A filmzene-történelem minden korszakának megvannak a maga elfelejtett "sztárjai", akik a saját korukban keresett komponisták voltak, de munkásságuk felett lassan eljárt az idő. A filmzene aranykorából a legkönnyebb ilyen művészeket találni, különösen a korai évekből, ahol Max Steinert és Erich Wolfgang Korngoldot kivéve pár szerző csak egy-egy művével kapaszkodhatott meg. De talán senkivel nem bánt el olyan csúnyán az utókor, mint Herbert Stotharttal, aki egy időben az MGM zenei mindeneseként egyedül vitte a stúdió zenei felügyeletét, de munkássága nagyrészét ma már homály fedi, leszámítva az Óz, a nagy varázsló zenéjét, melyet Harold Arlen eredeti anyagából ő írt át a film számára. Sokáig ez volt az egyetlen kiadott Stothart anyag, egészen mostanáig.


A Film Score Monthly (talán állománymentés céljából) fogott bele Stotham két késői művének megmentésébe. A Megtalált évek és Az őzgida sajnos már olyan régen készültek, hogy a szalagok fele már szabályszerűen elrohadt, az FSM a maradék anyagot válogatta össze egy lemezre, így próbálva menteni a menthetőt. Bár a kezdeményezés tényleg nemes, kérdéses, hogy a két kiadott zene mennyiben állja meg a helyét, és vajon nyújt -e olyan zenei pluszt, mint egy Steiner- vagy egy Korngold-korong.

A Megtalált évek egy romantikus dráma, mely 1942-ben az MGM egyik presztízsfilmje volt. A James Hilton regényéből készült szerelmi történet az első világháború után játszódik. Charles Rainier (Ronald Coleman) háborús veterán egy sérülés miatt elvesztette a memóriáját, de egy musicalszínésznő (Greer Garson) oldalán boldogságra lel, összeházasodnak és fiúk születik. Egy napon azonban Charlest baleset éri, minek következtében visszanyeri régi emlékeit, az újakat azonban elfelejti, így feleségét és gyerekét hátrahagyva kezd új életet...

A kétórás film nagyrésze a család újraegyesüléséről szól. Stothart score-ját az "O Perfect Love" című tradicionális dalra hangsúlyozta, mely Angliában az egyik legnépszerűbb sláger a házasságok környékén. A legfájóbb pont az, amikor ez a dal egyre többször tűnik fel az újra magányos Charles életében, zeneileg kifejezve, hogy tudata legmélyén emlékszik a boldog évekre, csak most nehezen hívja őket elő. A szépen felépített téma azonban a hiányos tálalás miatt kevésbé szívbemarkoló.


Az őzgida már Stothart késői korszakából származik, a zene a film témájából eredően pedig nehezen emészthető. A Baxter család a polgárháború után Floridában telepedik le, de apa (Gregory Peck), anya (Jane Wyman) és a kis Jody (Claude Jarman Jr.) közel sem él ideális életet, mivel az édesanya súlyos depresszióban szenved elvesztett gyerekei miatt. Jody egy őzgidát fogad örökbe, aki hamarosan a család része lesz, de az idill ismét pokollá változik, amikor az őzike megeszi a dohányt és a frissen aratott kukoricát...

Stothart újra mások motívumait használja fel. Frank Delius brit zeneszerző floridai utazása után írta az "Appalachia: Variációk egy régi rabszolgaének"-re című művét, melyet az MGM házikomponistája átültetett saját score-jára, az eredeti mű ismerete nélkül pedig szinte lehetetlen megkülönböztetni a kettőt. Az őzgida "megható története" azonban adja magát az olcsó, szívszorító hegedűs megoldásokhoz, így a zene egy idő után még az aranykor adta keretek között is egyhangúvá válik.

Az album bónusz számokkal zárul, mindkét filmből három-négy alternatív felvétel, átkevert változat vagy épp sérült, de még mindig rendesen hallható jutalomzene, pont annyi, amennyi kitölti a korongot. A probléma, hogy mivel mindkettő csak félig kerülhetett fel az albumra, a komponista legnagyobb erőssége (a témák folyamatos kidolgozása) teljesen elveszett, így gyakran a számok közé oda kell gondolnunk a hiányzó lépéseket. Ez különösen zavaró a Megtalált évek score-ja esetén, ahol annyi anyag maradt ki, hogy egymás után hallgatva a számokat olyan érzésünk lehet, mintha mindegyik egy másik filmből származna. Az őzgida ilyen szempontból jobban járt, a kiadott anyag teljesebb reprezentáció és a témák jobban követhetőek.


A Film Score Monthly új lemeze értékes kordokumentum, mely sok hiányzó adatot elárul Stothartról, ebből a szempontból Marilee Bradford jegyzetei a leghasznosabbak. A hangminőség régi felvételhez képest jó, sőt a legtöbb szám sztereóban került a lemezre, de a különböző források miatt gyakran fordul elő minőségingadozás, még a CD-n egymást követő számok között is. A legnagyobb gond mégsem a hangminőség, hanem hogy bármennyire is dicséretes az FSM kezdeményezése (a pontok nagy része is ennek a támogató szándéknak köszönhető), ebből az anyagból még nem győződtem meg a tovább Stothart-kiadások létjogosultságáról. Az album kizárólag az aranykor fanatikusainak ajánlott, akik a Steiner/Korngold után érkező másodvonal zenéire is kíváncsiak – a 3000-es limitált kiadás valószínűleg el fog azért fogyni.

Írásunk az Intrada albumáról készült, a Spotify-on azonban a Megtalált évek score-ja nem Az őzgida kíséretével együtt, hanem önállóan érhető el.