Twister (1996)
- zene: Mark Mancina
- vezényel: Don Harper
- kiadás éve: 2017
- kiadó: La-La Land Records
- játékidő: 64:07
Mark Mancina munkásságából a kilencvenes évek második fele áll hozzám a legközelebb (azon felül a Blood+-hoz, valamint az August Rushhoz készült score-ját részesítem előnyben), éppen ezért régóta terítéken volt nálam a Twister zenéjével kapcsolatos ismertető elkészítése, 2017 eleje azonban két olyan apropót is szolgáltatott, amelyek okán úgy véltem, nem halogatom tovább az írást. Az első löketet az adta, hogy január közepén a La-La Land elérhetővé tette a teljes zenei anyagot, az Oscar-gála előtti napon pedig érkezett a hír, miszerint a szenvedélyes viharvadászt, Bill Hardingot megformáló Bill Paxton (akit karakterein felül az Isten haragja direktoraként is kedveltem) elbúcsúzott tőlünk.
A holland származású Jan De Bont a 2003-as Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsőjét követően eltűnt a színről, mára pedig feledésbe is merült az operatőrként egykoron olyan, kultstátuszba emelkedett mozikban közreműködő filmes, mint az Elemi ösztön, a Cujo, a Drágán add az életed!, a Vadászat a Vörös Októberre vagy a Halálos fegyver-széria harmadik része. De Bont 1992-ben döntött úgy, hogy egyéb szerepkörben is kipróbálná magát, ezért a kamerákat direktori székre cserélte, s első vállalkozásával, a Féktelenüllel rögtön sikert aratott. Az ezután érkező Twister sem bizonyult rossz üzletnek, soron következő projektjei (Féktelenül 2.: Teljes gőzzel, Az átok, illetőleg Az élet bölcsője) azonban rendre elhasaltak, ezért fokozatosan kiírta magát a hollywoodi blockbusterek világából - érdekesség ugyanakkor, hogy bár e trió a kasszáknál és a kritikusoknál egyaránt rosszul teljesített, mindegyik score-ja túlnőtt a projekt színvonalán.
A Féktelenült követően De Bont egy Godzilla-moziban kezdett el gondolkodni, ám mivel a megvalósítására sem a stúdiók részéről, sem produceri oldalról nem kapott támogatást, kénytelen volt más lehetőségek után nézni. Kisvártatva képbe került nála a Twister, melynek alig tíz oldalt kitevő koncepciója Jeffrey Hiltont dicséri, akinek ötletét Michael Crichton és felesége, Anne-Marie Martin dagasztották forgatókönyvvé – és persze végül még a rendező is jogot formált arra, hogy belepiszkáljon a sztoriba. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a film sikere nagyrészt a tornádók valósághűségén múlik majd, ezért életre keltésüket az Industrial Light & Magicre bízták, akik többek között a Jurassic Park dinoszauruszainak feltámasztásában működtek közre, de ők dolgoztak a Vissza a jövőbe-trilógia vizuális trükkjein, valamint a Terminátor 2. – Az ítélet napja T-1000-esének alakváltásain is. A főbb karaktereket Paxton, Helen Hunt, Jami Gertz, Philip Seymour Hoffman, valamint Cary Elwes formálhatták meg, a végeredmény pedig - köszönhetően a látványnak, illetőleg a kalandos történetnek - elsöprő sikert aratott. Holott a pozitív végkifejletben nem sokan bíztak, a rendezőnek ugyanis a forgatások során folyamatos dühkitörései voltak, ráadásul nemegyszer olyan instrukciókat adott munkatársainak, amelyekből többen arra következtettek, hogy fogalma sincs, mit szeretne csinálni – többek között ezért fordított hátat a projektnek a Robert Zemeckis-filmek operatőreként ismertté vált Don Burgess. Az executive producerként Steven Spielberg nevével is fémjelzett Twisterbe a neves direktor cége, az Amblin Entertainment mellett a Warner Bros., valamint a Universal Studios is beszállt, a premiert követő évben pedig a Universal Studios Florida témaparkjában megnyitották a Twister...Ride it Outra keresztelt látványosságot, amely 2015 novemberéig volt látogatható.
