A score-ok megjelentetésének dicsőséges pillanata, amikor egy kiadó veszi a bátorságot, és olyan filmnek vagy tévésorozatnak adja ki a zenéjét, amelyre már szinte senki sem emlékszik. Ilyenkor a kiadó nem arra törekszik, hogy a film rajongótáborát hódítsa meg (amely ugye nem létezik), hanem a zeneszerző nevére építi fel kiadványát, ezzel bizonyítva, hogy a filmzene önállóan is értékes műfaj, nem kell mindig mozgóképhez kötni. Nos az Africa című négyórás dokumentumfilm is ilyen darab, melyet eredetileg 1967-ben mutatott be az amerikai ABC társaság, és azóta sem nagyon vetítették le máshol. Bár az album borítója alapján azt hihetjük, hogy egy szép természetfilmről van szó, ez koránt sincs így.

A műsor lényege az volt, hogy Gregory Peck bemutatta az afrikai kontinens országait. Erre azért volt 1967-ben szükség, mert a villámgyorsasággal felbomló francia és angol gyarmatbirodalom helyén tucatszámra születtek új államok, amelyeket mindenféle törzsi kapcsolatok helyett az tartott össze, hogy valaha egy gyarmattartó uralma alatt álltak, vagy egy olyan nagy folyó választotta el országaikat, melyet senki sem tudott átúszni. Pecknek így alig négy órája van arra, hogy végigszaladjon a kontinensen Egyiptomtól Dél-Afrikáig, és bemutassa a legszebb helyeket, valamint a legbarátibb rezsimeket, miközben nem említheti a malária, illetve az apartheid kifejezéseket. Bár évekig készült, és a korabeli kritikák szerint tényleg nívós volt, a portugál gyarmatok függetlenedése már a következő évben idejétmúlttá tette a dokumentumfilmet, mely az évtizedek során az egyik legdrágábban elkészült archív filmhíradóvá vált.

A magas színvonal egyik bizonyítéka, hogy zenéjének megírásával a kor egyik legjobb komponistáját, Alex Northt bízták meg, akinek műve végül olyan hatást gyakorolt a producerekre, hogy befektettek egy bakelit kiadásába, s ez hamarosan el is fogyott. Ha egy nagy sikerű filmről lett volna szó, bizonyára többet is gyártanak belőle, de miután az Africa lefutott a tévében, a producereket már nem érdekelte egy újabb sorozat kinyomása. North zenéje így süllyedt el egészen 1992-ig, amikor véletlenül került újra felszínre. Ebben az évben vezényelte fel Jerry Goldsmith Alex North elveszett 2001: Űrodüsszeia-zenéjét a komponista eredeti vázlatai alapján. A kották közé keveredett egy cím nélküli darab is, melyet Goldsmith mégis felvezényelt, és "Entr'acte" elnevezéssel került a lemezre. Később derült ki, hogy valójában az Africa főtémájáról van szó, amely így újra előbukkant, és felkeltette az érdeklődést.

2001-ben (ó, az irónia...) a Prometheus kiadó végre kiadta azt, amit meg tudtak menteni a score-ból. A zene az etnikai hangszerek teljes hiánya ellenére képes visszaadni a kontinens hangulatát – mindezt a szimfonikus zenekar hangszereinek kreatív felhasználásával éri el North. Az albumot a "Symphony for a New Continent" című négytételes mű nyitja, melyet a komponista a filmhez írt zene alapján komponált, és itt a Graunke Symphony Orchestra előadásában hangzik el. A mű néhol kísérletezgető, és számomra néha már fellengzős, ahogy North percekig csak dobokat használ egy szimfónia közepében, de a célközönség valószínűleg pont ezért szereti. Rám sokkal nagyobb hatást gyakoroltak a produkcióból ténylegesen megmaradt felvételek, melyek a rosszabb hangzás ellenére frissebben hatnak, mint a ridegebb koncertmű.

A műsor eredeti felvételeiből megmentett anyag húsz perc hosszú, és hat tételbe van rendezve, ebbe beleértendő a főtéma hosszabb és rövidebb változata is. Eredetileg ez került rá a 2001: Űrodüsszeia-korongra, és ezen az albumon is ez a húzótétel. A trackekben kicsit több az etnikai hangzás, de ez is megtévesztő, hiszen ami első hallásra népi dobnak tűnik, arról utóbb kiderül, hogy ügyesen pengetett hegedűről van szó. A zene sokban előhírnöke a 2001: Űrodüsszeia visszautasított zenéjének, így akiknek tetszett az a lemez, próbálkozzanak meg olyan trackekkel, mint a "The Joyful Days", melyben már hallatszanak az űrhimnusz kezdeményei is. Az albumot a főtéma rövidített változata zárja le a lehető legfrappánsabb módon.

A CD kétezres limitált példányszámban készült, az utolsó darabok még mindig elérhetőek. A mellékelt füzetke még több információt tartalmaz a zenéről, illetve akiket érdekel, megtudhatják, hogy pontosan milyen műsorhoz is készült. A csomagolás igényes, és a borítón az elefántok sziluettjei is hatásosak, bár még mindig nem békültem ki azzal, hogy a Prometheus borítóinak harmadát színes csíkok foglalják el. Tartalmát tekintve a szimfónia kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint a tényleges score-darabkák, ennek ellenére a komponista rajongói számára elengedhetetlen darab, másoknak inkább kuriózum.