Amellett, hogy meglehetősen nagy tisztelője vagyok Jerry Goldsmith munkásságának, stílusjegyeinek (gyakorlatilag nincs olyan albuma, amelyet legalább egyszer ne hallgattam volna végig), pályafutásának némely állomásával kapcsolatban úgy vélem, bőven elegendő volt számomra az a bizonyos egyszeri találkozás. E véleményem elsősorban a tisztán szintetizátoros műveire terjed ki, ugyanakkor jó pár évig voltam így jelen írásom tárgyával, a Ragadozók kíséretével is. E kalandfilm score-jával kapcsolatos nézőpontom azt követően vett fordulatot, miután az Intrada kiadta a teljes zenei anyagot, amely sokkal közelebb hozta hozzám Goldsmith Afrika-vízióját, mint az addig elérhető Hollywood Records-korong, amelyen a filmben hallottaktól eltérő keveréssel bírnak a trackek.

A Ragadozók megtörtént eseményt mutat be a nézőknek, de ahogyan az az ilyen esetekben lenni szokott, Hollywood kicsit elrugaszkodott a valóságtól – igaz, jelen esetben az eredeti történettel kapcsolatban végzett kutatások sem minden pontban támasztják alá a korábban ismert beszámolókban foglaltakat. A forgatókönyvet a kétszeres Oscar-díjas író, William Goldman (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Az elnök emberei) jegyzi, aki 1984-es afrikai útja során hallott John Henry Patterson ezredes történetéről, ami olyannyira megragadta, hogy vászonra kívánta vinni, elképzelésében pedig a Paramount Pictures, valamint Michael Douglas cége, a Douglas/Reuther Productions egyaránt látott fantáziát. A forgatókönyv a kilencvenes évek elejére készült el, mely részben Patterson A tsávói emberevők című könyvén, részben pedig Goldman fantáziáján alapult, aki munkájával az Arábiai Lawrence és A cápa közötti átmenetet kívánta összehozni. Az eset vászonra adaptálásának azonban nem ő volt az éllovasa, hiszen az 1952-es Bwana Devil éppúgy ezt az esetet tárja elénk, ahogyan a hét évvel később, Robert Taylor (Quo Vadis?, Ivanhoe) főszereplésével mozikba került Killers of Kilimanjaro.


A direktori székben a többek között a Lost in Space – Elveszve az űrbent, a Ragadozó 2-t, valamint az Időzített bombát is jegyző Stephen Hopkins foglalhatott helyet, a főbb szerepekben pedig Michael Douglas és Val Kilmer látható, akik előtt olyan színészek utasították vissza az alkotókat, mint Kevin Costner, Tom Cruise, Sean Connery vagy Anthony Hopkins. Az alkotásban a főhősök a mozi eredeti címében is szereplő, Szellem és Sötétség névre keresztelt emberevő oroszlánok ellen folytatnak heroikus, s nemegyszer vérre menő küzdelmet a XIX. századi Afrika vadregényes kulisszái között. A Kilmer alakította ír mérnök, John Patterson egy összekötő híd építésébe kezd 1896-ban a Tsavo folyó felett, mely egy több száz mérföld hosszú vasútvonal legvégét jelentené. Amikor a fenevadak elkezdik tizedelni a helyi munkásokat, az építkezés leáll, a vészesen közeledő határidőt azonban kénytelenek tartani, ezért Patterson Douglast, azaz az oroszlánvadász Remingtont hívja segítségül. Hozzájuk csatlakozik még a munkások vezetője, akivel megpróbálják elejét venni annak, hogy az addiginál jóval több áldozatot követeljenek az állatok.

"Amikor Michael és Steve először meséltek nekem erről a hihetetlen, de igaz történetről, cikázni kezdtek a gondolataim. Ez a különleges kombináció, miszerint egy ír az angoloknak dolgozik Afrikában, olyan elem, amely ritkán van jelen egy filmben. David Lean eposzait juttatta eszembe. Ilyen esetekben a zene mindig a projekt kritikus és fontos részét képezi" – nyilatkozta Jerry Goldsmith, aki első számú kiszemeltje volt Douglasnak és Steve Reuther producernek. Szerencséjükre könnyedén sikerült megnyerniük maguknak a szerzőt, akinek – változatos karrierje ellenére – ilyen stílusú produkcióval csak évtizedekkel korábban volt dolga a Homokkavicsok, illetőleg A szél és az oroszlán kapcsán. Ezzel szemben a vadregényes vonal a kilencvenes évek során kétszer is visszaköszönt munkásságában a Sean Connery főszereplésével készült Medicine Man és a Kongó című kalandfilmeknek köszönhetően, melyeknél egyaránt túlléphetett a klasszikus hangszerelések világán, ám dallamcentrikusság és kidolgozottság szempontjából a mai napig a Ragadozók kísérete számít a legjobb ilyen vonalon mozgó aláfestésének.


