Mivel zeneileg mindenevő vagyok, ezért gyakorlatilag a legkülönbözőbb stílusú kompozíciókat is végig tudom hallgatni bárminemű megerőltetés nélkül – nos, ez a Golyózápor zenéjével eleinte nem ment. Már az amúgy is rövidke album negyedénél feladtam a Paul Haslinger tavalyi akcózenéjével való megismerkedést, és pusztán azért hallgattam végig kétszer, hogy véleményt tudjak nyilvánítani az anyagról. A komponista pályafutását a huszadik század egyik legnívósabb elektronikus zenét játszó formációjában, a Tangerine Dreamben kezdte, és közel öt évig volt a banda tagja, melyet 1991-ben hagyott el, bár néha visszatért egy-két album erejéig. Néhány kevésbé sikeres önálló próbálkozás után aztán beállt Graeme Revell mellé elektronikus kiegészítő-zenéket szerezni, de hangmintákat is készített az akkor pont virágkorát élő Revell számára. Az itt szerzett tapasztalatokat és viszonylagos ismertséget kihasználva sikerült aztán átnyargalnia az önálló komponálás útjára. Első egyedül jegyzett filmzenéje 2001-re tehető, ez volt az Őrült és gyönyörű, melyet azóta tizenhárom, mozihoz írt kompozíció követett, de filmzeneszerzői karrierje igazából csak 2006-tól kapott szárnyra. Rengeteg különböző műfajban próbálta már ki magát a komponista, de valójában semelyikben sem aratott maradandónak nevezhető művet. Emlékezetesebb alkotásai közé sorolják az Underworld, illetve a Sorsdöntő nyár című filmek score-ját, de a 2007-es Elhagyott szoba is jobban sikerült munkái között nevezhető meg – főleg a remek főtémája miatt. Számomra megmagyarázhatatlan ok miatt azonban újabban akciófilmekhez is hívják komponálni, ami azért megdöbbentő, mert stílusától alapjában véve teljesen távol állnak a pörgős jelenetek zenéi. A 2006-ban bemutatott Crank – Felpörögve után tavaly nyáron újra lehetőséget kapott, hogy akciómuzsikát szerezzen, ez sajnos a Golyózáporral sem sikerült neki.


A film leginkább egy Tarantino-paródiának illik be, főként a karakterek és a kialakult helyzetek miatt, de a sztori is hasonlít a mester munkáihoz. Azonban a Golyózápor készítői szándékosan elvitték a filmet az abszurd irányába, véleményem szerint ebből a szempontból kissé túl is teljesítettek. A sztori főhőse Mr. Smith (Clive Owen) rögtön a film elején az akció közepébe vág, egy éppen szülő haldokló nő újszülöttjét menti meg elég komoly fegyverdurrogtatás közepette, ráadásul még a csecsemő is kap egy lövést, szerencsére csak a köldökzsinórjába, amit ezáltal el is vág a golyó. Már ebből érzékelhetjük, hogy itt nem nagyon kell majd komolyan venni a dolgokat, ezt pedig a következő jelenetek csak fokozzák. Az újszülöttet bérgyilkosok veszik üldözőbe, így a bébit magához vevő Mr. Smith egy ideiglenes anyuka után néz, a legideálisabb alanynak pedig a Monica Bellucci által megformált prostituáltat találja – ezzel persze csak azt éri el, hogy most már hármójuknak kell menekülniük. Időközben belép a képbe a nem éppen akcióhős típusú alkattal rendelkező Paul Giamatti is, aki a kisded legfőbb üldözőjét alakítja. Ezután már csak pár percre szakítják meg ilyen-olyan jelenetek a tömény akcióbombát, melyet a kifacsart helyzetek miatt tulajdonképpen egy pillanatig sem lehet komolyan venni.

A film zenéje elképesztően kétarcú, mivel egyrészt pörgős, gitárzúzós részekből, másrészt ambientes kompozíciókból épül fel, s néhol pedig e két hangzás keveredése tapasztalható. Már alapjában véve ez a két stílus sem fér meg igazán egymás mellett, pláne úgy nem, ha tízmásodpercenként váltják egymást egy tételen belül. Az meg aztán már végképp ront a mű helyzetén, hogy a kicsivel több, mint fél órás kiadvány huszonkét trackre van bontva, így leginkább csak egy perc körüli zenei vázlatokat hallunk. A nyitó tétel körülbelül egy harmincöt éves westernfilm zenéjére emlékeztet, ami nem lenne baj, ha a CD folytatása is ezen koncepció alapján épülne fel, ehelyett azonban lebutított metálzörgést és szintetizátor-effekteket kapunk, rendkívül hallgathatatlan megvalósításban. A "Tit-4-Tat" címet viselő kreálmányban heves dobolásból előbújó üvöltésszerűség teszi próbára az ember idegeit, amihez hasonló zenei hulladékkal sajnos még találkozunk párszor az albumon ("Rat Bastard", "Killing Rutledge"). Kicsivel jobban sikerült – értsd: fejfájás nélkül végighallgatható – zúzós tétel a "Warehouse Shootout", melyben gitárok harcolnak egymással a leghangosabb cím elnyerése érdekében.


A score szintén jellegzetes zenei stílusa az ambient, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szerző sokféle formában színesítette a lassan andalgó szintizenét, néha gitárral, illetve dobokkal, meg azzal, ami pillanatnyilag a keze ügyébe került – sokszor már kategorizálhatatlan muzsikát teremtve ezáltal. A score jobb pillanatai is eme kompozíciókhoz köthetők, ilyen a "Goodbye Oliver", a "The Fortress of Solitude" vagy az egész album legjobb eleme, a "Privacy Love Theme". Különösen elnyerte még tetszésem a nagy nyüstölés közepette a nyugalom szigeteként felcsendülő "True Confessions", valamint a záró track ("What Took You So Long?") is.

Haslinger munkájának legidegtépőbb elemeiről azonban még nem esett szó. A Golyózápor aláfestésének nagy része ugyanis gyakorlatilag zörejek és primitív hangszer-megszólaltatások egyvelege, többségében tompa drum 'n' bass- vagy bluesalapokra építve. A trackek többsége ilyen, ráadásul annyira egybemosódnak, hogy kiemelni sem lehet igazán közülük egyet sem, de az olyan részletek meghallgatása, mint a "Smith Captured", melyben gitárdallam és szintizörgés keveredik mindenféle koncepció nélkül, vagy a "Lab Discoveries", a "Final Showdown", esetleg a "Put U2 Sleep" tényleg elkerülendő, ha valaki az album meghallgatására vetemedik. Szintén ebbe a kategóriába tartoznak azok a trackek is, melyek egyszerűen csak csordogálnak anélkül, hogy bármilyen nyomot is hagynának a hallgatóban (Copping a Feel, Final Showdown, Spanking Mom), lemezre kerülésük egyértelmű oka, hogy kitöltsék a CD-n lévő helyet.


Elnézve a szerző karrierjének viszonylagos felívelését, sajnos továbbra is akadnak olyan rendezők, akik filmjükhöz megelégszenek az ilyen összedobott, koncepció nélküli zörejhalmazzal, melyhez Haslinger nagyon ért.