A score-t Mark Mancina szállította, akinek De Bonttal való kollaborációja nem nevezhető hosszú életűnek, hiszen összesen három produkción dolgoztak együtt négy év alatt, ám minthogy ezek közül kettő, a Féktelenül és a Twister a kilencvenes évek kultikus akciófilmjei közé tartozik, együttműködésük sikeresnek mondható. "Az első, amiben már a kezdetektől fogva biztos voltam, az volt, hogy nem akartam zenét írni oda, ahol az effektek önállóan is helytállnak. Ez nagyon fontos volt számomra, és szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy erről Jan is hasonlóan vélekedett" – mesélte Mancina, aki több különböző főtéma-alternatívát készített, mielőtt rátalált volna a megfelelő dallamsorra. Munkáját nagyban segítette De Bont is, akivel a Féktelenülhöz hasonló megállapodást kötött: amellett, hogy szabad kezet kapott, folyamatosak voltak a közös ötletelgetések, és tiszteletben tartották, ha valami éppen nem tetszett a másiknak - mi sem mutatja ezt jobban, miszerint volt olyan tétel, amely tizenkét módosításon ment keresztül, mígnem mindkettőjüknek megfelelt.
Mancina mozgástere az effektek mellett a hagyományos módon, illetve source musicként egyaránt alkalmazott betétdalok miatt is jócskán visszaszorult: a filmhez számos pop- és rockzenét használtak fel, többek között K. D. Langtől, a Red Hot Chili Pepperstől, Mark Knopflertől, Shania Twaintől és Tori Amostól (ezek a Warner Bros. égisze alatt megjelent válogatásalbumon kaptak helyet). Az önállóan helytálló hanghatások, valamint a betétdalok mennyisége végül ahhoz vezetett, hogy Mancina a közel kétórás filmhez alig háromnegyed órányi zenét komponálhatott. Ebből néhány perc híján majdnem minden felkerült az Atlantics Classics által annak idején kiadott lemezre (amelynek megszületéséhez a szerzőnek némi kardoskodásra volt szüksége), egy tracket azonban nagyon hiányoltam: a Van Halennek a stúdió által vezérdalként kiemelt "Human Being"-jét felvezető instrumentális kompozíciót, amely a La-La Land kiadványán "Walk in the Woods" címen található meg. Emiatt nagyon megörültem a bővített anyagnak, mely viszont sajnálatos módon nemcsak adott, hanem el is vett, ugyanis lemaradt róla a "William Tell Overture / Oklahoma Medley".
A film eleinte csodálatos látképekkel operál, és kalandra éhező, diadalittas karaktereket mutat be, majd mindez fokozatosan komorodni kezd, míg végül szembe nem kerülünk a fenyegető tornádókkal. Ez a fajta szerkezet jelentette a legnagyobb kihívást a komponista számára, aki szerzeményeivel mindenképpen hű szeretett volna maradni ehhez a struktúrához, a végeredmény ismeretében pedig elmondható, hogy törekvését siker koronázta. A "Wheatfield (Film Version)", illetőleg a "The Hunt Begins" avatnak be minket a viharvadászok kalandtémájába, mely egy csipetnyi vadnyugatias vonallal lett megspékelve, igaz, nemcsak akusztikus gitárjáték által, hanem a csapat laza stílusához híven, elektromossal is – ezek előadásához Doug Smith és Trevor Rabin egyaránt bevonásra kerültek. S bár még csak most kezdtem bele a score ismertetésébe, rögtön kitérőt kell tennem, az albumnyitó tétel címe mögötti "Film Version" megjegyzés ugyanis több további tracknél is visszaköszön, játékidejüket tekintve pedig eltérnek az Atlantic-féle korong azonos nevű kompozícióitól. Ennek oka, hogy bár a mű megírása, továbbá felvétele konfliktusok nélkül zajlott, a filmen utólagos vágásokat kellett eszközölni, ami a zenére is rányomta bélyegét. Tehát Mancinának is maradt némi keserű szájíze a produkcióval kapcsolatban, hiszen aláfestése nem teljesen úgy került a képsorok alá, ahogyan szerette volna. A lemezek közötti eltérés oka tehát ide vezethető vissza, ugyanis amíg az első albumon az újravágást megelőző darabok kaptak helyet, addig a La-La Landén azokat találjuk, melyek a film alatt csendülnek fel.
