A film magyarországi megjelenése, egyszersmind egy számomra igen szerencsés kimenetelű aukció közösen adta a remek alkalmat, hogy lerántsam a leplet minden idők egyik legdrágább filmzenei ritkaságáról, Brad Fiedel A kígyó és a szivárvány című Wes Craven-mozihoz írt zenéjéről. A szerencsés aukció kapcsán természetesen nem kell senkinek azonnal vastag pénztárcára gondolni, a négyszáz dollár feletti árakon néha-néha gazdát cserélő CD-változat helyett én csupán egy bakelitlemez boldog tulajdonosa lettem. Hogy miért e horribilis összeg? A kígyó és a szivárvány score-jának kiadása körül legalább olyan legendák keringenek, mint a film – állítólag valós – alapjául szolgáló vudu hitvallás élet és halál közti misztikumáról. Régebben még köztudatban élt egy meglepő adat, miszerint összesen alig tíz darab korong született csupán a Varése Sarabande égisze alatt. Ennek egy bizonyos Robert L. Smith (a Film Score Monthly filmzenés magazinnal karöltve) kicsit jobban utánajárt, és mára az az elfogadottabb tény, hogy nagyjából kétszáz példány kering a világban, olykor-olykor tulajdonost cserélve. A bakelitpiacon sem sokkal rózsásabb a helyzet, a különbség csupán annyi, hogy a háztartásból mostanra már szinte teljesen száműzött lejátszók miatt az általános ár körülbelül tizedéért vadászhatunk jó eséllyel egyet, és talán a lemez iránti felfokozott figyelem hatására a hirdetők sokkal óvatosabban bánnak az eladásra kínált darabbal. Így az én példányom is gyakorlatilag kifogástalan állapotban került hozzám, ami jó hír mindazoknak, akik elkötelezett hívei a nyolcvanas évek igényes szintetizátoros filmzenéinek, és nem csupán CD-k gyűjtésére, illetve hallgatására rendezkedtek be.


Az egyáltalán nem csoda, hogy Wes Craven mozija nem lett akkora kult-klasszikus, mint a Rémálom az Elm utcában vagy a Sikoly, s egészen mostanáig kellett arra várni, hogy Magyarországon is megjelenjen DVD-n. A sok helyen horrorként aposztrofált A kígyó és a szivárvány valójában inkább misztikus thriller, jó adag politikai háttérrel fűszerezve. A film készítői szerint igaz történeten alapul, és ebben közrejátszhat Wade Davis kanadai etnológus könyve, melyet a Haiti szigetén mai napig teljes valójában tomboló vudu vallás egyik megmagyarázhatatlan jelensége ihletett. Eszerint a vudu főpapok birtokában áll egy olyan varázsszer receptje, melynek alapját az úgynevezett tetradotoxin adja, melynek további különféle állati és növényi eredetű anyagok összevegyítésével olyan por hozható létre, mely az embert gyakorlatilag tetszhalottá teszi, de oly módon, hogy bár az alapvető életfunkciók leállnak, az áldozat azonban mégis tudatánál marad. Ezt hívják zombifikációnak, és bármennyire is nevetségesen hangzik, tulajdonképpen nem sikerült azóta sem hitelt érdemlő cáfolattal szolgálni a tetradotoxin e különös hatásával kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy ha egy kicsit nyitottabbak vagyunk a számos, igen komolyan gyakorolt vallás felé (különös tekintettel az afrikai vagy dél-amerikai eredetű törzsi vallásokra), emellett elhisszük, hogy természetes anyagok keverékéből számtalan olyan szer előállítható, melynek hatása nem mindig magyarázható az általunk ismert reáltudományokkal, akkor már egyáltalán nem is olyan elképesztő az ötlet, amire a film épül.

