Sun Myung Moon tiszteletes neve talán még hazánkban is ismerős, ha másról nem, hát a százezres tömegeknek rendezett esküvőkről, ahol a tiszteletes által kiválasztott párok mondhatják ki egymásnak a boldogító igent anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Moon tiszteletes egyházában ötvözte a gazdasági befektetés és a személyi kultusz – a célcsoport számára – legvonzóbb jegyeit, így hozva létre az egyik legdinamikusabban fejlődő hitközösséget, az Egyesítő Egyházat. Filmzenei oldalként nem feladatunk beszámolni a szervezet pontos működéséről, de örömmel osztjuk meg olvasóinkkal Moon tiszteletes 44 millió adómentes dollárjának misztikus eltűnését.

A legenda szerint (mert ilyen is van) Moon tiszteletes egyszer napokon át sírt megállás nélkül, szomorúságának végül egy mozilátogatás vetett véget. Arról nem szól a fáma, hogy milyen produkció dobta fel így a jó egyházvezetőt, az eredménye azonban még annál is komolyabb lett: Moon tiszteletes Isten legnagyobb dicsőségére beszállt a filmiparba. A sors összehozta Matsusaburo Sakaguchi japán üzletemberrel, aki hasonló okokból akart filmeket forgatni – konkrétan egy tizenegy részből álló Biblia-adaptációt. A két elhivatott lélek kompromisszumos megoldásként eldöntötte, hogy a milliárdos beruházás helyett inkább leforgatják az isteni gondviselés legszebb és legkézzelfoghatóbb példáját: MacArthur tábornok inchoni partraszállását. Ez utóbbi talán magyarázatra szorul.


Moon tiszteletes meg volt róla győződve, hogy a mélyen vallásos MacArthur valószínűleg isteni sugallatra fordította meg a koreai háború menetét. Japán üzlettársával fele-fele arányban dobták össze a 44 milliós költségvetést. Ez persze csak becsült adat, aminek akár a háromszorosa is közelebb lehet a realitásokhoz, mert ebben az árban benne foglaltatott a karrierje csúcsán három Bond-filmet is leforgató Terence Young rendező, a bohócosra kisminkelt Sir Laurence Olivier, illetve a háromszor felvett limuzinos jelenet, ami alkalmanként vitt el egymillió dollárt. Nagy stúdióknál természetesen nem történhetett volna ilyen ámokfutás, a két lelkes hívő által összedobott epikus mű ellenben összesen kétmilló dollárt hozott a konyhára. Összehasonlításképpen: a filmnek egyetlen forgatási napja került ennyibe, amikor a rendezőasszisztens rossz irányba küldte a partraszálló flottát...

Bár a filmkészítők eredetileg John Williamset kérték fel, ő ügyesen kihátrált az üzletből, így a másodlagos választás szinte kézenfekvő volt – ilyen gigantikus katasztrófákhoz ki mást lehetett volna hívni zeneszerzőnek, mint Jerry Goldsmith-t. Sajnos a bőkezű büdzséből a zenére jutott a legkevesebb, így Jerry különleges körülmények között vette fel az anyagot. A felvételek helyszíne egy római borospince volt, innen a zene különös, visszhangzó és néhol kissé tompa hangzása. A pincében összezsúfolódó hatvan ember minden verejtéke érződik a kompozíciókon, mely a buktához képest még mindig igényesebb, bár ismerve Goldsmith elhivatottságát a katonafilmek műfaja iránt, csupán halovány árnyék.

Akik egy kissé is követik a mester munkásságát, valószínűleg hallottak már a Patton – A tábornok vagy a MacArthur zenéjéről. Ezek két témáját annak idején Goldsmith egy szvitbe is rendezte, melyet "The Generals" címen adott elő koncertjein. Az Inchon zenéje nagyjából az az anyag, ami nem kerülhetett bele ebbe a darabba, mivel a legfőbb motívumok a jobb tábornok-zenék redundáns másolatai, ráadásul pinceakusztikára hangszerelve. Ezt az apróságot leszámítva kifejezetten érdekes pillanatok is akadnak a zenében, ami lassan, de biztosan elérkezik a "rossz, de mégis jó"-kategóriába. Indulók, furcsa klappolások, szerelmi téma és jólsikerült akciózene talál egymásra a olasz szőlészetek mélyén. Jól megfizetett iparosmunka, melynek elemzése nagyjából olyan felesleges, mint leforgatni egy filmet az inchoni partraszállásról, spirituális szemszögből.


Ezt a fantasztikus filmet soha nem adták ki videokazettán vagy DVD-n, így komoly kutatómunka árán lehet csak megnézni. A filmzenealbumot azonban háromszor is megjelentették: először bakeliten jött ki az Inchon legjava, nagyjából félórába összesűrítve. 1988-ban az Intrada állt neki egy CD-kiadásnak, melyre már egyórányi anyag fért, és a keresettebb Goldsmith-lemezek közé került. 2006-ban azonban újabb fordulat állt be a történetben, ami az egyik legfontosabb filmzenetörténeti esemény – legalábbis marketingszempontból. Az Intrada újra elővette az anyagot és dupla lemezen jelentette meg: az elsőre az eredeti bakelit anyaga került, a másodikra a teljes score, a tételek olyan sorrendjével, ahogy a filmben is elhangzottak. Ez így természetesen a legkomplettebb prezentáció, kombinálja az eredeti Regency-bakelit zenéjét, a korábbi intradás CD-ét, és van pár újdonság is. Az megjegyzendő, hogy az azonos című számok az első és a második lemezen ugyanazok, a rövidebb lemez azoknak készült, akik a 25 évnyi folyamatos hallgatás során megszokták a jó öreg bakelit sorrendjét – a hiányzó Goldsmith-zenék gyűjtőinek viszont a második lemez az érdekesebb. Az 1500-as limitált példányszámú kiadvány másfél nap alatt elfogyott – még egyszer ismétlem, egy olyan filmről van szó, amit valószínűleg a vásárlók egy százaléka, ha látott. Ez a filmzenegyűjtésnek bizony egy új fázisa, ahol a Goldsmith névvel illetve a limitált példányszámmal szinte bármit el lehet adni. Az ipar jövője most biztosítva van egy ideig...

A Masada és az Ómen 3. – Végső leszámolás aláfestése közé beékelődött zenei lábjegyzet (elsősorban a most már horribilis ár miatt) csak Goldsmith-fanatikusoknak ajánlott, nekik viszont kötelező. Ajánlott fogyasztási javaslat: az első lemez mellé vegyük elő a szakirodalmat (vagy jobb híján az Intrada füzetkéjét), és egy pohár jó olasz bor kíséretében olvassuk el Moon tiszteletes és japán társának további kalandjait – van még miről hallani.