A kiadvány legrövidebb trackje a "The First Twister", ám ez az első olyan darab, amelyben felbukkan a forgószelet szimbolizáló, s a vele való találkozást kellően vészjóslóvá és fenyegetővé tevő vegyes kórus. A természeti jelenség, illetőleg az azt a végletekig hajszoló tudósok dallamsorainak összecsapására az "In the Ditch / Where's My Truck?"-ban éppúgy sor kerül, mint a "Waterspouts"-ban, a "Cow"-ban, a "Bob's Road"-ban, a "Hail No!"-ban, a "Drive-In Twister"-ben, a "Sculptures (Film Version)"-ben és a "House Visit"-ben. Ezen akciórészek minden pillanatukban magukon hordozzák a szerző kézjegyeit, a különbség viszont az alapkőletételnek tekinthető Féktelenül-kísérethez képest az, hogy a zenekar nagyobb szerepet kapott, a kórus bevonásával ugyanakkor erőteljesebb, markánsabb összképet mutatnak, nem utolsósorban pedig remekül szimbolizálják a természet erejét. A dinamikusabb muzsikák közül számomra a "Cow", valamint a Mancina elképzeléseinek és a Van Halen "Human Being"-jének keresztezéséből született "Walk in the Woods" viszik a prímet. Ráadásul utóbbi egy érdekes háttértörténettel is bír: De Bont eredetileg a The Who "Won't Get Fooled Again"-jét szánta a mozi fő dalának, s ezzel kapcsolatban meg is egyezett a komponistával arról, hogy valamilyen szinten beleszövi majd művébe. Mancina demóanyaggal is készült, a stúdió illetékesei azonban hallani sem akartak erről a számról, így a rendező – fejet hajtván megbízói akarata előtt – az alábbi mondattal fordult barátjához: "Mark, azt szeretném, ha hasonló dolgot csinálnál, mint a The Who-val, csak most a Van Halennel".
A háromnegyed órányi score-ba persze nemcsak kaland és adrenalin szorult, hanem néhány érzelmesebb pillanat is, hála egy szerelmi háromszögnek, mely a válófélben lévő Bill (Paxton) és Jo (Hunt), valamint az új menyasszony, Melissa (Gertz) között alakult ki. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseit Mancina a "Futility (Film Version)" – "Wakita (Film Version)" kettősben mutatja meg, az utolsó jeleneteket pedig olyan felszabadultsággal és megkönnyebbüléssel átlengett tételekkel húzta alá, mint a "The Big Suck (Film Version)" és az "End Title". Ezek remek lezárást biztosítanak a Twister zenéjének, melyet húsz éve hallottam először, az azóta eltelt évek során pedig jottányit sem öregedett a szememben.
A Twister aláfestésével Mark Mancina BMI-díjjal gyarapodott, ezzel párhuzamosan pedig bekerült az akciózeneszerzők táborába, utóbbinak azonban nem örül maradéktalanul: "Ha a karrieremről esik szó, az emberek a Féktelenült, a Twistert és a Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk?-at hozzák fel, holott írtam már művet a Disney számára, és ott van például a Moll Flanders is". Mint említettem, a La-La Land-féle változatról lemaradt a "William Tell Overture / Oklahoma Medley" (melynek remek hangulatát a tétel végén felbukkanó, a filmből származó dalolászás biztosítja), s minthogy az Atlantics Classics albumát tucatnyi alkalommal végighallgattam már, a tétel hiánya igencsak feltűnő. Épp ezért Jan De Bont mozijának score-jához 2017 januárja óta már két, egyaránt hiányérzetet keltő albumot tudok társítani.