Ennyit a vudu vallás felé történő kitekintésről, foglalkozzunk inkább az elkészült produkcióval. Freddy Krueger rajongói csalódottan konstatálhatták, hogy itt szó sincs ordenáré vérfürdőről és válogatott kínzásokról. A tomboló erőszak jobbára a Haiti népe felett uralkodó diktatúra velejárójaként van jelen, a szadizmus pedig egy-egy professzionális megfélemlítés során bukkan csak elő. A hangsúly leginkább az imént említett por elkészítésén és felhasználásán van, no meg egy gyomorszorongató kis ízelítő varázslatokból, természetes anyagok révén kialakult hallucinációkból. Főhősünk, Dr. Dennis Alan (Bill Pullman) azért érkezik Haiti szigetére, hogy utánajárjon a zombifikáció kialakulásának, hátha a szert fel lehet használni akár életmentésre is. Egy hitetlen jelenléte értelemszerűen abszolút nem kívánt a helyi hatóságok részéről, pláne ha az a titkaik után próbál kutakodni. A főgonoszként aposztrofálható tábornok (nem mellékesen vudu főpap) persze mindent elkövet, hogy a doktor – ha lehet, önszántából – mihamarabb visszatérjen saját hazájába. Ám Dennis egy haiti doktornő segítségével egyre mélyebbre ássa magát a természetfeletti dimenziókba, s számos kellemetlen pszichikai élmény ellenére megszerzi a varázsszert, melyet a modern orvostudomány elé tár – a végkifejlet előtt pedig szerencsére elindul a stáblista.


Mint azt talán sikerült érzékeltetni, egyáltalán nincs szó kaszabolós, minden pillanatában ijedt összerándulást keltő produkcióról, ezzel szemben rengeteg fekete mágia, nem "ragadozóként", sokkal inkább betegként kezelt zombik, valamint különféle félelmetes hallucinációk a világ egyik legszegényebb részéről, a sötét titkokat rejtő Amazonas dzsungeléből. Azonban a végleges zenei aláfestésnek szokatlanul hosszú az előélete. Eleinte ugyanis a film készítői hamisítatlan törzsi hangzást képzeltek el Craven jeleneteihez, melyhez egy nigériai származású dobost, Babatunde Olatunjit kértek fel. A filmzenei szakmában járatlan zenésznek nem meglepő módon bele is törtek a dobverői a kihívásba, helyét pedig két, szintén nem túl bejáratott művész, bizonyos Jeff Koz és Jesse Frederick vette át. Az ő kompozíciójuk Olatunji egyébként nem rossz folklorisztikus megközelítését volt hivatott hollywoodiasabbá varázsolni, de a rutin hiánya itt is megmutatkozhatott, mert végül Craven kétségbeesve fordult már jól bevált alkotótársához, Charles Bernsteinhez, akivel ez lett volna harmadik kollaborációja. Persze csak akkor, ha Bernstein műve meggyőzte volna őt vagy a producereket, ám mivel ez neki sem sikerült, legvégül érkezett Brad Fiedel, aki négy évvel korábbi munkája, a Terminátor – A halálosztó óta addigra legalább húsz filmes megbízáson volt túl. Még ha nem is ismerjük ezen műveket, az sejthető, hogy esetében elsősorban az elődeinél hiányolt rutin lehetett az, ami miatt őrá esett a választás. Valószínűsíthető, hogy sok ideje nem lehetett a munkára, és ha a hírnevet jelentő Schwarzenegger-film (diplomatikusan szólva) zeneszerű aláfestésénél hallgathatóbb végeredmény létrehozását tartotta szem előtt, akkor véleményem szerint sikerült neki. Komolyzenei klasszikusokkal dőreség egy napon említeni, hiszen sokkal inkább egy indusztriális elemekben bővelkedő new wave-album, ahol a különféle elektronikus ritmushangokkal gazdagon alátámasztott szintetizátoros kompozíció határozottan kellemes zenei világot teremt, és mellőz minden, a korra jellemző idegtépő disszonanciát.


