben a másfél perces tételben minden tiltakozás benne van a messzi vidékre való utazással szemben. A szólamok diskurzusának tekinthető az album egyik legszebb tétele, a "Secret Meeting Note", ahol az állandó zenekari kíséretbe egymás után játszik rövid szólót szinte az összes hangszer: klarinét, cselló, kürt, oboa, s a végéről a külön színezetet nyújtó gitárkíséret sem marad el. A szépség melletti veszélyeztetettséghez írt témája a "Rose and the Daydream" második felében harsan fel először, ez a fajta, kis hangközöket ismétlődően játszó vonós hullámzás általában Patrick Doyle műveire jellemző. Ezt aztán többször is megismétli, előbb a méhésztelepen történt allergikus szenvedés alatt felcsendülő "Kiss of Bees" második felében, majd a végső harc során hallható "Confrontation"-ben. Furcsa megszólalású, és David Lynch filmjeinek hangulatát idézi az elektronikus alapokra helyezett "Flashback Memories", ahol számos motívum visszafelé játszva jelenik meg pillanatokra, állandó mély búgás és különböző suttogó effektek környezetében, s szintén kiemelkedik az általános hangvételből a záró "Burning" rövid, törzsi dobokkal kísért aláfestése.


A tételek azonos megszólalása ellenére sem nevezhetnénk a Rejtélyek szigete kíséretét egysíkúnak, mert a dráma és misztikus thriller zenei kifejezőeszközei főleg hangszerelését tekintve jócskán gazdagabb összhatást nyújtanak, mint megszokott társai. Az igazán szomorú az, hogy ez a remek muzsika megint egy borzasztó remake kísérője, emiatt talán túlságosan is kikerül a köztudatból, pedig az ifjú titánok egyre növekvő hada garantáltan képtelen lenne egy ehhez fogható elegáns score megírására (tisztelet a néhány kivételnek, lásd Brett Rosenberg Félhomályát). A komponista a tőle leginkább elvárható stílusban szerzett újabb igényes muzsikát, s még ha talán olykor túlságosan is fojtogató a zene töménysége, összességében sok rosszat nem lehet elmondani róla. Túlzás, hogy valami egészen újszerű, kiemelkedő produkció lenne, de az efféle elegáns darabok között biztos helye van a palettán.