Nem volt még szerencsém a 2008-ban hatalmas sikert arató dokumentumfilmhez, az Ember a magasbanhoz, nem olvastam Philippe Petit Felhőkkel táncoló címre keresztelt kötetét, továbbá meglehetősen szegényes információval rendelkeztem Petit őrült, ám kétségtelenül látványos, nem utolsósorban pedig illegális mutatványáról, melyet a World Trade Center ikertornyai között hajtott végre 1974. augusztus 7-ének reggelén. Ezek minden bizonnyal közrejátszottak abban, hogy miután láttam a Kötéltánc előzetesét, elkezdtem számolni a premierig hátralévő napokat, felfokozott várakozásomat pedig szerencsémre nem követte csalódás: az év egyik legjobb filmjét köszönhetem Robert Zemeckisnek, aki idén nemcsak emiatt került rivaldafénybe, hanem a Vissza a jövőbe debütálásának harmincadik évfordulója okán is.


"Filmesként mindig együtt kell élned a karakterekkel, még akkor is, ha azok gazemberek. Mindig azt hittem, a kötéltánc érdekessége annyiban merül ki, hogy fölfelé kell nézni, s mindez cirkuszba való dolog: egy fickó a kötélen. Philippe története azonban oly mértékben ragadott magával, annyira szenvedélyesen tud beszélni az esetről, hogy fontosnak tartottam bemutatni azt a saját szemszögéből úgy, hogy közben a lehető legjobban érzékeltetem a nézővel, mekkora élmény volt számára azon a bizonyos dróton lenni" – nyilatkozta Zemeckis, aki nyolc évvel ezelőtt határozta el, hogy tető alá hozza a Kötéltáncot. A munkálatokból a mutatványt végrehajtó Petit is kivette a részét: tanácsadói mivoltán kívül az őt megformáló Joseph Gordon-Levitt (Eredet) trénere is volt. Gordon-Lewitt mellett Ben Kingsley (Gandhi), Charlotte Le Bon (Az élet ízei), César Domboy (Borgia), Benedict Samuel (Otthonunk), Ben Schwartz (Vakszerencse), Steve Valentine (Bostoni halottkémek), James Badge Dale (Vasember 3.) és Clément Sibony (Az élet ízei) csatlakozott a szereplőgárdához a francia kötéltáncos cinkostársainak megszemélyesítéséhez.

A TriStar Pictures 2014 augusztusában jelentette be, hogy Zemeckis mozijához Alan Silvestri szolgáltatja a dallamokat, ez azonban a legkisebb mértékben sem számított meglepetésnek, hiszen a direktor 1984 óta kizárólag vele hajlandó dolgozni, s az elmúlt évtizedek alatt éppoly ismert duójává váltak Hollywoodnak, mint Steven Spielberg és John Williams. "Az első ember, akinek megmutatom a filmet, melyet akkor kizárólag ő meg én nézünk, az a komponistám, Alan Silvestri. Ő az én kreatív társam" – válaszolta Zemeckis arra a kérdésre, hogy ki a legfőbb bizalmasa, kinek szokta először megmutatni aktuális vállalkozását. "Ő az az ember, aki mindig őszinte velem. Már azelőtt levetítem neki a filmet, mielőtt a stúdió illetékeseinek, a producereknek, a családtagjaimnak vagy akár a barátaimnak tenném" – tette hozzá. Ezen különleges munkakapcsolatról Silvestri korábban így nyilatkozott: "Bob a kezdet kezdetén leül velem, és elmesél mindent a filmről, amelyet készíteni fogunk. Sokszor a legapróbb részletekig beavat mindenbe, kezembe kapom a forgatókönyvet is. A forgatásokon én is ott vagyok, számos jelenetbe belepillanthatok, szinte asszisztensévé válok a rendezőnek". E kollaboráció járult hozzá az olyan, mára már kultikusnak számító mozikhoz, mint a Forrest Gump, a Számkivetett vagy éppen a Vissza a jövőbe-trilógia, s ha klasszikus nem is válik a Kötéltáncból, abból a szempontból mindenképpen ezen illusztris alkotásokhoz sorolandó, hogy a képek és a muzsika ezúttal is profi módon erősítik egymást.


