Kevés ember nem hallott Joel Schumacher különleges, a hollywoodi átlaghoz képest kiemelkedően jó filmjéről, A fülkéről. Az első pletykák Kiefer Sutherland fantasztikus hangjátékáról zengtek ódákat, később jött, hogy az alkotás szokatlanul rövid, na meg természetesen az, hogy egyetlen viszonylag szűk térben játszódik. A három információ már elég megnyugtató ahhoz, hogy nekivágjunk, és valóban: a nyolcvanperces film tökéletes, könnyed kikapcsolódást eredményez. Adott egy nagypofájú médiamenedzser, korunk elszaporodott megélhetési vállalkozóinak zseniális mintaképe, aki szerető felesége mellett aktív szerelmi életet él egy másik hölggyel. Persze őt kizárólag csak nyilvános fülkén keresztül hívogatja, fő a diszkréció, ugye. Rá is farag, a fülke ugyanis egy olyan ember lakásának ablakával szemben helyezkedik el, aki csúnyán megcsömörlött a világ erkölcsi pusztulásán, és úgy dönt, ha kicsiny léptekkel is, de megpróbálja a romlottak életét visszaterelni a jó útra. Önhatalmúlag bekapcsolódik a fülke vonalába, s hű követője lesz Stu Shepperd (Colin Farrell meglepően jó alakítása tenyérbe mászó menedzserként) magánéleti kettősségének. Amikor már épp eléggé túlcsordul türelmének kancsója, a maga módszereivel ringbe száll a megcsalt feleség becsületéért. Egy szokásos, Stu és szeretője közti telefonbeszélgetést követően visszahívja a fülkét, s fontoskodó hősünk nyomban fel is veszi a kagylót. A történet pedig kezdetét veszi: „Ne tedd le, mert meghalsz.”


A hasonlóképpen megcsömörlött állapotot zseniálisan kifejező Összeomlás Michael Douglasszel, a két John Grisham-regény alapján készült Az ügyfél és a Ha ölni kell, valamint az elvetemült borzalmat árasztó 8 milliméter olyan rendezői védjegyek, amelyek garantálják A fülke sikerét. Colin Farrell a jelenkor legfelkapottabb férfi színésze, Kiefer Sutherland pedig Kevin Spacey Hetedikbeli alakításának nyomdokaiba lép, hangja hátborzongató, mégis groteszk módon humoros. A csavaros eszű rendőrkopó szerepében Forest Whitakert láthatjuk, a helyenként felbukkanó Katie Holmes mint szerető látványa mindig üdítő élmény.

A korábbi Schumacher-filmekhez rendre különleges művek szolgálták a zenei aláfestést, akár Mychael Danna 8 milliméterhez, James Newton Howard Összeomláshoz, Elliot Goldenthal Batman és Robinhoz vagy éppen Howard Shore Az ügyfélhez írt zenéjére gondolunk. Jelen esetben Harry Gregson-Williams kapta a nemes feladatot, hogy a New York-i káoszt és a fülke körül kialakult helyzet abszurditását zenei eszközökkel kifejezze. Saját elmondása szerint is izgalmas munka volt, ugyanis teljesen elhatárolódott a szimfonikus zenekartól, és pusztán elektronikus alapokra helyezett zenét írt. Ez mindazok számára, akik korábbi munkájához hasonlóra számítottak, mindenképpen csalódás lehet. Azonban nem szabad elfeledkezni a filmzene mint tág fogalom lényegéről, és ilyen tekintetben A fülkéé pazar darab. Remekül illeszkedik a háttérbe, sosem kirívó, és nem is ez a feladata, ellenben az állandó elektronikai ritmusba ágyazott sejtelmes zongoratéma, és az agyoneffektezett atmoszféra tökéletesen megdobja a film élvezhetőségét. Az, hogy az egyes tételeknek címe van, csak egy mankó a film folyamatát illetően, véletlenszerű sorrend alapján ugyanis alig változik az album összhatása (saját kínos tapasztalat ezen észrevételem). Sőt, az olykor hirtelen beállt csend némely tétel alatt a valódi átmenetet is megtöri, sosem lehet igazán rájönni, hogy hol ugrottunk újabb trackre.