A score nemcsak a méltán világhírű magyar operatőr, Zsigmond Vilmos által készített képeket varázsolja még jobbá, hanem a Kilmer-Douglas páros játékát is sikeresen vértezi fel karaktereik jellemzőivel. A szerző az "Opening Title (Tall Grass)"-ban megvillant némi sejtelmességet és kántálást, a következő percekben azonban kitárulnak a határok, és gondtalan, Afrikában szétnézni kívánó turistáknak érezhetjük magunkat. Utazásunk során egy rendkívül témacentrikus mű kísér bennünket, melynek pillérei éppoly fontosak, mint a Tsavo folyó felett átívelő hídé. Az egyik visszatérő motívum Pattersonhoz köthető: a vele kapcsolatos feladatot Goldsmith úgy oldotta meg, hogy származása érzékeltetéséül egy tradicionális ír dal, az "Irish Washerwoman" hegedűszólóját variálta át, s ültette nagyzenekari környezetbe. Ezzel először a "Train to Catch"-ben találkozhatunk, a későbbiekben azonban már nem ennyire önállóan, hanem inkább a híd témájának szerves részeként bukkan fel, ezzel pedig a komponista egy csapásra megoldotta azt, hogy a mérnök és a rá bízott híd zeneileg is eggyé váljon. Minthogy az építmény helyi munkások bevonásával készül egy rendkívül egzotikus tájon, a muzsika az ezzel kapcsolatos jelenetek esetében válik igazán afrikaivá a különféle doboknak és csörgőknek, a rezes- és vonósszólamoknak, továbbá a kántálásoknak és énekeknek köszönhetően. Az ezen fennkölt atmoszférán alapuló "First Time", az "Over There", a "The Claws - Revised [Alternate]", a "The Wall" második fele, illetőleg a "Welcome to Tsavo #2 - Revised" amellett, hogy zseniálisra sikerültek, ívüknek, szerkezeti felépítésüknek köszönhetően könnyűszerrel helytállnának egy, a kontinens élővilágáról szóló természetfilm alatt is. Az oroszlánvadász Remington (akit eredetileg Redbeardnek hívtak, ám miután Douglas elvállalta a szerepet, a karaktert átnevezték, és módosították a történetbeli státuszát is) szintén részesült önálló dallamsorban, amely ügyesen nyomatékosítja hősiességét. Ez a szintén etnikus elemeken alapuló, határozottságot, rendíthetetlenséget és eltökéltséget sugalló motívum a "Prepare for Battle"-ben, a "Preparations - Revised [Alternate]"-ben, illetőleg a "Remington's Death"-ben figyelhető meg.


A tájegységre jellemző instrumentumokkal és kórussal kombinált zenekar azonban nemcsak elvarázsolni képes bennünket, hanem veszélyérzetet is kelt, remekül utalva az oroszlánok jelenlétéből eredő fenyegetettségre. A két hangjegyes, mély rezesszólamokra épülő oroszlánmotívummal tarkított trackek – melyek hangulat szempontjából párhuzamba állíthatóak az egy évvel korábban született Kongó score-jával – azonban nem születtek meg olyan könnyedén, mint a kíséret többi része. Miután Goldsmith végzett a zenével, nekiállt következő felkérésének, a Star Trek 8. – Kapcsolatfelvételnek, William Goldman forgatókönyvíró és a producerek azonban nem voltak maradéktalanul elégedettek a feszültségteli képsorok alatt hallottakkal, ezért megkérték a szerzőt, hogy egyes tételeit variálja át. Goldsmith annak érdekében, hogy időt szakíthasson az utómunkálatokra, az újabb Enterprise-mozijához társzeneszerzőnek fogadta fel fiát, Joelt, ezt követően pedig visszautazott Londonba, hogy bizonyos helyeken a kórus, a keverés, a szintetizátoros megoldások és a dallamok variálásával megfeleljen megbízói azon elvárásának, miszerint "a vadállatokhoz tartozó muzsikáknak olyan fenyegetőeknek kell lenniük, mint John Williams Cápa-témájának". Az így kapott, zaklatott szólamokkal, jajveszékelésszerű énekekkel, huhogásokkal tarkított végeredmény az Intrada-féle albumra "Mahina's Death [Alternate]", "Starling's Death [Alternate]", "Preparations - Revised [Alternate]", "The Trap [Alternate]", "The Baboon [Alternate]", valamint "First Kill [Alternate]" címmel kerültek fel. Ugyanakkor amellett, hogy a lemezkiadó a film alatt hallható tételek mindegyikét az ott hallott keveréssel tette elérhetővé, teret biztosított annak is, hogy bónuszként a változtatáson átesett kompozíciók eredetijeit is megismerhessük, így betekintést nyerhetünk abba is, miként néztek ki az alkotók által kifogásolt elképzelések.

Zárásként kitérnék még egy kicsit a Ragadozók és az Enterprise közötti további kapcsolatra is, az ugyanis nemcsak az imént említettekben van jelen, hanem – vélhetően a bizonyos mértékig párhuzamosan folytatott munka okán – abban is, hogy az oroszlánok támadásait kísérő tételek, valamint a Star Trek 8. – Kapcsolatfelvétel score-ja "The Dish" című trackjének bizonyos pillanatai kísértetiesen hasonlítanak egymásra. A különleges hangszerek vonatkozásában pedig az első ízben a Star Trek – A mozifilmnél használt, több méter hosszú blaster beam hangja tűnhet ismerősnek, amely ezúttal a "The Lions Reign", a "First Kill" és a "The Cave" esetében járult hozzá ahhoz, hogy a The National Philharmonic Orchestra közreműködésével életre keltett dallamok még ridegebbé, még fenyegetőbbé váljanak.


Jerry Goldsmith Ragadozókhoz kapcsolódó művét éppúgy remeknek vélem, mint az Intrada által kiadott filmzenealbumot, mely gyűjteményem egyik ékes darabjává lépett elő. Azon felül, hogy a muzsika sokat tesz hozzá a film atmoszférájához, a szerző munkásságának egyik remek színfoltját is képezi. Ráadásul a Hollywood Records-féle változathoz hasonlóan ez a kiadvány is a filmben elhangzó The Worldbeaters-dalokkal köszön el hallgatójától, melyek közül a "Hamara Haath ("Our Hands Unite")", a "Safari Ya Bamba ("Journey to Bamba")" és az "Iye Oyeha" áll hozzám a legközelebb.