A Dick Tracy, ez a mára már alaposan elfeledett alkotás a nagyon korai próbálkozásokat leszámítva az egyik legrégebbi képregényfilm, mely – Tim Burton 1989-ben bemutatott Batman – A denevéremberje után egy évvel – egészen szépen teljesített hazájában, ha a 47 milliós költségvetést a 103 milliós hazai bevétellel állítjuk szembe. A világ többi részéről még becsordogáló 59 millió alapvetően nem jelent óriási sikert, azonban a külföldi, viszonylagos érdektelenség nem érhetett senkit sem váratlanul, mert a címszereplő még az Egyesült Államokban sem tartozik a legismertebb képregényfigurák közé. Chester Gould detektívje 1931-ben, a Detroit Mirror újságban lépett színre, és több film mellett megért rádiójátékokat, illetve egy animációs szériát is. Az író-rajzoló egészen 1977-ig készítette a sorozatot, melyet aztán 1985-ös halálát követően mások vittek tovább. Ugyan a hetvenes évek óta akadtak kisebb fellángolások, 2018-ban pedig egy képregénykiadó bejelentette, hogy folytatódni fog a történet, Tracy nagy visszatérése egyelőre várat magára.


Nem annyira köztudott, hogy a hőst valós személyiség ihlette, mégpedig az az Elliot Ness, aki a szeszcsempészet ádáz ellenségeként vált hírhedtté a múlt század elejének alvilági köreiben, és akit Kevin Costner alakított Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponét című filmjében. Tracy rajongójaként Warren Beatty hozta tető alá a detektív mozgóképes kalandját, mely az ötödik lett a sorban, hiszen a harmincas-negyvenes években már akadt több próbálkozás is. A film Beatty szerelemprojektjének számított, így nem csupán a főszerepet vállalta magára, hanem a rendezést is, noha eleinte még Bob Fosse-t (Kabaré) szerette volna felkérni, de John Landist (Blues Brothers) is rebesgették. A projekt elindulásakor a főszereplő is más lett volna, mert Clint Eastwood neve éppúgy felmerült, mint Harrison Fordé, Richard Gere-é és Mel Gibsoné, Madonna szerepére pedig Sean Young volt eredetileg szerződtetve, ám Beatty rájött, hogy félrecastingolta, így rövidesen lapátra tette.

Beatty elmondása szerint a film eredeti változata még 135 perces volt, de a stúdió nyomására a mozikba már 115 perces formában jutott el. A történetet Jim Cash és Jack Epps Jr. írták, akik olyan sikerfilmek forgatókönyvéért feleltek közösen, mint az Egyik kopó, másik eb, a Törvényszéki héják és a Top Gun. Beatty egy igazi sztárparádét hozott össze a torz fejű bűnözők megformálásához, akiket ismert karakterszínészek (William Forsythe, Paul Sorvino és társaik) mellett többek közt Al Pacino, Dustin Hoffman és James Caan alakít, s némelyikük egyenesen felismerhetetlen a maszkja alatt. Szükség volt egy végzet asszonyára is: Madonna a bárénekesnő Mahoney-t alakítja, és nemcsak a filmben, hanem a valóságban is az ujjai köré csavarta egy időre a rendező-főszereplőt.


Az egyik betétdalért, a maszkokért és a művészeti rendezésért három Oscar-díjat bezsebelő, további négyre pedig eredménytelenül igényt tartó film nem modernizálta a sztorit, hanem megtartotta a harmincas évek gengsztervilágának korszakát, és látványos, tarkabarka díszletek, festett hátterek és városmakettek közé helyezte. A Dick Tracynek nem is a történetében rejlik az ereje, hanem a látványvilágában, különös tekintettel Vittorio Storaro operatőr (Apokalipszis most) munkájára, aki gyakorlatilag egy fekete-fehér film noir vizualitását hozta – egy olyan film noirét, amelyet mintha csak utólag színeztek volna ki a lehető legrikítóbb színekkel. Beattyre jól passzol a rikító sárga kabátban és kalapban nyomozó zsaru alakja, Nagymenő Oscar-jelölt szerepében pedig Al Pacino látható, aki – tudván, hogy a korszak nézői úgyis csak a stáblista elindulásakor azonosítják majd be – alaposan kihasználja a harsány karakter kínálta lehetőségeket, és önfeledten pörög a bandavezér bőrébe bújva.

