Nicaragua, 1979. A kegyetlen Somoza-rezsim végnapjaiban három amerikai fotóriporter tudósít az eseményekről. Russel Price (Nick Nolte) szakmája legkiválóbbja, és hideg profizmussal ad hírt az eseményekről. Mikor új kolléganője, Claire (Joanna Cassidy) elmagyarázza neki a forradalom lényegét, Russel a sandisták oldalára áll, és interjút akar készíteni a gerillák vezérével, Rafaellel. Ez a lázadóknak is pont jól jön, ugyanis fényképes bizonyítékkal szeretnék eloszlatni a híreszteléseket arról, hogy vezérük meghalt. Russelt új politikai elkötelezettsége azonban bajba sodorja, és sok más emberhez hasonlóan neki is el kell hagyni az országot. Roger Spottiswoode filmje valós eseményeket dolgoz fel, és Oliver Stone Salvadorja mellett az egyik legjobb film a közép-amerikai banánköztársaságok instabil helyzetéről.


A film zenéjének megírására eredetileg Pat Metheny gitárost kérték fel, aki addig csupán egyszerűbb gitárközpontú zenéket írt televíziós műsorokhoz. Spottiswoode meg volt győződve arról, hogy a gitár elengedhetetlen hangszer a filmjében, Metheny azonban bevallottan megijedt a feladattól, ezért csupán azt vállalta, hogy gitárjátékával segítené azt a zeneszerzőt, aki végül elvállalja a feladatot. A score-t végül Jerry Goldsmith írta meg, akit a következő évben már tizenharmadjára jelöltek Oscar-díjra – a balszerencsés szám nem segített, a szobrot végül Bill Conti vihette haza Az igazak zenéjéért.

A Tűzvonalban aláfestésének írása során Goldsmith számára az okozta a legnagyobb problémát, hogy zeneileg miként jelenítse meg Latin-Amerikát. Végül az Andokban használt pánsípokkal színesítette szerzeményét, de a hegység vagy ötszáz mérfölddel délebbre volt Nicaraguánál. Mivel Spottiswoode-nak is tetszett a hangzás, Jerry benne hagyta a zenében, viszont mindig megjegyezte, hogy valójában ez egy teljesen más nép zenéje. Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy, a USC-n tartott előadása után a hallgatóságból valaki feltegye a kérdést, hogy miért használt andokbeli fúvósokat ebben a zenében. Goldsmith feltette a kezét, és azt mondta: "Magára vártam tíz éve!". Mint később kiderült, a kérdező Peruból származott. Bár tényleg semmi köze a pánsípoknak Nicaraguához, a zenében kiválóan működnek. Az amerikai riporter hangját Pat Metheny gitárja adja – ezt a szólóhangszert teljesen külön vették fel a nagyzenekartól, így a gitáros gyakran a megadott keretek között improvizált, így adva egyéni hangzást minden egyes felvételnek.


A másik fontos hangszer a zenében a szintetizátor, mellyel Goldsmith már régóta kísérletezett. A Tűzvonalban score-jában eddig soha nem hallott integritást ért el az élő és szintetikus hangszerek párosításában – ez az eredmény leginkább a "19 de Julio" című tételben hallható. Az "A New Love" című szerelmi témában már visszafogottabb szerepet kap a szintetizátor, finoman támogatva Russel és Claire bontakozó románcát. Az albumot az összes témát magába foglaló "Nicaragua" zárja, mely önmagában tökéletes ízelítőt ad a score teljes zenei világából.

A hivatalosan megjelent albumot Jerry állította össze, figyelembe véve, hogy itt elsősorban a zenéjét kell bemutatni, nem pedig a filmben ténylegesen elhangzott anyagot. Így nyithat az album a fantasztikus "Bajo Fuego"-val, ami végül nem is került bele a filmbe. A szólóhangszerek, a nagyzenekar és a szintetizátoros elemek tökéletes egységet alkotnak, és messze jobban integrálják az adott elemeket, mint Goldsmith számos későbbi zenéje. Mint említettem, a gitárszólókat külön vették fel a többi résztől, így az album készítése során Goldsmith azokat az improvizációkat választotta ki, amik neki a legjobban tetszettek, nem pedig azt, amit a rendező a filmben használt. Ezért fordulhat elő, hogy bizonyos számok nagyon ismerősek, de mégsem pont ugyanolyanok, mint a moziban. Sajnos két remek tétel (a "Prelude" és a "Rebel March") hivatalosan soha nem jelentek meg, de a The Essential Jerry Goldsmith című válogatásalbumon meghallgathatóak újravezényelt formájukban.


A Tűzvonalban zenéjét eredetileg bakeliten adta ki a Warner Brothers, a CD-kiadás viszont csak Japánban jelent meg 1992-ben. Az amerikai és európai rajongóknak így Ázsiából kellett behozni az értékes lemezt, amely ráadásul csak japán feliratokkal volt ellátva – a borítón lévőket leszámítva. 2000-ben a korongot Németországban is kiadták a félrevezető "digitally remastered" megnevezéssel. Bár a bakelitnél tényleg jobban szólt az új CD, az eredeti japán kiadáshoz képest nem hallható jelentős különbség. Szerencsére az új lemez lejjebb vitte az árakat is, így a Tűzvonalban manapság emberibb áron szerezhető be: száz dollár helyett már a negyedéért. Érdemes megvenni.