1993 egyike volt Jerry Goldsmith szokásos túlvállalt éveinek, ahol az elkészült filmzenék mennyisége szinte egyértelműen a minőség rovására ment. A Dennis, a komisz, a Bűvölet, a Hatszoros ölelés, a Matiné, valamint jelen írás tárgya mellett talán a magyarra elég sután Mindent a győzelemért címre fordított Rudy tekinthető egyedüli kivételnek, ami a kiemelkedőbb hallgatnivalót illeti. Ezt így rögtön az ismertető elején persze nem szép dolog kijelenteni, de az igazság az, hogy a Nyom nélkülről elég nehéz ódákat zengeni. Az általa képviselt legnagyobb érték az, hogy hosszú bootleg-korszak után végül limitált háromezres példányszámban jelent meg a Varése CD Club keretein belül, az azonban mindent elárul róla, hogy még mindig lehet kapni, sőt, egyes aukciós oldalakon a hivatalos ár harmadáért is beszerezhető. Ugyanakkor mégsem tudok teljes elutasítással beszélni a viszonylag hosszúra nyújtott albumról, mert annak ellenére, hogy legfőképp az Elemi ösztön során megálmodott, csendesen fojtogató hangulat jellemzi az egész művet, megspékelve az Ómen 3. – Végső leszámolás főtémájának visszafogottabb variációjával, végig azonos szinten muzsikál, és ha jó pillanatban kezdünk a hallgatásába, bizony előbb-utóbb azon kapjuk magunkat, hogy már körbe is fontak minket a csalfán hívogató dallamsorok.


A film egy megbízhatóan teljesítő, de nem egetrengető filmtörténelmi karriert befutott thriller, pedig George Sluizer rendező gyakorlatilag kétszer is nekifuthatott a műnek, lévén a saját, holland-francia koprodukcióban készült eredetijét forgatta újra Hollywoodban, méghozzá viszonylag jó nevű színészgárdával. A pszichothriller középpontjában egy egyébként példás családfőként tündöklő férfi (Jeff Bridges) áll, aki elrabolja egy szerelmespár lány tagját (Sandra Bullock megközelítőleg háromperces alakítása). A kétségbeesett fiúnak (Kiefer Sutherland) persze fogalma sincs arról, mi is történt valójában, ám antipatikus főhősünk remek megoldást eszel ki: segít neki megtalálni elveszett szerelmét, cserében viszont át kell élnie ugyanazt, amit a lánynak. Hosszas huzavona után végül belemegy a halálos játékba, nem is sejtve, mennyire torz elme precíz csapdájába került valójában.

Annak idején még nem figyeltem olyan kihegyezett fülekkel az aláfestéseket, hogy visszagondolva bármi konkrét emlék eszembe jutna az egyébként többször is megtekintett Nyom nélkül zenéjével kapcsolatban. Az albumot hallgatva ez az érzés megmagyarázódik valamelyest, lévén Goldsmith a feszültséget leginkább háttérbe húzódó zenekari megoldásokkal hozta létre, és igazából csak az utolsó negyedórában találkozhatunk fület szaggató tombolással. Az efféle underscore viszont önmagában sosem játszik olyan kiemelkedő szerepet, emiatt a Nyom nélkül score-ja nem is válik olyan muzsikává, amit az ember azért tesz be a lejátszóba, hogy kikapcsolván magát a külvilágtól, csak a zenére koncentráljon.


Háttérként viszont tulajdonképpen zseniális, mert a zömével főként vonósok és szóló fafúvósok (klarinét, fuvola, oboa) által előadott tételek képesek olyan tapintattal háttérben maradni, hogy közben azért remekül megdolgozzák a tudatalattinkat. Részint a magas tónusú elektronikus effektek állandó jelenlétének köszönhető, hogy előbb-utóbb hipnotikus erő árad szét a hangszórókból, s amikor a rémületkeltés zenei eszközeként feldübörgő timpani mellé a jellegzetes goldsmith-i fémes szintidob rácsattan, akkor vesszük csak észre igazán, mennyire kényelmetlenül érezzük magunkat a szobában. A nyitótétel ("Practice") hamar ráhangol erre a thrillerhangulatra, és aztán legalább tíz percig nem is nagyon mozdul semerre. A jellegzetes főtéma apróbb variációi mellett bemutatja a szerelmes hátteret az "Apologise" és a "Forever" romantikus harmóniái révén; e romantikus szál egyébként közelít Goldsmith az Oroszország-ház című filmhez írt, hasonlóan szívbemarkoló muzsikájához.

Aztán ez a drámával és feszültséggel vegyített románc egycsapásra megszűnik a "Diane's Missing" során megszólaló ütősök és rezesek hathatós közbenjárásával. Mint az első fenyegetőbb megszólalású tétel, egyszerre utal vissza a Total Recall – Az emlékmás hangulatára, s vetíti előre Az Árnyék akciódúsabb pillanatait. Ez a motívum két rövidke tétel ("Passing Time", "Hello Jeff") erejéig tér csupán vissza a nagy finálé előtt (leszámítva egy-két más jellegű track rövid lezárását), közben azonban megismerhetünk egy másik témát a "Weekend Duty"-ban: az elektromos zongorán előadott szerzemény fejezi ki számomra leginkább a kétségbeesést és reménytelenséget, főleg, amikor a hullámzó megszólalásra a furulya, valamint a vonósok is rásegítenek.


Egyébként egymást váltogatják a szinte csak effektszintű aláfestést nyújtó kompozíciók és a melankolikus szerelmi szál zenei kifejezői. A számomra abszolút felesleges résztvevőnek érzett "The Password", a némiképp fenyegetőbb "New Message", a bevállalt halálos utazás kezdetét jelentő, kábultan bekebelező "Drink", illetve a rögtön azt követő, erőteljes felcsattanással nyitó "Surprise" mellett szinte megnyugvásnak tűnnek az "A Night's Sleep" és a "The Vision" lágy harmóniái, hogy a kakukktojásként felbukkanó, színtiszta jazzmuzsikáról ("Variation") ne is beszéljek. A kínokkal teli végkifejletet aztán remekül adja vissza a "Where's Jeff?" dühös összevisszasága (némileg a "Rambo" zenéire emlékeztetve), és az egész ördögi cselszövést összegző, majd a végső csatával lezáró "Let's Talk" után egy csodás, a jazzhez való visszakanyarodás csillapítja és próbálja meg elfeledtetni az átélt szenvedést. Az "End Titles" remek variációja a korábban megismert szerelmi témának, és bármennyire is azonos hangulatvilága van az ezt megelőző egy órának, nem érzem, hogy kilógna a mű egészéből.


A hatvannégy percből, köszönhetően a modern technikának, könnyedén kiprogramozhatók azok a tételek, amelyek távollétében a Nyom nélkül kísérete jóval konkrétabb zenei élmény is lehetne, ám kétséges, hogy az egyébként rövidke trackek nélkül vajon képes lenne-e Jerry Goldsmith munkája ugyanilyen módon feszültté tenni a hallgatói légkört. Nem mondhatom kiemelkedőnek, s ha épp más nincs, ami lekötné közben figyelmünket, helyenként egészen nyugodtan lehet unalmasnak is nevezni, ám összességében egy jól teljesítő, az őrült ötleteket tapintatosan távol tartó filmzenéről van szó. Hacsak nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy a Varése Club főként eszmei értékét növeljük a szokásos igényes körítésben tálalt lemez húszdolláros árának leszurkolásával, a jóval reálisabbnak tűnő feléért azért érdemes egy példányt felhelyezni a polcra.