A filmhez kapcsolódva, még ma is szokatlan módon, három lemez is napvilágot látott. Egyfelől megjelent egy meglehetősen eklektikus válogatás, amelynek közreműködői között megtalálhatjuk többek közt Jerry Lee Lewist, az Erasure-t, Ice-T-t, k.d. Lang-et, Al Jarreaut, valamint számos további, hazánkban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert előadót. Kis túlzással állíthatnánk, hogy – annak ellenére, hogy dicséretes módon kifejezetten ide született számokról van szó – a kapcsolódási pont csupán annyi köztük, hogy egyiknek sem volt köze a filmhez, de ez nem lenne igaz, mert néhány felvétel azért felcsendül benne, bár felerészt valóban csak úgynevezett inspirációs dalok. A kiadványon jazzes-szvinges hatású szerzeményeket hallhatunk, és a különféle műfajok felől érkező előadók egy kivételével (Ice-T "Dick Tracy"-je nemcsak kilóg az összképből, de szörnyű is) meglehetősen jól teljesítenek. E számok közül viszont egy sem lett tényező, senki nem emlékszik rájuk, holott Lang és a Take 6 nevű formáció "Ridin' the Rails"-e még külön videoklipet is kapott.


Nem meglepő módon a jelenetekben felcsendül három Madonna-dal, így a "Sooner or Later" is, amelyet Stephen Sondheim, számos musical, többek közt a West Side Story társalkotója komponált, aki a legjobb betétdalért járó Oscar-díjat is elhozhatta érte. Az ide összesen öt új felvételt író Sondheim még két olyannal járult hozzá a filmhez, amelyet kimondottan az énekesnő számára írt. A többször felbukkanó, a stáblista alá is befurakodó "More" a sok "mooore, mooore"-ozással engem kifejezetten idegesített, aminek az egyik oka az, hogy – egy egyébként szórakoztató szcénában – Pacino is ezt óbégatja, miközben Madonna karakterét instruálja. A zongoristát alakító Mandy Patinkin (A herceg menyasszonya) közreműködésével született rövidke ballada, a "What Can You Lose" viszont kifejezetten szép lett. E dalok több másik, a Dick Tracyből kimaradóval kiegészülve, az énekesnő "I'm Breathless" című sokszínű, az énekesnő kialakult stílusától talán a legtávolabb álló albumán kerültek a hallgatóság elé, óriási sikert aratva, hiszen közel tízmillió példány kelt el belőle. További érdekesség, hogy "Now I'm Following You" címmel szerepel rajta egy duett is Beattyval, illetve az, hogy ugyan Sondheim neve egyértelműen jól mutatott Madonna biográfiájában, az "I'm Breathless" promóciójának hangsúlyát nem az ő szerzeményeire, hanem a David Fincher által rendezett klippel támogatott "Vouge"-ra, illetve a "Hanky Panky"-re helyezték, amelyeken kívül a "Something to Remember" ért még el egy kisebb mértékű sikert.

A rendező-főszereplő a score-t illetően is biztosra akart menni, ezért azt a Danny Elfmant kérte fel zeneszerzőnek, aki egy évvel korábban a Batman muzsikájával bizonyított, s a Dick Tracyt követően olyan emlékezetes alkotásokhoz szerzett még emlékezetesebb zenét a kilencvenes években, mint például az Ollókezű Edward, a Batman visszatér vagy épp a Karácsonyi lidércnyomás. Elfmant nyaralása alatt, a repülőtéren érte utol a telefonhívás arról, hogy Beatty rá gondolt zeneszerzőként. Nagy dilemmát okozott számára, hogy amint befejezett egy képregényfilmet, máris ismét arra kérik fel, de a direktor megkönnyítette a helyzetét azzal, hogy egy musicalként vázolta fel előtte, az Elfman által nagyra becsült Sondheim dalaival, így szerzőnk sokáig nem kérette magát. Instrumentális művére egyáltalán nem irányult reflektorfény, olyannyira nem, hogy kezdetben csupán egy szerény játékidejű, alig több mint félórás korong prezentálta elképzeléseit. A teljes zenét tartalmazó albumra 2016-ig kellett várni: az Intrada ekkor állt elő egy közel kétórás CD-vel, melyen – a korábbi lemez anyagán túl – helyet kapott minden, Elfman által megálmodott track – a teljes score mellett a filmben végül fel nem használt kompozíciók és témavariációk is megtalálhatóak rajta.


