1945 telén, valahol a második világháború sújtotta Nyugat-Európában a katonai rendőrök épp két szökevény deszantost szállítanak a hadbíróságra, amikor a senki földjén aknára futnak. Az aknamezőről csak a dezertőrök jutnak ki élve, és céltalanul útnak indulnak, miközben fogalmuk sincs, merre járhatnak. Ráakadnak egy szétbombázott épületre, melyben egy idős férfi és egy középkorú nő bujkál, a köréjük sereglett árva gyermekekkel együtt. Rövidesen egy századnyi német katona érkezik a házhoz, ahol egy olyan csata veszi kezdetét, melyben a kelepcébe esettek az életükért kénytelenek küzdeni.


Ez a 2004-es film sosem jutott el a mozikba, hiszen szereplői, alkotói mind ismeretlenek, így egy filmfesztiválos jelenlétet leszámítva maradt a DVD-kiadás külföldön és itthon egyaránt. A sosem látott arcok úgy-ahogy teljesítenek, egyedül a tankhoz hozzánőtt német parancsnok hiteltelen, jelenléte teljesen súlytalan. Az alacsony költségvetés olykor alaposan meggátolja a rendezői elképzelések maradéktalan megvalósítását, itt azonban nem ez a fő probléma, hanem maga a rendezés. Akad ugyanis olyan epizód, melyből egy Jeff Barrnál tehetségesebb direktor még ezen körülmények között is erősebbet hozott volna ki, mint amit például az aknamezős, vagy a kötélről lógó holttestekkel találkozós jelenetekben látni. Elképesztően dilettáns, hogy mennyi és miféle flashbacket látunk, és ezek ráadásul amellett, hogy ismétlődnek, zavarosak is, szándékosan házivideós minőségük miatt egyáltalán nem illenek a szürkés képi világba sem. Utóbbit egyébként összességében lehet dicsérni, mert a nyomasztó téli erdő, a kihalt vidék bemutatása egész sokat hozzátesz a produkcióhoz. A gyerekek közt is akad olyan teremtmény, akik révén e film minden lesz, csak nem szokványos. Az élő torzó kisfiú kifejezetten kegyetlen látvány, a kamaszlány pedig még úgy is képes együttérzést kiváltani, hogy az arcát mindvégig kísérteties maszk fedi. Az Út a sötétbe tehát egy olyan felemás élmény, amit ugyan nem nagyon fog senki sem újranézni, de azt azért kétségtelenül látni, hogy mi lehetett volna belőle hozzáértő kezekben.

A zeneszerző Michael Convertino, akinek – úgy tűnik – e filmmel zárult le a pályafutása, mely során mintha válogatás nélkül vállalt volna el mindent. Így találjuk meg biográfiájában a Dzsungelből dzsungelbe vagy a Télapu című vígjátékokat, miközben ő jegyzi az Éj anyánk című Vonnegut-feldolgozás és az Egy kisebb Isten gyermekei aláfestését is (utóbbi arról is nevezetes, hogy süketnémaként a főszereplő Marlee Matlin elsőként kapott érte Oscar-díjat, de jobban idevág, hogy egy nagyon szomorú és szép, hegedűs ambient jellegű aláfestéssel rendelkezik, ami a filmben is hangsúlyos). A rendszerint nagyzenekarral dolgozó Convertino ezen művét másodmagával adja elő, Jaimie Muhoberac társaságában, akivel vokálozik is.


Bizarr kompozíciók születtek a képek alá, hiszen a komponista hangminták, szintetizátor és számítógép segítségével valami olyannal állt elő, melyhez foghatót nemcsak háborús filmekben nem hallottunk egészen idáig, de másmilyenben sem gyakran. A cél valószínűleg a hideg tél és az elszigeteltség zenei megteremtése lehetett, és akár így történt, akár nem, mindez maradéktalanul megvalósult. Mi is a különleges az albumban? Még a film megtekintése előtt ismerkedtem meg vele, de például azt már akkor egészen megdöbbentőnek találtam, hogy a "The Wedding Party" cím egy olyan tételt takar, mely még egy temetési jelenethez is rettenetesen nyomasztó lenne, nemhogy egy esküvői bulihoz.