A holland származású Jan De Bont a 2003-as Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsőjét követően eltűnt a színről, mára pedig feledésbe is merült az operatőrként egykoron olyan, kultstátuszba emelkedett mozikban közreműködő filmes, mint az Elemi ösztön, a Cujo, a Drágán add az életed!, a Vadászat a Vörös Októberre vagy a Halálos fegyver-széria harmadik része. De Bont 1992-ben döntött úgy, hogy egyéb szerepkörben is kipróbálná magát, ezért a kamerákat direktori székre cserélte, s első vállalkozásával, a Féktelenüllel rögtön sikert aratott. Az ezután érkező Twister sem bizonyult rossz üzletnek, soron következő projektjei (Féktelenül 2.: Teljes gőzzel, Az átok, illetőleg Az élet bölcsője) azonban rendre elhasaltak, ezért fokozatosan kiírta magát a hollywoodi blockbusterek világából - érdekesség ugyanakkor, hogy bár e trió a kasszáknál és a kritikusoknál egyaránt rosszul teljesített, mindegyik score-ja túlnőtt a projekt színvonalán.
A Féktelenült követően De Bont egy Godzilla-moziban kezdett el gondolkodni, ám mivel a megvalósítására sem a stúdiók részéről, sem produceri oldalról nem kapott támogatást, kénytelen volt más lehetőségek után nézni. Kisvártatva képbe került nála a Twister, melynek alig tíz oldalt kitevő koncepciója Jeffrey Hiltont dicséri, akinek ötletét Michael Crichton és felesége, Anne-Marie Martin dagasztották forgatókönyvvé – és persze végül még a rendező is jogot formált arra, hogy belepiszkáljon a sztoriba. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a film sikere nagyrészt a tornádók valósághűségén múlik majd, ezért életre keltésüket az Industrial Light & Magicre bízták, akik többek között a Jurassic Park dinoszauruszainak feltámasztásában működtek közre, de ők dolgoztak a Vissza a jövőbe-trilógia vizuális trükkjein, valamint a Terminátor 2. – Az ítélet napja T-1000-esének alakváltásain is. A főbb karaktereket Paxton, Helen Hunt, Jami Gertz, Philip Seymour Hoffman, valamint Cary Elwes formálhatták meg, a végeredmény pedig - köszönhetően a látványnak, illetőleg a kalandos történetnek - elsöprő sikert aratott. Holott a pozitív végkifejletben nem sokan bíztak, a rendezőnek ugyanis a forgatások során folyamatos dühkitörései voltak, ráadásul nemegyszer olyan instrukciókat adott munkatársainak, amelyekből többen arra következtettek, hogy fogalma sincs, mit szeretne csinálni – többek között ezért fordított hátat a projektnek a Robert Zemeckis-filmek operatőreként ismertté vált Don Burgess. Az executive producerként Steven Spielberg nevével is fémjelzett Twisterbe a neves direktor cége, az Amblin Entertainment mellett a Warner Bros., valamint a Universal Studios is beszállt, a premiert követő évben pedig a Universal Studios Florida témaparkjában megnyitották a Twister...Ride it Outra keresztelt látványosságot, amely 2015 novemberéig volt látogatható.
A score-t Mark Mancina szállította, akinek De Bonttal való kollaborációja nem nevezhető hosszú életűnek, hiszen összesen három produkción dolgoztak együtt négy év alatt, ám minthogy ezek közül kettő, a Féktelenül és a Twister a kilencvenes évek kultikus akciófilmjei közé tartozik, együttműködésük sikeresnek mondható. "Az első, amiben már a kezdetektől fogva biztos voltam, az volt, hogy nem akartam zenét írni oda, ahol az effektek önállóan is helytállnak. Ez nagyon fontos volt számomra, és szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy erről Jan is hasonlóan vélekedett" – mesélte Mancina, aki több különböző főtéma-alternatívát készített, mielőtt rátalált volna a megfelelő dallamsorra. Munkáját nagyban segítette De Bont is, akivel a Féktelenülhöz hasonló megállapodást kötött: amellett, hogy szabad kezet kapott, folyamatosak voltak a közös ötletelgetések, és tiszteletben tartották, ha valami éppen nem tetszett a másiknak - mi sem mutatja ezt jobban, miszerint volt olyan tétel, amely tizenkét módosításon ment keresztül, mígnem mindkettőjüknek megfelelt.
