Azt hiszem, az ilyen feldolgozásoknak, mint a 2003-as A texasi láncfűrészes (továbbiakban TTCM), két céljuk van: az egyik, hogy a huszonegyedik század fiataljainak adjon egy kis mintát a klasszikus amerikai trash horrorok semmihez sem hasonlítható aromájából, illetve hogy ösztönözze őket az eredeti változatok felkutatására, beszerzésére, végigborzongására, magasztalására. Máskülönben az ember csak szűk körben értesülne arról, milyen filmek kergették a hideget korábbi generációk hátán. Michael Bay, A szikla, az Armageddon és a Pearl Harbor rendezője úgy látta jónak, ha megismerteti a mai mozibajárókat a régi klasszikusokkal, így fogant meg alkotó elméjében Tobe Hooper 1974-es örök érvényű horrorfilmje, A texasi láncfűrészes mészárlás modernkori változata is. Az eredményt illetően megoszlanak a vélemények, én azonban a magam részéről eltekintek attól, hogy puszta nyereségvágyból elkövetett művészi megerőszakolásokkal vádoljam (újfent) az álomgyár erőtlen ötletgazdáit. Maradok annál, hogy ezek a filmek részint tájékoztató jelleggel születnek meg (irányadóként az archívumban kotorászáshoz), részint egyfajta kísérlet ahhoz, hogy a húsz-harminc évvel ezelőtt bevált igazi hatáselemek miként illeszthetők bele a jelenkor technikai elvárásaiba. S mivel kísérletként lehet értelmezni őket, az sem róható fel az agytrösztök számára, ha az apránként felépített elismerés védelme érdekében szélárnyékban maradnak, s a produkciót rábízzák ártatlan elsőbálozókra, akik számára teljesen mindegy, hogy milyen lesz a végeredmény, életükben különösebb változást nem jelent majd a dolog. Így lehetséges, hogy friss diplomás forgatókönyvíró dolgozhatott az 1974-es klasszikuson, alig jegyzett kliprendező ülhetett a karmesteri székbe, és zenéjét egy addig csak kiegészítő muzsikákért felelős komponista írhatta meg (csúfos kifejezéssel "szellemzeneszerző" – így hívják az olyan névtelen alkotókat, akik a rossznyelvek szerint helyettesítik az elismert nagymestereket, mikor azok épp alkotói válságban szenvednek, vagy csak egyszerűen elfáradtak).


Az addig egész filmes tapasztalatokkal nem rendelkező Steve Jablonsky a Michael Bay–Jerry Bruckheimer–Hans Zimmer szakmai (baráti) kör egyik harmadhegedűse (gyertyatartója, zongoracipelője, pezsgőkitöltője – teljesen mindegy) volt ekkoron, aki 1997-től számos, a Media Ventures által elvállalt zenében közreműködött. Mivel a TTCM újraforgatása kifejezetten hozzá hasonló nívóval rendelkező stáb összeállítását igényelte csupán (leszámítva a képi világért felelős Daniel Pearlt, aki az eredeti filmet is fényképezte), így jelenléte aligha kérdőjelezhető meg. Az viszont mindenképpen, hogy például a Hannibal zenéjének alkotói folyamata során miként nem sikerült kellő ötletet és tapasztalatot begyűjtenie ahhoz, hogy első komoly kihívása emberi fül számára is kellemes élmény legyen. Mert ma már az, hogy horrorfilmzene, korántsem jelent hallgathatatlan produkciót, elég csak Christopher Young egészen elképesztő Hellraiser-zenéire vagy az újabb generáció egyik tehetséges képviselőjének, Brian Tylernek keményebb darabjaira gondolni. Jablonsky azonban hű maradt az eredeti film kevéssé emlékezetes zenéjéhez, s egy hasonlóképp értékelhetetlen produkciót hozott létre. Kínosan ügyelve mellőzi a valódi hangszerek szerepeltetését (mentségére szolgáljon, hogy igencsak szűkösre mérték az apanázst a producerek – talán ezzel is tisztelegve Hooper előtt, aki szintén centekből alkotta meg az eredeti változatot), és bár összességében jól ráérzett a mély és vészjósló zenei háttér megalkotására, ez két évvel az imént említett Hannibal után maximum kimaradt kottalapok előkeresését feltételezi. Semmiképp sem olyan maradandó művet, amely egy feltörekvő zeneszerző első megmérettetésénél indokolhatná a joggal elvárható toleranciát.

