Nyugodtan ki lehetne jelenteni, hogy kevés feleslegesebb produkció készült a filmtörténelemben a Sully – Csoda a Hudson folyónnál. A 2009-ben a felszállás után három perccel döntéskényszerbe kerülő, majd az általa vélt kisebb rosszat választó, és egy veszélyes manőverrel sikeres vízi kényszerleszállást végrehajtó Chesley Sullenberger kapitány történetében egyszerűen nincs annyi, amennyit egy mozi megkívánna. Clint Eastwood azonban érdekesnek találta annyira az esetet, hogy egy hozzá képest rövid, alig másfél órás sztorit rendezzen belőle. Ez a hossz azonban csak úgy jött össze nagy nehezen, hogy a három perc alaposan, több szemszögből is körbe lett járva, emellett a pilóta életéből is tartalmaz a tárgyhoz nem szorosan tartozó flashbackeket. De hiába lehetne kijelenteni, hogy ez egy felesleges alkotás, semmi okunk arra, hogy így is tegyünk.


Való igaz, hogy aki egy mozgóképtől állakat leejtő fordulatokat vár, a hangrendszereket próbára tévő effektekkel feldúsítva, szuperképességekkel rendelkező hősökkel a főszerepben, annak a Sully nem kerülhet kedvenc filmjei közé. Ha azonban legyintünk egy valós eseményeken alapuló történetre, mely 155 ember megmentésén alapul, mondván, hogy ez nem érdemel filmet, azzal a hétköznapi hősök cselekedeteit bagatellizáljuk el. Eastwood mozijának épp emberközeliségében rejlik az értéke, és abban, hogy a majdnem-katasztrófából nem csinált egy olyan, a valóságtól elrugaszkodó akciófilmet, amilyen sok más direktor kezéből kikerült volna, hiszen itt a kényszerleszállás persze fontos elemként, mégis szinte mellékesen van kezelve. A rendezői reflektorfény ugyanis arra lett irányítva, hogy a rémálmokkal küzdő címszereplő (akit a Sullyvá teljesen átlényegülő, szokás szerint nagyszerű Tom Hanks alakít), illetve másodpilótája, Jeff Skiles (Aaron Eckhart) milyen meghurcoltatáson ment keresztül akkor, amikor az esemény után bürokraták próbáltak az íróasztal mögött ülve ítéletet mondani olyanok felett, akiknek nem álltak hetek-hónapok rendelkezésre mérlegelésre, egyszerűen csak végezték a dolgukat, s ennek köszönhetően rengeteg életet mentettek meg.

Clint Eastwoodnál kiszámíthatóbb stílusú filmzeneszerző nem sok van. Jól írtam: filmzeneszerző, bár mostanra bizonyára azért már csak keveseket lephet meg, hogy a színészből hasonlóan nagyszerű, szinte mindig magas minőséget szállító direktorrá is váló művész egy ideje rendezéseinek aláfestését is jegyzi többnyire. Amikor leülünk valamelyik Eastwood által létrehozott produkció elé, bizonyosak lehetünk abban, hogy egy eléggé szimpla, zongorára és vonósokra épülő score-t kapunk mellé. Ezeket lehet öregesen ráérősnek, sőt unalmasnak tartani, felemlegetve azt is, hogy alkalomadtán kevesen tudnák kapásból megmondani azt egy teszt során, hogy épp a szerző melyik filmjének motívumát hallják, de az kétségtelen, hogy amikor felcsendülnek a jelenetek alatt, nem ilyesmin agyalunk, hanem elismerjük működőképességüket.


Eastwoodot már a hatvanas években magával ragadta a zene világa, de kezdetben még csak filmjei egyes dalainak előadójaként tűnt fel. 1984-ben összefutott Lennie Niehausszal (egyes források a Kötéltáncot, míg mások az azonos évben készült Párbaj a városbant említik a nagy találkozás kapcsán), s barátság alakult ki köztük, aminek eredményeként nemcsak saját rendezéseihez vitte magával, de oda is, ahol főszereplő volt. Nagy valószínűséggel Niehaus hatására folyt egyre jobban bele az instrumentális zenék komponálásának rejtelmeibe is, és míg kezdetben csak egy-egy motívummal próbálkozott meg (ezek legcsodálatosabbjának az Államérdek "Katie's Theme"-jét tartom), végül lassan átvette a fokozatosan visszavonuló, 2008 óta semmivel nem jelentkező Niehaus szerepét. Eddigi 35, egész estés rendezéséből viszont csak hét esetben ő a teljes jogú komponista, majdnem az összes többiben Niehaus, egy-két esetben pedig átadta a stafétát saját fiának, Kyle-nak és/vagy Michael Stevensnek. Abban biztosak lehetünk, hogy a zene szerepét – számtalan direktorral ellentétben – mindig kiemelt fontosságúnak tartja, és a Nincs bocsánat óta talán nem is készült olyan rendezése, melyhez ne írta volna meg a főtémát, olykor egy-egy betétdalt, vagy legalább ne helyezte volna le a muzikális alapokat.

Az a tiszteletre méltó és vitathatatlan tehetség azonban, amelyet a rendezőben és a színészben egyaránt megtalálunk, a komponistában már nincs száz százalékban jelen, így valószínűleg nem léteznek számottevő mennyiségben olyan filmzenekedvelők, akiknek Eastwood lenne a kedvenc komponistájuk. Ezzel viszont nincs is semmi gond, mert pozitív értelemben szerény zenéi egyáltalán nem rosszak, ahogy például John Carpenter kompozícióit sem a John Williams-i komplexitásuk miatt kedveljük. A Sully aláfestése viszont pont azért ugrik ki magasan a rendező nem túl izgalmas filmzenéi közül, mert Eastwoodnak ezúttal sikerült rálelnie egy titkos adalékra, melyet a korábbi score-jai nem tartalmaztak, ez pedig Christian Jacob és a The Tierney Sutton Band.