Bár a produkció még csak nem is érintette a vallás témáját, a zene mégis olyan lett, hogy olykor minden különösebb megerőltetés nélkül megjelenhet egy templom képe előttünk a hallgatás során. Ezért a központi szerepben felbukkanó és vissza-visszatérő, latinul fohászkodó, gregorián jellegű férfi, illetve női ének felelős. Ilyet számtalanszor hallhatunk, például a már említett "The Wedding Party"-ban vagy a nyitó "Crucible"-ben, a legszebb énektémát pedig a "The Mistery Sing" rejti. Mindezek egy lassú ambientes alapba vannak beletekerve, néhol egészen bátor kísérletezéssel darabokra szedve, torzítva vagy akár visszafelé lejátszva. Az énekek kizárólag önmagukban akár egy egyházzal, vallással foglalkozó ismeretterjesztő filmben is remekül helyt állnának, ugyanakkor a melléjük helyezett neszezésekkel együtt már inkább úgy hatnak, mintha a film szereplői félúton lennének valahol a Menny és a Pokol között, és még nem sikerült volna eldönteniük, mely irányba induljanak el.


Hogy éreztessem a stílust, álljon itt néhány zeneszerző neve. Angelo Badalamenti David Lynch-i misztikus szellemisége idéződik meg például a "The Solemnity of the Body"-ban vagy a "The Nazikillers"-ben, e két, ködszerűen gomolygó felvételben. A "He Reaches Out to Her ans She" Jeff Rona (Traffic minisorozat) és elektronikus score-ok terén mozgó társai, a már-már optimistának ható záró track ("Traditional Plainchant") pedig Thomas Newman és szintiütősei is lehetnének, míg a "Sleep and Dream" szépséges és szomorú hegedűjátéka elférne A falu James Newton Howard szerezte score-jában is – leszámítva az alatta hallható torzított hangokat. Ugyanakkor akad pár track, melynél mintha nem is zeneszerző, hanem magára hagyott számítógép garázdálkodott volna. Az olyanok, mint a durva, horrorfilmekben is sikerrel bevethető effektekkel kísért, dühösen fortyogó "Supplication", vagy a "Let the Cry Come" (a maga fémes kocogásaival és zörgéseivel) már inkább edzettebb füleknek való.

Persze békésebb pillanat sem kevés akad. Az albumra a filmzenékben ritkán alkalmazott különféle apró harangok, afféle szélcsengők csilingelő hangja is nagyon jellemző (például: "Crucible", "Flare"). Néhol csendesen elmélázgató zongoraszót is bevet a szerző, és ezzel úgy-ahogy sikerül lágyítania még a legdepresszívabb részen is (az említett "The Wedding Party"). Convertino munkájának érdekessége még az is, hogy a szokatlan megközelítésnek, illetve az effekteknek és a szélcsengőknek köszönhetően folyamatosan olyan érzést sugall hallgatójának, mintha mindvégig metsző szél fújna a háttérben.


Rideg, cseppet sem szívderítő, és sokak számára nem, vagy csak nehezen emészthető albumot rakott le (eddigi?) utolsó műveként az asztalra Michael Convertino. A durván egymásba csúsztatott két világból, az énekek magasztosságából és az elektronika durvaságából egy kilátástalanságot sugalló, ám igazán eredeti, kizárólag ínyenceknek való hibrid született. A score remekül illeszkedik a filmhez is, és akit nem riaszt vissza ez a sötét zenei kaland, melyet tekinthetünk a fagyos téli éjszakák megzenésítésének is, annak az album pont megfelelő hallgatnivaló.