Mancina mozgástere az effektek mellett a hagyományos módon, illetve source musicként egyaránt alkalmazott betétdalok miatt is jócskán visszaszorult: a filmhez számos pop- és rockzenét használtak fel, többek között K. D. Langtől, a Red Hot Chili Pepperstől, Mark Knopflertől, Shania Twaintől és Tori Amostól (ezek a Warner Bros. égisze alatt megjelent válogatásalbumon kaptak helyet). Az önállóan helytálló hanghatások, valamint a betétdalok mennyisége végül ahhoz vezetett, hogy Mancina a közel kétórás filmhez alig háromnegyed órányi zenét komponálhatott. Ebből néhány perc híján majdnem minden felkerült az Atlantics Classics által annak idején kiadott lemezre (amelynek megszületéséhez a szerzőnek némi kardoskodásra volt szüksége), egy tracket azonban nagyon hiányoltam: a Van Halennek a stúdió által vezérdalként kiemelt "Human Being"-jét felvezető instrumentális kompozíciót, amely a La-La Land kiadványán "Walk in the Woods" címen található meg. Emiatt nagyon megörültem a bővített anyagnak, mely viszont sajnálatos módon nemcsak adott, hanem el is vett, ugyanis lemaradt róla a "William Tell Overture / Oklahoma Medley".
A film eleinte csodálatos látképekkel operál, és kalandra éhező, diadalittas karaktereket mutat be, majd mindez fokozatosan komorodni kezd, míg végül szembe nem kerülünk a fenyegető tornádókkal. Ez a fajta szerkezet jelentette a legnagyobb kihívást a komponista számára, aki szerzeményeivel mindenképpen hű szeretett volna maradni ehhez a struktúrához, a végeredmény ismeretében pedig elmondható, hogy törekvését siker koronázta. A "Wheatfield (Film Version)", illetőleg a "The Hunt Begins" avatnak be minket a viharvadászok kalandtémájába, mely egy csipetnyi vadnyugatias vonallal lett megspékelve, igaz, nemcsak akusztikus gitárjáték által, hanem a csapat laza stílusához híven, elektromossal is – ezek előadásához Doug Smith és Trevor Rabin egyaránt bevonásra kerültek. S bár még csak most kezdtem bele a score ismertetésébe, rögtön kitérőt kell tennem, az albumnyitó tétel címe mögötti "Film Version" megjegyzés ugyanis több további tracknél is visszaköszön, játékidejüket tekintve pedig eltérnek az Atlantic-féle korong azonos nevű kompozícióitól. Ennek oka, hogy bár a mű megírása, továbbá felvétele konfliktusok nélkül zajlott, a filmen utólagos vágásokat kellett eszközölni, ami a zenére is rányomta bélyegét. Tehát Mancinának is maradt némi keserű szájíze a produkcióval kapcsolatban, hiszen aláfestése nem teljesen úgy került a képsorok alá, ahogyan szerette volna. A lemezek közötti eltérés oka tehát ide vezethető vissza, ugyanis amíg az első albumon az újravágást megelőző darabok kaptak helyet, addig a La-La Landén azokat találjuk, melyek a film alatt csendülnek fel.