A "First Call" csak egy alaphangot ad, a számos halk és fémes jellegű, telefonos zörejre emlékeztető effektkavalkád végig halkan a háttérben marad. Az ezt követő "Trapped" egy pillanatig utal a később jobban kifejtett halk és halványan torzított zongorajátékra, de rögtön ezután bemutatja a négyhangú gitártémát is. A basszus és az analóg hangra hasonlító, enyhén torzított gitár egyszerű melódiája adja azt az egyszerű és leginkább fülbemászó dallamképet, ami tulajdonképpeni védjegye A fülke kíséretének. Egy kicsit hasonlít A Bourne-rejtély (zene: John Powell) vagy a Kémjátszma (Gregson-Williams) lassabb tételeire, halk és visszafogott, a viszonylag hosszabban kifejtett motívumsorokat nem sokszor töri meg effekt vagy zörej. A "NYPD" és az ebből gyors effektkáosszal átváltó "The Rifle" továbbra is teljes némaságba burkolódzik, csendes háttéreffektek és halk basszus hallható, valamint néha előbukkan a négyhangos főtéma. A "Confession" talán az album legszebb tétele, ahol Gregson-Williams melankolikus zongorajátékkal indít (picit talán Thomas Newmant idézi), szép mélyen búgó basszusba ágyazza a harmóniákat. Érezhetően jól bánik a szintetizátorral, már a Gyilkosok gyilkosa nyitótételénél is meggyőződhettünk tarkósimogatóan gyönyörű drámai muzsikájáról.

A varázs alig két percig tart, a "Time Square" ugyanis szöges ellentéte az előző tételnek. Előbb az utcai élet egyszerűségét és lazaságát fejezi ki populárisnak ható beatalapon, később a már ismert zongoramotívumot vegyíti egy variáns harmóniával. A "Stu's Secret" címéhez hűen titokzatosságot fejez ki a már jól ismert zörejképek és mély alaphangok segítségével, a "Public Talk" viszont, ha csak egy szűk percre is, de szakít az eddigi alaphangulattal, és ad egy könnyed jazzes, groove-os hangzást. Kifejezetten üdítő pillanata ez A fülke score-jának, de nem tart sokáig, továbbra is maradnak a háttérben játszadozó zenék. A "Last Booth in NYC" ugyan némileg lassít az eddigi túlpörgetett ritmusokon, de központi, megfogható dallamok helyett csak egyszer-egyszer érzékelteti finoman a zongorás témát.


Az "It's Me You Want" szokásos, megjegyezhetetlen effekthalmazát az album leghosszabb tétele, a "Center of Attention" váltja. Gyaníthatóan nem azért hosszú, mert annyi mindent szeretne egybesűríteni, a négyhangos gitártémán túl ugyanis már semmi egyéb váratlan megoldást nem hoz, a felsejlő zongorajáték is marad a basszus hátterében. A "Telephone Users" a korábbi "Time Square" tökéletes párját képezi, az "Is He Coming Out" viszont az egyik kedvencem. Itt érezni leginkább A Bourne-rejtély varázsát, erős dobra építi az ismert gitártémát. Ez a legmozgalmasabb tétel, érezhető, hogy a film már a megoldás felé közeleg. A "Phone vs Gun" és a "Just Say a Word" totális jelentéktelenségéről semmi mást nem lehet írni, mint az album eddigi hasonló effekthalmazairól. A záró "It Could Be Anyone" viszont zseniális lezárása A fülkének, kár, hogy a film nem bírt el több ehhez fogható finom drámaiságot (de hisz nem is ez volt a célja!). Csodaszép harmóniák, fájdalmas szintetizátoros lecsengés, magas hangon, háttérbe húzódó, szinte könnyező zongorahangok – teljes egészében kiemelkedik az album összképéből.


Mivel az egész A fülke-zene egy csendes elektronikus massza némi melankolikusabb és sejtelmesebb melódiával összegyúrva, érdemes kísérletezni egy kicsit az egyébként is kísérletező hangvételű művel. Az album esszenciáját összeállítva (2, 5, 8, 9, 13, 16) negyedórányi komplett és változatos muzsikát kapunk, és ezek maradéktalanul összegzik is Harry Gregson-Williams ide írt zseniális munkáját. A 41 percet kicsit fárasztóbbnak találom, de így is kellemes háttérélmény azoknak, akik nem kizárólag szimfonikus zenekar által feljátszott filmzenéket hallgatnak. Az albumot kiadó Superb Records palettáján egyébként nem árt körbenézni, ugyanis az elektronikusabb filmzenék tekintetében egy-két igazi csemegével örvendeztettek már meg bennünket: gondolok itt Cliff Martinez Solarisára, a Reinhold Heil és Johnny Klimek szerzőpáros Sötétkamrához írt művére, Mychael Danna Antwone Fisher története ihlette score-jára vagy a jóval nagyobb volumenű John Ottman-zenére az X-Men 2-höz.