A rémisztgető, antimuzikális effektekkel ízléstelenül összerondított kompozíció ettől függetlenül tartalmaz meglepően kellemes pillanatokat is ("Erin & Kemper", "Mercy Killing", "Can't Go Back"), de kizárólag abban az esetben élnek meg, ha képesek vagyunk az egészen halkan morgó zeneszőnyegen fel-felbukkanó egyszerű minták (vonóstémák) befogadására. A végig alapjáraton üzemelő tételek akár félelmetessé is válhatnának, pláne, ahogy folyamatosan bugyorog valami a háttérben, a rendszeresen felcsattanó primitív hangeffektek azonban leginkább tévésorozatok komolytalanságával egyenértékűek. A nagy túlzással főtémának vehető, három-négy hangból álló motívum, melyet az indító "Leatherface" alatt megismerhetünk, teljesen egyszerű és sablonos, bármely ismertebb hátborzongató zene nagyjából hasonlóan indít, csak míg másutt épphogy a tétel nyitányaként fogható fel az ilyesmi, Jablonsky jobbára erre építi a teljes TTCM zenéjét. Az olyan katasztrófák, mint a "Kemper Gets Whacked", az "Andy Loses A Leg" vagy a "Hock Me Up" egyszerűen elveszik az ember kedvét a zenehallgatástól, ráadásul a végső csata alá íródott tétel ("Final Confrontation") sem több gépdobok és géphegedűk kibogozhatatlan káoszánál, melynek csendes pillanataiban szó szerint másodpercekig nem történik semmi, és azért ez elég kínos. Az album legutolsó tétele, a "Last Goodbye" pedig hiába idézi vissza az alig ismételt, aránylag elfogadható zongorás témát, ha aztán azt is keresztbeszeli valami meglepetésszerűnek gondolt csattanás. Maximum figyelemfelkeltés, hogy itt az ideje eltávolítani a CD-t, jó messzire a lejátszótól.


Bárki, aki eddig megpróbált önálló pályára lépni a Media Ventures zenegyárából, első műveként valami korábban jól sikerült koprodukció árnyékát hozta létre, és a legritkább esetben fordult elő az, hogy jó alkotás született (John Powell Ál/Arc ihlette zenéje például). Steve Jablonsky egy ötlet nélküli Hannibal-árnyékot festett, fakó színekkel és jellegtelen mintázattal, pedig előfordulhat, hogy az elkészült film értékét jelentősen növelte volna egy jól sikerült score, pláne ha egy kiugrásra kész ifjú titán megpróbálja minden erejét és tehetségét rögtön az első önálló művébe beleírni. Ezzel szemben Jablonsky fáradt öregember olcsó rutinmunkájának igénytelenségével debütált, a La-La Land lemezkiadó pedig, melynek el nem ítélhető célja kifejezetten a horrorzenék szélesebb körű terjesztése, egészen biztosan nem a TTCM-mel alapozza meg tőkéjét. Az, aki Elia Cmiral (Halálos kitérő) vagy Bennett Salvay (Aki bújt, aki nem) munkái hallatán extázisba jön, vélhetően javítja majd az eladási mutatókat, de nem kell meglepődni, ha az album tömeges akciós CD-k között, pánikáron kínálva akad a kezeink közé. Nekünk sem kell pánikolni, szép kecsesen hajítsuk vissza a többi közé, jó helyen van ott.