A kiadvány legrövidebb trackje a "The First Twister", ám ez az első olyan darab, amelyben felbukkan a forgószelet szimbolizáló, s a vele való találkozást kellően vészjóslóvá és fenyegetővé tevő vegyes kórus. A természeti jelenség, illetőleg az azt a végletekig hajszoló tudósok dallamsorainak összecsapására az "In the Ditch / Where's My Truck?"-ban éppúgy sor kerül, mint a "Waterspouts"-ban, a "Cow"-ban, a "Bob's Road"-ban, a "Hail No!"-ban, a "Drive-In Twister"-ben, a "Sculptures (Film Version)"-ben és a "House Visit"-ben. Ezen akciórészek minden pillanatukban magukon hordozzák a szerző kézjegyeit, a különbség viszont az alapkőletételnek tekinthető Féktelenül-kísérethez képest az, hogy a zenekar nagyobb szerepet kapott, a kórus bevonásával ugyanakkor erőteljesebb, markánsabb összképet mutatnak, nem utolsósorban pedig remekül szimbolizálják a természet erejét. A dinamikusabb muzsikák közül számomra a "Cow", valamint a Mancina elképzeléseinek és a Van Halen "Human Being"-jének keresztezéséből született "Walk in the Woods" viszik a prímet. Ráadásul utóbbi egy érdekes háttértörténettel is bír: De Bont eredetileg a The Who "Won't Get Fooled Again"-jét szánta a mozi fő dalának, s ezzel kapcsolatban meg is egyezett a komponistával arról, hogy valamilyen szinten beleszövi majd művébe. Mancina demóanyaggal is készült, a stúdió illetékesei azonban hallani sem akartak erről a számról, így a rendező – fejet hajtván megbízói akarata előtt – az alábbi mondattal fordult barátjához: "Mark, azt szeretném, ha hasonló dolgot csinálnál, mint a The Who-val, csak most a Van Halennel".
A háromnegyed órányi score-ba persze nemcsak kaland és adrenalin szorult, hanem néhány érzelmesebb pillanat is, hála egy szerelmi háromszögnek, mely a válófélben lévő Bill (Paxton) és Jo (Hunt), valamint az új menyasszony, Melissa (Gertz) között alakult ki. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseit Mancina a "Futility (Film Version)" – "Wakita (Film Version)" kettősben mutatja meg, az utolsó jeleneteket pedig olyan felszabadultsággal és megkönnyebbüléssel átlengett tételekkel húzta alá, mint a "The Big Suck (Film Version)" és az "End Title". Ezek remek lezárást biztosítanak a Twister zenéjének, melyet húsz éve hallottam először, az azóta eltelt évek során pedig jottányit sem öregedett a szememben.
A Twister aláfestésével Mark Mancina BMI-díjjal gyarapodott, ezzel párhuzamosan pedig bekerült az akciózeneszerzők táborába, utóbbinak azonban nem örül maradéktalanul: "Ha a karrieremről esik szó, az emberek a Féktelenült, a Twistert és a Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk?-at hozzák fel, holott írtam már művet a Disney számára, és ott van például a Moll Flanders is". Mint említettem, a La-La Land-féle változatról lemaradt a "William Tell Overture / Oklahoma Medley" (melynek remek hangulatát a tétel végén felbukkanó, a filmből származó dalolászás biztosítja), s minthogy az Atlantics Classics albumát tucatnyi alkalommal végighallgattam már, a tétel hiánya igencsak feltűnő. Épp ezért Jan De Bont mozijának score-jához 2017 januárja óta már két, egyaránt hiányérzetet keltő albumot tudok társítani.
Kulics László
2017. 03. 19.
2017. 03. 19.
Tracklista:
- Wheatfield (Film Version) (1:26) **
- The Hunt Begins (3:51) **
- The Sky (1:03) **
- Dorothy IV (Film Version) (1:56)
- The First Twister (0:49) *
- In the Ditch / Where's My Truck? (2:00)
- Waterspouts (2:49) **
- Cow (5:42)
- Walk In the Woods (2:05) *
- Bob's Road (2:13)
- Hail No! (2:43)
- Futility (Film Version) (2:17)
- Drive-In Twister (2:57) **
- Wakita (Film Version) (5:19) **
- Sculptures (Film Version) (3:06)
- House Visit (4:47)
- The Big Suck (Film Version) (1:47) **
- End Title (2:20) **
- Wheatfield (Alternate Version) (1:33)
- Waterspouts (Alternate Version) (2:50) **
- The Big Suck (Alternate Version) (1:13)
- End Title / Respect the Wind (9:21) #
* korábban ki nem adott zene
** tartalmaz korábban ki nem adott részleteket
# írta és előadja: Edward és Alex Van Halen