A mozi stílusa a Számkivetetthez, a Kapcsolathoz és a Forrest Gumphoz hasonló – utóbbival abból a szempontból is párhuzamot mutat, hogy a főszereplő mesélőként is jelen van –, így a zene gerincét is a lágyabb, elsősorban zongorajátékra és vonósszólamokra épülő dallamok teszik ki, melyek az évekig dédelgetett terv beteljesülését, a megvalósítással járó feszültséget, drámát közvetítik. Mindez ugyanakkor a korszakot, valamint Petit származását szimbolizálandóan jazzes, néhol franciás vagy cirkuszias színezettel kerül tálalásra, aminek eredményeként a score két részre bontható: a ritmikus hangszereken alapuló, a hetvenes évek rablófilmjeinek kíséretéhez hasonló megoldásokra, valamint a visszafogottabb, ám az érzelmekre remekül ható dallamokkal operáló szimfonikusokra, melyek a mutatvány közben időnként erejüket is megmutatják. A mindkét stílus vonatkozásában tapasztaltnak számító Silvestri albumának hallgatásával azonban első nekifutásra pont ezen színesség okán hagytam fel néhány tétel múltán, a hirtelen ugrálások megértéséhez ugyanis szükségét éreztem a film által nyújtott mankónak. A műfajok közötti váltakozásra remek példa a nyitányként szolgáló "Pourquoi?" (mely zseniálisan illik a felvezető képsorokhoz), a "Young Philippe", valamint az első illegális mutatványt kísérő "The Towers of Notre Dame", melyeknél a kötéltánc iránti vágy éppúgy szimbolizálásra kerül, mint Franciaország, valamint az attrakció hétköznapi helyszínének számító cirkuszi miliő.

A filmben fiatalkorától kezdve követhetjük nyomon Petit életútját, illetve azt, miként körvonalazódik benne a WTC-s mutatvány, s milyen út vezet annak megvalósításához. Ezt a fejlődést pedig Silvestri is nyomon követi azzal, hogy az artista New Yorkba érkezését ("It's Something Beautiful"), terepszemléjét ("Spy Work"), illetőleg a segítségéül szolgáló banda összehozását követően a feszültség megjelenítéséhez a nagyzenekarra támaszkodik. Az épületbe történő bejutást, továbbá az éjszaka leple alatt történő előkészületeket ("Time Passes", "The Arrow", "We Have a Problem") a komponista azon jellemző dinamikus megoldásai húzzák alá, melyeket az elmúlt időszakban íródott akciózenéiből annyira hiányoltam. Az albumra a koronát természetesen az épületek közötti sétálást kísérő tételek teszik fel, melyek a "The Walk"-kal veszik kezdetüket. A már korábban is felcsendülő, egyszerű, ugyanakkor varázslatos zongoraszólót vonósok és női vokál teszi hatásosabbá, ami a Beethoven "Für Elise"-ével felvezetődő "I Feel Thankful"-ban teljesedik ki, majd cseng le hibátlanul a "There is no Why" – " Perhaps You Brought Them to Life - Given Them a Soul" duóban.


Nem állítom, hogy Alan Silvestri tökéleteset alkotott, de azt igen, hogy kétségtelenül hatásosan közelítette meg annak a mozinak témáját, amely nemcsak Philippe Petit-ről szól, hanem egy olyan épületpárosról is, melyet New York lakói nehezen fogadtak el, idővel azonban a város szimbólumává vált...  sajnos két apropóból is. Természetesen az alkotás nem a tragédiának állít emléket, ugyanakkor vitathatatlan, hogy bizonyos képsorokon, beállításokon éppúgy átütnek a tisztelgés nyomai, mint a komponista zárótételeinek dallamain. A Kötéltáncot minden szempontból ajánlani tudom, mert éppoly remek filmes, mint zenei élmény.