Tierney Sutton egy Grammy-jelölt amerikai jazzénekesnő, akinek zenekarába valójában beletartozik a zongorista Christian Jacob is, a formáció további tagjai pedig Kevin Axt és Trey Henry (gitár, nagybőgő), valamint Ray Brinker (dob). Eastwood nem a semmiből választotta őket, hiszen már régóta figyelemmel kísérte a csapat munkásságát, több fellépésükön is megnézte, sőt később fel is kérte őket, hogy neki és barátainak adjanak egy külön koncertet. "Clint az út minden egyes állomásán jelen volt, egy tényleges együttműködésről beszélhetünk" – nyilatkozták Jacobék. Már a soundtrack címlapján is ki van hangsúlyozva a zenei kollaboráció, ami ez esetben azt jelentette, hogy Eastwood nemcsak a főtémát találta ki, de folyamatosan véleményezte az elkészült darabokat, emellett javaslatokat is tett.

Az énekesnő személyéből és a felsorolt hangszerekből már kiderülhetett, hogy a megközelítés jazzes, de a csendesebb irányból, épp ezért bárki, még az e műfajhoz kétkedve állók számára is befogadható lett. Mivel tulajdonképpen Jacob az összes szerzemény szerzője vagy legalább társszerzője, magát egyszer sem küldte háttérbe, viszont érzelmes zongorajátéka egy pillanatra sem válik tolakodóvá vagy ugrik ki az összképből. Ezúttal a motívumösszegzést már az album legelején megkapjuk: a közel tízperces, keserédes, egy rövid időre feszültté váló "Sully Suite"-ben benne van a teljes score sava-borsa. Sutton lágy dúdolása, Jacob könnyed játéka, valamint a három további tag tökéletes közreműködése révén állt össze a mű, de egy tapintatosan hátrahúzódó, mintegy nyolcvantagú nagyzenekar is erősíti a formációt, akik a nyitó témán túl elsősorban a "Boarding"-ban és a "Hudson View"-ban teljesedhettek ki.


Akadnak nyomasztóbb darabok is (ilyen a zaklatott dobos "F4 Malfunction" vagy a "Simulation"), de mindössze pár percről van szó, nem az ilyesmikre került a hangsúly. A drámaiság és a melankólia mindvégig jelen van, a legszebb pillanatok közé pedig olyan trackek sorolhatók, mint az elmélázó zongorás "Hospital", az "I Could Have Lost You", a "Vindication", illetve a felemelő "Rescue". Külön kiemelném a "Grey Goose with a Splash of Water"-t, mely játékosságával a már említett szviten kívül a score legemlékezetesebb részét jelenti. Sutton énekével kísért dalok is születtek, melyek ráadásul vissza-visszaköszönnek az instrumentális kompozíciókban. A stáblistás szám, a szomorkás "Flying Home (Sully's Theme)" és az "Arrow" igen szép darabok, a "Flying Home (Alternate Take)" című felvétel viszont, ahol az énekesnő hangja mellett nem a teljes zenekar, csak akusztikus gitár van jelen, az eredetivel összevetve alulmarad.

Bizonyára sok olvasónkban megfogalmazódott az alkotás megnézése után az, hogy volt egyáltalán zenéje? Holott már az elején, a címszereplő utcai kocogása alatt rögtön feltűnik ez a különleges stílus, mely hallatán én például szívesen felkiáltottam volna, hogy "ez az!", annyira hiányolom mostanában a filmvilágból az effélét. Azonban nagy csalódásomra az ígéret beváltatlan maradt, mert a reménykeltő fél perc után a zene szó szerint el lett vágva, ahogy a címszereplő egy kocsi elé fut. Ez a későbbiekben sem alakul sokkal fényesebben, mert a filmben valóban nem hallható sok zene. Ám Eastwood nem árult Jacobéknak zsákbamacskát, mivel előre jelezte nekik, hogy nem lesz minden egyes szerzeményük felhasználva (főleg nem teljes egészében), ám úgy volt vele, hogy inkább legyen több, mintsem ne legyen miből válogatni. Tehát abszolút a jelenetek inspirálta szerzeményekről van szó, a The Tierney Sutton Band tagjai ráadásul kárpótolva lettek azzal, hogy kimaradt elképzeléseiket egy album formájában prezentálhatták.


A premier környékén hivatalosan még szó sem volt a soundtrack megjelentetéséről, amit annak lehetett betudni, hogy egyszerűen nincs is miből összeállítani – de végül megjelent ötven percben, a Varése Sarabande gondozásában. Noha a jelenetek alatt a score több ponton is hatásos, mégis nemegyszer inkább csak dallamkezdeményeknek tűnnek a szerzemények, sőt akadt, ahol Eastwood végül azért nem használta fel a komponáltakat, mert egyszerűen túl szépnek találta őket az adott helyre, s nem akarta, hogy elvonják a figyelmet. Emiatt örvendetes, hogy a teljes anyag megjelenhetett, ráadásul kibővítve olyan kompozíciókkal, melyek még csak töredékként sem csendültek fel a moziban. Clint Eastwood és a The Tierney Sutton Band különleges kooperációját az egyik legjobb score-nak tartom 2016-ból, ha viszont az év legharmonikusabb aláfestését kellene megneveznem, akkor egyértelműen dobogóra helyezném.