Danny Boyle rendező, aki már sok stílust kipróbált, és vélhetőleg még többet fog, ezúttal is ugyanazzal az Alex Garlanddel dolgozott együtt, akinek a Trainspotting és A part forgatókönyvét is köszönhette. Aktuális vállalkozásukban egy űrhajó 2057-ben nyolctagú személyzetével (köztük Cillian Murphyvel, Michelle Yeoh-val és Cliff Curtisszel) a kihűlőfélben lévő Nap felé tart, hogy az emberiség utolsó mentsváraként magukkal hozott atomtöltetet üzembe helyezve újraindítsák a bolygó működését.

A filozofikus sci-fi előnye például a sorozatgyilkosos thrillerekkel szemben, hogy e műfajból jóval kevesebb darabot ismerhettünk meg a filmtörténelemben, így hiába feltűnő, hogy mindezt kicsit másképp láttuk már nyomokban mondjuk a 2001: Űrodüsszeia vagy a Halálhajó bizonyos jeleneteiben, különleges hangulata és grandiózus látványvilága révén mindez nem tűnik túl zavarónak. Az utolsó húsz perc láttán viszont felmerül a kérdés az emberben, hogy mikor kerülhetett más direktor kezébe az irányítás, annyira elüt a videoklipes vágás és a kísérletezőnek álcázott, ám valójában zavaró operatőri munka a korábban látottaktól.


A modernebb jellegű filmzenék kedvelői közül bizonyára nemcsak én voltam az, aki sok reményt fűzött a score-hoz. Mégha John Murphy, a rendezővel eddig már számtalanszor együtt dolgozó komponista (a közös munkák sorában a 28 nappal később a legkiemelkedőbb) neve eddigi teljesítménye alapján nem is hozott azért annyira lázba, a mellé csatlakozó – Rick Smith és Karl Hyde alkotta – Underworldé már annál inkább. A duó, amely saját műfajában (azaz a "hagyományosnál" elrugaszkodottabb világú technóban) több lemezen és egy pályafutást összegző albumon is túl van, a filmvilágban tavaly debütált: Anthony Minghella Bűnös viszonyok című drámájánál nem kisebb név, mint az Oscar-díjas Gabriel Yared mellett bukkantak fel, és az eredmény már akkor is meggyőző volt. Ugyan debütálásról írok, de betétdalfronton azért már jóval többször közreműködtek különféle mozikban, legismertebb felvételük, a "Born Slippy" éppen Danny Boyle első sikerében, a Trainspottingban csendült fel.

A score egy érdekes elegy, lévén, hogy az egy plusz két zeneszerző két külön világból is érkezett. A végeredményt tekintve részben a George Clooney-féle Solaris Cliff Martinez szerezte zenéjének lebegő megközelítésével vonhatunk párhuzamot, már a hangszerelésben is. Főleg csendesebb, meditatív, olykor szonárhangszerű effektekkel megtoldott témákból áll a score, a feszültségteli részeknél (mint például a félresikerült űrséta vagy a film végi zaklatott jelenet) pedig hatásosan erősítenek rá a zenészek, mesterséges "kollégáikkal" a háttérben. A keveredést szerencsére úgy oldották meg a komponisták, hogy az Underworld szintetikus stílusa ne telepedjen rá John Murphy szimfonikusaira és fordítva, hanem a kettő tökéletes szimbiózisban működjön együtt. Ám azért hibát találni, még ha elhanyagolhatót is az egészhez képest, ám mindez elég is ahhoz, hogy pontlevonás járjon érte. Egy gyönyörű lassú témát többször hallhatunk, legelőször akkor, mikor a Cillian Murphy alakította Capa szeretteinek üzen a Földre, a probléma mindössze annyi, hogy egy ilyen zene, ami más produkcióban a lezárás felé csendülne fel, itt már a játékidő hatodik percében elhangzik, afféle idő előtti patronelpuffogtatásnak tűnve.


A második hiba egyrészt megbocsáthatatlan, másrészt óriási dilettantizmusról árulkodik Boyle részéről. A néző gyanútlanul elmerengene a záró percek szépséges dallamán, ám ekkor érkezik a stáblista, és vele együtt robban be az Underworld egyik korábbi lemezéről átemelt "Peggy Sussed" ide egyáltalán nem illő elektropunk zúzása, ami jelen esetben egy övön aluli ütésnek felel meg, mert körülbelül az lenne ehhez fogható, ha a Forrest Gumpot a Metallica "Enter Sandman"-je zárná. Méltó zárásként a második dal, az I am Kloot "Avenue of Hope" című, valahol Johnny Cash stílusát idéző balladája lett volna az első. Ezen apróságoktól eltekintve azonban egy igényes és hatásos zenével van dolgunk, ami a filmet is átlendíti egyes pontjain.