Ahogy a komédiák, a drámák vagy az akciófilmek, úgy a posztapokaliptikus alkotások is folyamatosan jelen vannak a filmvilágban. A majmok bolygója- és a Mad Max-széria éppúgy ide sorolható, mint a 12 majom, az Éli könyve, a Feledés, az Automata vagy épp az Omega ember, illetőleg annak újrája, a Legenda vagyok, és még hosszasan folytathatnánk. Dánia filmesei is forgattak ebben a témában: 2017-ben a 21. század végén játszódó Qeda: Az időutazó került ki tőlük. A főként dokumentum vonalon mozgó direktor, Max Kestner mozija az ökológiai katasztrófát követő világunkban játszódik, középpontjában pedig Fang Rung (A dolog 2011-es remake-jében közreműködő Carsten Bjørnlund) áll, akinek alteregója visszatér 2017-be, hogy egy tudóssal (a Hóemberben is felbukkanó Sofia Helin alakításában) karöltve megmentse a Földet, s ezáltal szebb jövőt biztosítson az emberiség számára.


A score-t Vladislav Delay és Jonas Struck szállították, akik ugyanezen évben egy másik, ehhez hasonló kollaborációt is végrehajthattak a Borg/McEnroe című életrajzi dráma apropójából. Bár a Qeda: Az időutazó két különböző évet és eltérő látványvilágot tár elénk, a muzsika nem ezen ellentétekre fókuszál, hanem az elkerülhetetlennek tűnő sötét jövőt igyekszik megragadni, visszaadni. A forgatókönyv másik pontja, amelyre a szerzők összpontosítottak, a főszereplő megosztott személyisége, lévén ő egyszerre a jövőben beteg gyermekét nevelő ügynök és a múltba visszatérő megmentő. A muzsika fő csapásirányát a komor, rideg elektronikus megoldások képezik, amelyek eleinte visszafogott, lüktető elemekkel, a háttérben megbúvó vokállal és mély zongorahangokkal kombinálódnak, végül pedig orgona- és hegedűszólókkal színesednek tovább. Bár a Sound by Struck gondozásában elérhetővé vált album játékideje alig háromnegyed órás, hallgatása közben ólomlábakon járt az idő: kétszer hosszabbnak tűnt, s gyakran jutott eszembe a Csernobil – mivel meglehetősen ritkán hallgatok ilyen jellegű aláfestéseket, a legutóbbi ehhez hasonló élményem Hildur Guðnadóttir ahhoz írt művéhez kapcsolódik. A Qeda: Az időutazó zenéje a képsorokkal karöltve minden bizonnyal pazarul működik, jól vetíti előre azt, hogy mi vár ránk, ha nem foglalkozunk a globális felmelegedésből, valamint élővizeink szennyezettségéből eredő problémákkal, és inkább "a biztonság kedvéért" ráteszünk még egy lapáttal aktuális helyzetünkre, önállóan hallgatva azonban stílusa miatt érdektelenné vált számomra – holott találtam olyan trackeket, melyek igazán tetszettek.  


A score mellett Gloria Jones 1964-ben íródott "Tainted Love" című dalát is beillesztették mozijukba az alkotók, melyet ugyan számos feldolgozásban hallhattunk már (a Soft Cell vitte sikerre 1981-ben, míg napjainkban Marilyn Manson húsz évvel későbbi változata a legismertebb), ezúttal egy újabb látott napvilágot Mette Lindberg és Simon Littauer közreműködésével. Akár az általuk előadott verziót, akár annak Delay-féle, a soundtracket záró remixét nézem, mindössze annyi maradt meg belőle emlékeimben, hogy olyan tempóval bírnak, mintha kazettán hallgatnám, s húzná őket a magnóm.


Kiemelkedő tételek: The Beach, Fang Rung, Daughter, My Family, Ripples in Time