Jerry Goldsmith a hatvanas évek második felében, illetve a hetvenes évek során olyan háborús alkotásokhoz készített aláfestő muzsikákat, mint Az elrabolt expresszvonat, a Blue Max, a Homokkavicsok, a Morituri, a MacArthur, A tábornok vagy éppen jelen írásom tárgya, a Tora! Tora! Tora!, mely az imént felsoroltak közül több szempontból is kiérdemelhetné a legérdekesebb vállalkozás címét. A hat Oscarra-jelölt produkció egyik legfőbb erénye, hogy a Pearl Harbor ellen 1941. december 7-én intézett japán támadást a történelmi dokumentációkra támaszkodva, meglehetősen valósághűen, nem utolsósorban pedig objektíven tárja elénk. Ezen, az érintett nagyhatalmak számára egyaránt kényes téma vászonra vitele egy olyan japán-amerikai kollaboráció keretén belül valósult meg, ahol az amerikai részeket Richard Fleischer rendezésében, a japánokat pedig Kinji Fukasakuval vették fel, s e két oldal kópiái a vágószobában váltak kerek egésszé. A 20th Century Fox több mint kétórás történelmi eposza mai napig az egyetlen olyan alkotás, amely e témával ilyen részletességgel foglalkozik – bár 2001-ben Michael Bay ugyanezen történetbe vágta fejszéjét a Pearl Harbor: Égi háborúval, ám az nem akart többnek tűnni, és nem is lett több egy szimpla hollywoodi popcorn-mozinál.


Jerry Goldsmith munkásságának felfedezését többnyire a kaland- és akciózenéin, valamint a szintis muzsikáin keresztül szokás elkezdeni, s midőn ezek tárháza kimerült, előtérbe kerülnek az olyan nehezebben emészthető, kísérleti jellegű vagy meglehetősen egyedi hangvételű aláfestések felfedezése, mint amilyenek a gyakran emlegetett A majmok bolygójához vagy A nyolcadik utas: a Halálhoz is készültek. Az ilyen muzsikák esetében lép érvénybe az a törvényszerűség, miszerint a film ismerete és a score többszöri meghallgatása szükségeltetik ahhoz, hogy a hallgató megértse a különös hangszerelés által létrejött, nemegyszer disszonánsnak ható hangzásvilág értelmét. Nincs ez másként jelen korong esetében sem...

Goldsmith saját maga határozhatta meg, hogy mely jelenetekkel párosuljon zenei alátámasztás, és melyekkel ne. Minthogy a szerző főként a támadás előkészítésére, valamint a diplomáciai procedúrákra kívánt nagyobb hangsúlyt fektetni, a légitámadás alá pedig egyetlen hangjegyet sem vetett kottapapírra, a score (amely a film száznegyven perces játékidejéhez képest összesen harminchat percet tesz ki) éppoly feszültre és lassúra sikerült, mint a film jórésze. Goldsmith úgy képzelte el a teljesen ellentétes kultúrával rendelkező felek érzékeltetését, hogy a nyugati zenei stílust ötvözi a keleti világ jellegzetes hangzásával. Ennek megfelelően a ritmikát elsősorban zongorával és egzotikus ütősökkel szolgáltatja, a dallamok egy részét pedig serpentre (amely legalább olyan érdekes kinézetű, mint amilyen hangú fafúvós) írta, továbbá köcsögdudát, kotót, két oboát s rengeteg rézfúvóst alkalmazott, a vonósok közül pedig egyszerűen elhagyta a hegedűket. Ezen zenekari felállásnak köszönhető a különös hangulat, a japánok folyamatos jelenlétének érzete, s bár e kompozíció remekül működik a film alatt, önállóan hallgatva azonban már kicsit nehezebb megkedvelni, illetve átlátni.


A legjobb második világháborús filmek között számon tartott Tora! Tora! Tora! muzsikájának megjelenése közel harminc évet váratott magára. A Varése Sarabande 1997-ben kiadott Patton / Tora! Tora! Tora! albumára ugyan felkerült öt tétel a filmből (illetve később ugyanezek köszöntek vissza a Jerry Goldsmith at 20th Century Fox gyűjteményben), melyeket maga a szerző választott ki és vezényelt fel újra a Royal Scottish National Orchestra közreműködésével, a Film Score Monthly volt az, amely egy limitált kiadás keretén belül magára vállalta a teljes anyag prezentálását. Lehet, hogy e hosszú várakozás oka a zenei jogok körüli kavarodásnak tudható be – ezen elméletet erősítené, hogy a Varése-albumra újra felvett tételek kerültek –, de az is éppoly könnyedén elképzelhető, hogy a zene jellege okán nem akarta senki sem magára vállalni a kiadással járó esetleges kockázatot.