A kétlemezes kiadvány első CD-je az 1990-ben megjelent 36 perces anyaggal indul, amelyet egy körülbelül 170 zenész alkotta szimfonikus zenekar játszott fel a 13 éve elhunyt, önálló komponistaként is ismert Shirley Walker (Végső állomás) vezényletével. A filmet most láttam először, és a közvetlenül előtte többször is lepörgő zenét önmagában nem tartottam túl erősnek, annak ellenére sem, hogy sokak szerint a Batman zenei DNS-ével van átitatva. A "Main Title" is többször lement, és én még mindig nem bírtam visszaidézni, mert bár nem valami kusza dallamvilágú szerzeményről van szó, valahogy mégsem találtam olyan markánsnak, mint amilyenre Elfmantől számítottam. Aztán, ahogy annyi más esetben is megtörtént már, a jelenetek megismerését követően helyére került minden, így a főtémát is megkedveltem, bár azt továbbra is tartom, hogy nem ez a művész legfeledhetetlenebbje. Ugyanakkor pályája legnagyobb ékkövei közt kaphatna helyet a "Crime Spree" című, lendületes rajzfilmeket idéző, rendkívül szórakoztató big bandes jazzdarab, mely az album legjobbja is.

Tracy mellett több szereplő is külön témát kapott, így a Glenne Headly alakította barátnőt egy George Gershwin stílusához közel álló motívum és variánsa ("Tess' Theme", "Tess' Theme - Reprise"), a femme fatale-t a "Breathless' Theme" és a "Breathless Comes On", míg Nagymenőt a némileg fenyegető "Big Boy / Bad Boys" mutatja be a dallamok nyelvén. A legtestesebb, elfmanesen harsány, a zenekar összes tagját megmozgató, rézfúvósokban gazdag megközelítést olyan trackek képviselik, mint az "After the Kid", a "The Story Unfold", a "Rooftops", a "The Chase", és akadnak a klasszikus film noirok jegyeit magukon hordozó muzsikák is, mint a "Slimy D.A.", a "Meet the Blank" és a "Blank Gets the Goods", míg a nagy ívű, tökéletes lezárásról a "Showdown / Reunited" és a filmzenei aranykort jól megidéző "Finale" gondoskodik.


Végül pár mondat a játékidő tetemes részét kitevő régi-új szerzeményekről. Bármennyire is dicséretes, hogy egy kiadó igazságot szolgáltatott Elfmannek azzal, hogy kiadta a teljes művét, úgy érzem, a hatvanhárom (!) trackre oszló, addig még nem publikáltak tulajdonképpen keveset tesznek hozzá a korábbról már ismertekhez. Nem egy szerzeményből ráadásul több, eltérő hosszúságú verzióval is találkozhatunk, míg máshol még a hosszuk is megegyezik, elhanyagolható különbséggel, így e duók vagy épp triók mintha csak a gyerekeknek szóló "találd meg a két kép közti különbséget" feladat zenei formába öntései lennének. További gond, hogy nemcsak ismétlődnek a témák, de a trackek úgy háromnegyed része egy perc alatti, azaz a jelenetek alá ugyan illeszkednek, de az albumra kerülve, széttöredezve már nem adják ugyanazt az élményt.

Egy dicsérhető koncepciójú betétdalos album, Madonna egyik legkülönlegesebb lemeze, továbbá a score-t tartalmazó, meglehetősen hosszú kiadvány fémjelzi a Dick Tracy zenei világát. Az első CD emlékét még a Spotify sem őrzi digitális formában (bár a trackek a Youtube-on összevadászhatók), a másodikat viszont méltán ismerik sokan. A harmadik az alkotója egyik nem különösebben népszerű műve, amelyet azonban hiba lenne alábecsülni: Danny Elfman szerzeményei hangulatosan festik alá a jeleneteket, a "Crime Spree" pedig egyenesen kötelező darab. Ugyanakkor úgy érzem, ez esetben a félórás lemez is meglepően jól átadja a szerző elképzeléseit, bár a vérbeli Elfman-rajongóknak természetesen a teljes változatot ajánlom.