A tizenkilenc, a filmes sorrendet felborító (ám ettől még ugyanolyan hatást elérő) tételből nehéz kiemelni csúcspontokat, lévén ez a közel negyvenhét perc majdhogynem azonos hangnemben szólal meg, és a "Main Title" során bevezetett hangok és hangszerutánzatok alkotják végig. Ha már főtéma: jelen esetben ez az egy motívum tekinthető a lemez gerincének, ennek különböző (de sosem túlzott) variálása tölti be szinte az egész játékidőt. A kongák és kicsit fémesebb kattogások adta lüktető tempóban egy oboát idéző hang mutatja be a kétszer nyolc hangból álló témát, melynek második felében az első nyolc hang ismétlődik meg, csak egy oktávval magasabban. Ilyen tisztán később a "Love Scene" és a "Procession" során találkozunk vele ismét, de felcsendül mélyebb vonóshangon is a "Jungle Vision" során, illetve a drámai lezáráshoz közeledvén az alig egyperces "Dennis Dumped"-ban. A szinte dallamok nélkül pulzáló ritmusalap adja meg a kezdeti tempót, így a "Revolution" és a "Battle for Souls" színességét elsuhanó elektronikus sirály, rövid, de hangulatos pánsípjáték, vagy a kórus egy-egy hangja adja. A komponistát ismertté tévő, korábban említett mű szerelmeseinek azért itt is jut némi kevésbé fülbarát kompozíció, így például a "Nailed" egy rosszul sikerült korabeli akciófilmből maradt ki, a "Leaving Haiti" egy perc morgás, és igazából az "Out of Jungle" is ide sorolható, bár a lassabb tempó mellé sikerült elég sok apró effektet megszólaltatni ahhoz, hogy akár hangulatos is lehessen.

Találkozunk kifejezetten drámai pillanatokkal is, ilyen a "Nightmare" álomszerű kórusmotívuma, vagy a "Dennis Powdered" zárószakaszának emelkedettebb harmóniái, melyek jóval szomorúbb és csendesebb formában köszönnek vissza a "Christopher" során. A "Powder Making" és a "Question Montage" két olyan tétele az albumnak, ahol nem csendül fel a főtéma, viszont a mélyebb hangokon megszólaló oboa, vagy a hangsúlyos basszus kifejezetten barátságos pillanatokkal gazdagítja az egyébként igen morózus score-t. A záró "End Titles" pedig talán a legkidolgozottabb kompozíció, ahol a főtéma mellett további olyan szintetizátoros elemek is megszólalnak, melyekkel korábban nem lehetett találkozni, ettől pedig hiába olvad bele a teljes egészbe, a záródübörgések lecsengése után mégis érezni, hogy a végére értünk – ha minimális kiegészítésekkel is, de sikerült érzékelhető finálét létrehozni.


Összefoglalva a kissé hosszúra nyúlt beszámolót, A kígyó és a szivárvány zenéjének meghallgatásához sok mindenre van szükség. Először magára a műre, melynek CD-változata igazi trófea egy gyűjtőnek (én sem tettem még le róla), bakeliten hallgatva érdekesség is egyben, de végső esetben ott van a durván nyolc dollárból bármikor beszerezhető kazettás változat (sok helyen tévesen tizennyolc trackként van feltüntetve a tartalom, ám a neten fellelhető Varése-borító, valamint az én lemezem alapján az a biztosabb, amit én is közlök az írás végén). Másodsorban nem árt, ha a szintetizátoros filmzenéket nem utasítjuk el élből, így például nekem, aki Mark Isham Az országút fantomja ihlette kíséretét tartom minden idők egyik legkiválóbb filmzenéjének (zenei értékétől függetlenül), szintén kiváló hallgatnivaló Brad Fiedel ezen alkotása. Visszagondolva a filmre, ezerszer hangulatosabb kíséretet sikerült létrehoznia, mint ha a szokásos törzsi dalokra építkezett volna, mert így pont attól vált különlegessé, hogy a fekete mágia és az átlagember számára ismeretlen kultúra környezetében egy steril, kézzelfoghatóbb zenei kalauzunk lett. A szerző által feljátszott mű inkább minimalista hangzású, teljes egészében elektronikus, de a tételek mégis komplett egységet alkotnak. Egyik kedvencemmé vált rövid időn belül, melynek újrahallgatásához nincs szükségem semmi ráhangolódásra, az első tétel ugyanis bármikor azonnal magával ragad Haiti vudu papjai közé.