Jómagam a Varése Sarabande vegyes albuma révén ismertem meg ezt a kompozíciót, amelyet először fanyalgások közepette fogadtam, ám ehhez nagyban hozzájárult, hogy az előtte lévő Patton-tételekkel némileg kontrasztban állt. A film megtekintését követően azonban véleményem éppúgy gyökeresen megváltozott, ahogyan annak előtte A majmok bolygója kapcsán, így az FSM-féle változatot minden további nélkül befogadtam.


Míg a nyitójelenetben a japán sereget láthatjuk anyahajójukon sorakozni, addig Goldsmith az alatta felcsendülő "Main Title"-ben egy disszonáns kezdéssel – amely a köcsögduda bőgő hangjával vezetődik fel – elénk tárja a film fő motívumát. Az itt hallható kopogó hang, valamint a tradicionális japán pengetős hangszer, a koto hangja többször feltűnik még, amelyek a japánok jelenlétét és az ezzel párosuló feszültséget egyaránt érzékeltetik. A támadó fél zenei világa leginkább az "Imperial Palace"-ban tükröződik vissza, ahol az előbb említett kétféle érzést a két oboára írt dallamsor mélyíti el bennünk. A fanfárokkal kis mértékben átitatott nyitányon kívül az album döntő része a lassú, feszültségteljes muzsikákból tevődik össze, ami a japánok gondos, aprólékos rákészülését, továbbá az amerikaiak tanácstalanságát, túlzott magabiztosságukból adódó, sötétben történő tapogatózásukat kellően hűen szimbolizálják (az ilyen szempontból legzseniálisabbnak tartott tételek számomra a "Predictions" – "Disagreement" – "The Waiting Game" trió). Az elején megismert főtéma igen gyakran visszaköszön, ám ez cseppet sem zavaró, mivel többnyire háttérbe szorulva, vontatott tempóban és mély hangzásban kerül elő a brácsáknak, csellóknak, valamint serpentnek köszönhetően.


A vészjósló trackek között mindössze kettő olyat találni, amely a "Main Title"-höz hasonlóan felfokozottabb tempóval bír. Ezek a "Pre-Flight Countdown", valamint az "On the Way", melyek a japán repülők csapásra történő előkészítése során, valamint a Pearl Harbor felé vezető útjuk alatt csendülnek fel. Ám amint megérkeznek az öbölhöz, a zene helyett a repülőgépek motorjainak zúgása, a fegyverropogások és robbanások, valamint a légitámadást jelző sziréna hangjai kerülnek előtérbe, s maradnak ott a csapásmérés befejeztéig, amit a részben zárótételként is szolgáló "The Final Message" vezet le.

A ráadástrackek között találunk négy, úgynevezett source musicot is, melyeket a két fél katonai muzsikái ("Japanese Military", "American Military"), illetve két, a hawaii rádióban leadott szám ("Big Band Source", "Hawaiian Radio") tesznek ki. Rendkívül kellemes zongorajátékot rejt a "Tora Theme (Piano version)" cím, mely önmagában véve egy csodálatos, heroikus muzsikára enged következtetni, míg a "Tora Theme (Orchestra version)" akár egy könnyed, gondtalan esti sétához is kiváló kíséret lehetne, de persze ezeket az album többi része kellően megcáfolja.


Míg a Varése Sarabande által kiadott Patton / Tora! Tora! Tora! mai napig elérhető, a Film Score Monthly-féle, kronológiailag helyesen összeállított limitált változat már csak aukciós oldalakon keresztül cserél gazdát, hozzávetőlegesen száz dollárért. Kicsit érdekes a helyzet a két kiadvány között, ugyanis amíg az FSM a teljes zenei anyagot biztosítja számunkra, addig a Varése-féle esszencia az újrafelvételből eredően nagyon szépen, tisztán szól. Ama tényt azonban, miszerint a Tora! Tora! Tora! tipikusan az a zene, amit valaki vagy kedvel, vagy – ahogyan mondani szokás – a szerző érdemeinek elismerése mellett ignorál, mindkét változat kellően alátámasztja. S bár ez egyáltalán nem az a zene, ami csöndesen lecsorog a háttérben, vagy úgy dübörögne, hogy hallgatása közben végigtombolnánk, rengeteget tesz hozzá a filmhez, és hiba nélkül szimbolizálja, mennyire sokszínű komponista is volt Jerry Goldsmith.